Roman Holec az egyik legismertebb, a 19. és 20. századdal foglalkozó szlovák történész. A pozsonyi Comenius Egyetem oktatójaként és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként (valamint a Szlovák–Cseh Történész Bizottság elnökeként) elsősorban Szlovákia és Közép-Európa modern kori gazdaság-, társadalom- és politikatörténetével foglalkozik. Számos gazdaságtörténeti publikációja mellett érdemes megemlíteni a csernovai sortűz feldolgozását, a Pál Judittal közösen írt Péchy Manó-életrajzot, a szlovákiai Habsburgokról és Coburgokról szóló könyveit, illetve az Andrej Hlinkáról írt életrajzát.

Noha ezek a témák a magyar történelem részei is – vagy legalábbis ezer szállal kapcsolódnak hozzá –, van még egy kifejezetten „magyaros” kérdéskör, amelyhez Holecet ugyancsak szoros, egyúttal szemlátomást ellentmondásos viszony fűzi, és amelyhez többször is visszatért az utóbbi bő egy évtizedben. Ez pedig nem más, mint amit a magyar nyilvánosságban a „Trianon-jelenség” fogalmaként ismerünk, vagyis a trianoni békeszerződés és összefüggései. Egyik korábbi írásában azt elemezte, hogyan jelenik meg Trianon a szlovák szépirodalomban, egy másikban a békeszerződés magyar emlékezetét vette kritikai vizsgálat alá, egy hosszú tanulmányban a magyarosítás jelenségét taglalta, míg egy másik szövegben érdekes – igaz, helyenként elég meredek – párhuzamot vont a magyar és a japán történelemszemlélet között. Ezekben egyszerre elemez, értékel és bírál, meglátásai pedig magyar–szlovák történészvitákat is inspiráltak. Bár ezek az eszmecserék sajnos viszonylag hamar kifulladtak, de talán így is hozzájárultak ahhoz, hogy Roman Holec a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulójára egy vaskos monográfiával álljon elő Trianon – diadal és katasztrófa címmel, amelybe több korábban megjelent tanulmányát is beépítette. Úgy tűnik, hogy a kérdés – főleg az utóbbi évek magyarországi fejleményeinek kontextusában – nem hagyta nyugodni. Jelen szövegben ezt a könyvét mutatom be, számos vitára ingerlő felvetése közül pedig néhányra részletesebben is kitérek, illetve reflektálok. 

Bár a történelmi Magyarország felbomlása a szlovák történetírásban nem is annyira a trianoni békeszerződéshez és következményeihez, hanem inkább a dualizmus kori előzményekhez és 1918 végéhez (Csehszlovákia megalakulásához és a turócszentmártoni nyilatkozathoz), kisebb részben pedig a következő év első feléhez kapcsolódik, az ezeket a fejleményeket feldolgozó szakirodalom mellett több, kifejezetten Trianonról szóló munka is megjelent a rendszerváltás óta. A 2010-es évek elején elhunyt Ladislav Deák és Marián Hronský munkáin kívül, amelyek a szlovák nemzeti – sőt, helyenként kifejezetten etnocentrikus-nacionalista – narratívába illeszkedtek, az újabb nemzedékből főképp Miroslav Michela foglalkozott a kérdéskörrel. Nagyon fontos eredménynek tekinthető a Miroslav Michela és Vörös László által közösen összeállított kötet, amelyben a szerzők elsősorban a békeszerződés utóéletére és emlékezetére koncentráltak. Michela és Vörös szerkesztői koncepciója két szempontból is újszerű volt: egyrészt az interdiszciplináris megközelítésnek köszönhetően, másrészt mert arra törekedtek, hogy kilépjenek a trianoni kérdéskör elemzésének nemzeti keretei közül. Roman Holec viszont alapvetően továbbra is a nemzeti paradigmán belül marad, igaz, írásait semmiképp sem lehet besorolni a Deák és Hronský által fémjelzett etnocentrikus-nemzetépítő irányzatba.

