A trianoni békeszerződés témája a magyar történetírásban a közélet által erősen kondicionált terület volt és maradt. Bár a veszteség közvetlen érzete meghatározta a beszédmódot, ahogy a békeszerződésről beszélni lehetett és illett, már a korban is születtek olyan forráskiadások és feldolgozások, amelyek a tudományos munka első lépcsőinek feleltethetők meg. Így az Újváry Dezső és Francis Deák szerkesztésében megjelent okmánykiadás (Papers Relating to the Foreign Relations of Hungary I-II, Budapest, 1939-1946) vagy a magyar békedelegáció működéséről összeállított iratanyag (A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.-ben 1920 januárius–március havában. I–III/B kötet. Budapest, 1920–1921), illetve a statisztikus Buday László több könyve lefektette annak a munkának az alapjait, amelyen a diplomáciatörténész Horváth Jenő (A trianoni békeszerződés megalkotása és a revízió útja. Budapest, 1939), a történész-publicista-diplomata, Gratz Gusztáv (Forradalmak kora. Budapest, 1935) folytatott, nyilvánvalóan nem mentesen a korszellemtől és a saját előfeltevéseiktől. 1945 nem feltétlenül azért jelentett cezúrát a kérdéssel való foglalkozásban, mert a megszálló hatalom vagy a gleichschaltolásra készülő kommunista párt számára a téma kényes lett volna (bár nyilván erről is szó volt): hanem éppenséggel a készülődő második Trianon, az 1947-es párizsi béke és annak előkészületei bénították meg a magyar szaktudományos elit akaratát és foglalták le energiáit. 

Csaknem másfél évtizedes szünet következett az első világháborút lezáró békeszerződés tudományos feldolgozásában: L. Nagy Zsuzsa 1965-ben megjelent munkája (A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918-1919) a kor lehetőségei között mutatta be a magyar kérdésről folytatott vitákat. Bár egyes történeti munkák (a kisantantról vagy Franciaországról és a keleti biztonságról) már tárgyalták az első világháború utáni rendezéseket, Ormos Mária 1983-as kötete (Padovától Trianonig) exponálta a problémát a maga teljes súlyával francia diplomáciai iratok alapján, és bizonyos értelemben megnyitotta az utat más problematikák és más szempontok előtt. Jeszenszky Géza a brit közvélemény és a nyilvánosság vezéreinek áthangolódását mutatta be könyvként is megjelent kandidátusi disszertációjában (Az elveszett presztízs, 1986), Arday Lajos pedig a brit politika prioritásait mutatta be Magyarországgal kapcsolatban a békekonferencia időszakában (Térkép csata után, 1990), Raffay Ernő az ország összeomlásának belső dimenzióira összpontosított (Erdély 1918-19-ben, 1987). És ugyancsak ebben az időszakban indultak el azok a nagyobb forrásfeltárások, amelyek a békeszerződés létrejöttét, tágabb, diplomáciatörténeti perspektívába helyezték (Ádám Magda (főszerk.): Documents diplomatiques français sur l’histoire du bassin des Carpates 1918-1932, I-V., 1993- ), amely hatalmas, csaknem két évtizedet átfogó vállalkozássá fejlődött, és magyarul is kiadott kötetei hallatlanul fontos, bár nem kellően kiaknázott apportot jelentenek a korszak ismeretében. Ugyancsak hasonlóan fontosak voltak brit viszonylatban Lojkó Miklós munkái (British Policy on Hungary 1918-1919, London, 1995, ill. Meddling in Middle Europe Britain and the 'Lands Between' 1919-1925, Budapest, 2005).

Az 1990-es rendszerváltozással adódott lehetőségek jelentősen kitágították a történettudomány mozgásterét, majd paradox módon vissza is zárták a történettudományt a szűkebben vett szaktudományos térbe: a véleményszabadság megvalósulásával, majd a web nyújtotta lehetőségek kihasználásával a hazai történésztársadalom elveszítette monopóliumát a téma tárgyalására, és a köztörténeti illetve emlékezetpolitikai alkotások/aktusok legalább ugyanilyen erővel vannak jelen a közvéleményben. Ide sorolható a Trianoni Szemle és a Nagymagyarország c. lapok megjelenése, az előbbihez kötődő Trianon Kutató Intézet létrehozása, a várpalotai Trianon Múzeum felállítása, blogok, webes videók ezrei és ennek az emlékezeti átstrukturálódásnak része a Nemzeti Összetartozás Napjának bevezetése 2010-ben. Az elmúlt negyedszázad historiográfiai terméséből érdemes kiemelni ugyanakkor Romsics Ignác kötetét a trianoni békeszerződésről (2001), Zeidler Miklós munkáját a revíziós gondolatról (A revíziós gondolat, 2009), illetve az általa összeállított Trianon című gyűjteményt a Nemzet és emlékezet című sorozatban (2003), Litván György forráspublikációját a négy nagy tárgyalásairól (Trianon felé. Budapest, 1998), illetve talán idetartozik e sorok írójának Trianon-legendák című műve is (2010). Boros Géza (a trianoni emlékművekről), Kovács Éva (a emlékezet diskurzusairól), Pallos Lajos (a területvédő propagandáról), Romsics Gergely (a rendszerváltozás utáni magyar politika Trianon-diskurzusáról) és mások fontos résztanulmányokkal járultak hozzá a téma feltárásához.

A nemzetközi szakirodalmat áttekintve szembeötlő – és a jelen tervet is részben ez inspirálta –, hogy a magyar békeszerződés csaknem sohasem önmagában egyedülálló eseményként szerepel. A jobbára magyar emigránsok által kiadott, a szaktudományosságon kívül eső irodalmat most nem tekintve, a magyar békeszerződés mindig egy nagyobb folyamat részeként került tárgyalásra: vagy a békekonferencia Közép- és Kelet-Európát érintő tematikájának vagy a régió átalakulásának, a Habsburg-birodalom megszűntének és az utódállamok létrejöttének részeként jelet meg a történeti feldolgozásokban. A közbeszédben sokszor jellemző „extra Hungariam”-attitűdnek itt korlátozott tere adódott. Ezt tükrözték már a nemzetközi historiográfia kezdeti darabjai is a témában, így C. A. Macartney (Hungary and Her Successors, 1937), Francis Deák (Hungary at the Paris Peace Conference, 1942) munkái is. És ez a hagyomány jobbára folytatódott az 1960-70-es évektől meginduló történettudományi tömegtermelésben is: John C. Swanson (The Remnants of the Habsburg Monarchy: The Shaping of Modern Austria and Hungary, 1918–1922, 2001), Mark Cornwall (The Undermining of Austria-Hungary. The Battle for Hearts and Minds, 2000) ugyanakkor támaszkodhattak például olyan gyűjteményes kötetekre, mint a Bela Kiraly, Peter Pastor, Ivan Sanders összeállította fontos munka (Total War and Peacemaking, A Case Study on Trianon, 1982) és olyan későbbi kutatók, mint Paul Gradvohl vagy Anikó Kovács-Bertrand is felhasználhatták ezeket a műveket. A szomszédos országok történészi narratívájából sokáig vagy hiányzott Trianon témaköre (hiszen a beteljesedő nemzeti üdvtörténet és az önálló nemzeti államok létrejötte szükségtelenné tette a békeszerződés részletes vizsgálatát), vagy pedig olyan narratívában jelent meg, amely átvette a hagyományos, nemzeti szempontú történetírás sémáit (erre legjobb példa: Marián Hronský: Vznik hraníc Slovenska a problémy jeho bezpečnosti (1918 - 1920), 2011), azonban Pozsonyban és Bukarestben is megjelent egy olyan új vagy az új iránt fogékony történészgeneráció (Roman Holec, Miroslav Michela, Vörös László és mások), amely kész a regionális, transznacionális megközelítésekre.