Tavaly megjelent könyvében Holec elsősorban a történelmi Magyarország felbomlását, a mai Szlovákia területének csehszlovák integrációját és a trianoni békeszerződés néhány kevésbé közismert kérdését dolgozta fel, miközben egyes, főképp a magyar nemzettudatot érintő következményekről sem feledkezett meg. A több mint 350 oldalas monográfia tizenegy fejezetre, valamint egy, a trianoni kérdéskört aktuális kontextusba helyező bevezetésre és egy összefoglaló záró szövegre tagolódik. Az első két fejezet a dualista magyar nemzet- és nemzetállam-építést boncolja – különös tekintettel a szlovák vonatkozásokra –, illetve a háború alatti magyar nagyhatalmi ambíciókat tárja fel. A következő két rész a világháborús vereséget, a mai Szlovákia kiválását és az érte 1918–1919 folyamán folytatott magyar–csehszlovák küzdelmeket, illetve a régió pacifikálását taglalja, beleértve az akkor még messze „nem szlovák” Pozsony meghódítását is. Az ötödik fejezet egy fordulatos sorsú nógrádi politikus, Ľudovít Bazovský (Bazovszky Lajos) személyén keresztül az impériumváltás helyi sajátosságait szemlélteti Nógrád megye etnikailag kevert közegében, a hatodik pedig a trianoni békeszerződés előkészítéséről, valamint Andrej Hlinka és František Jehlička (Jehlicska Ferenc) párizsi – „szlovák különutas” – akciójáról szól. A hetedik fejezet a magyar békeküldöttség tevékenységére, a békeszerződés aláírásának ceremóniájára, illetve több, Trianonnal kapcsolatos magyar és szlovák mítoszra koncentrál. A nyolcadik fejezetben a szerző felvillantja a helyi gazdasági következményeket (Losonc példáján), kitér a magyar Trianon-traumára, majd a békeszerződésnek azokat a rendelkezéseit elemzi, amelyek a „művészeti, régészeti, tudományos vagy történeti jelentőségű tárgyak vagy okiratok” át- („vissza”)adását, katonai kérdéseket és Tiencsin (a Monarchia koncessziós területe Kínában) jövőjét szabályozták, végül pedig ismerteti a határkijelölés folyamatát. Míg a kilencedik fejezet Trianon „nagy vesztese”, a Csehszlovákiához került – főleg magyar identitású – birtokos osztály hanyatlását dolgozza fel, az utolsó előtti a Duna új státusát és a dunai hajózás be nem váltott ígéreteit mutatja be, a kötet pedig Trianonnak a szlovák szépirodalomban tükröződő emlékezetével zárul.     

Roman Holec különféle megközelítéseket használva, egyszerre több szinten és változatos témákat is ügyesen kezelve mutatja be a szlovák olvasónak a trianoni kérdéskört. A számos diplomácia-, had- és gazdaságtörténeti, illetve a magyar és szlovák identitást érintő vonatkozás ismertetése mellett a felvidéki arisztokrata családok sorsába, illetve egy szűkebb régió (Nógrád) viszonyaiba is bepillantást nyújt egy-egy fejezetben. Maga a szerző az utószóban úgy fogalmaz, hogy ez a mű saját Trianon-értelmezése, amelyben a szlovák közönség számára érdekes és releváns témákat választott ki, hogy Szlovákiában jobban megértsék „milyen tragikus helyet foglal el Trianon a magyar történelemben és történetírásban.” (306.) A kérdéssel kapcsolatos magyar–szlovák szemléletbeli különbséget arra vezeti vissza, hogy míg a magyarok 1920-ban hátrafelé tekintettek, ugyanis a múltból merítették identitásukat, Csehszlovákia előre nézett, mivel múltja még nem volt, csak jövője. Ugyanez a fordított pozíció pedig mintha ma is érvényes lenne – a magyarok inkább Trianon következményeivel, a szlovákok pedig az oda vezető előzményekkel foglalkoznak. (308.) Lényegében itt, illetve a sérelmek – főképp magyar részről történő – instrumentalizálásában látja annak az okát, hogy hiába erősítették meg a békeszerződést a második világháború után, „Trianon és szelleme (…) továbbra is Közép-Európa fölött lebegett, zavarva az itteni viszonyokat.” (309.)

A Trianon – diadal és katasztrófa szerzője magyar szemmel is igyekezett megvizsgálni néhány jelenséget, továbbá kiemelte, hogy nem a – gyakran saját érdekeiket követő – történészek és politikusok optikáját részesítette előnyben, hanem az események kortársaiét. (306.) Ez plasztikusan jelenik meg azokban a részekben, amelyekben konkrét szereplők – személyek, családok, kisebb közösségek – hányattatásait érzékelteti figyelemre méltó empátiával. Roppant érdekesen ír az impériumváltás(oka)t kísérő – gyakran kényszerű – identitásváltásokról, például egy nyitrai hivatalnok vagy a liptói nemesek szemszögéből. Nem siklik át azok fölött az epizódok fölött sem, amelyek kellemetlen fényt vetettek a mai Szlovákia területén berendezkedő új hatalomra, mint például a civil áldozatokkal járó pozsonyi sortűz (93–94.) vagy a szlovákiai földreform nemzeti, a magyar nemesség befolyásának megtörését célzó dimenziója. (231–242.)

Roman Holec könyve jól megírt, kifejezetten olvasmányos, magával ragadó munka. Sok szempontból revelatív lehet, főleg a szlovák célközönség számára, mivel nem a hagyományos szlovák nacionalista narratívába ágyazza be a trianoni kérdéskört, míg a magyar olvasóknak pont a szlovák nézőpont miatt lehet érdekes. A szerző ugyan sikeresen kerüli el a szlovák nacionalizmus számos sztereotípiáját és torzítását, nemzeti optikája miatt azonban egyes megállapításai több helyen is ütköznek a magyar narratívákkal, például a magyar nacionalizmus vagy a határok kapcsán. A következőkben ezt a két metszéspontot vizsgálom meg alaposabban.

Zahorán Csaba recenziójának teljes szövege a Regio honlapján olvasható.

A Regio aktuális száma itt érhető el.