A kötet célja felhívni a figyelmet a történetírás és a geográfia egyik nagy adósságára. Míg a történészi körök általában véve távolságtartással viseltetnek a regionális elemzési módszerek és a mögöttük álló kvantitatív elemzésekkel szemben – aminek oka a vertikális-társadalomközpontú szemlélet dominanciája mellett a térinformatikai és adatbáziselemzésen alapuló technikák hiánya a történészi képzésben –, addig a GIS-technikákban és adatbáziskezelésben jártas földrajzosok nem foglalkoztak történeti perifériakutatásokkal, noha a múltból átöröklött adottságok szerepét sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. A lemaradás okainak és idejének ismerete nélkül ugyanis kérdőjeles a választott felzárkóztatási koncepciók sikeressége. Ha pedig egy terület száz éve folyamatosan periféria, akkor átgondolandó az eddig alkalmazott területfejlesztési politikák továbbfinanszírozásának észszerűsége is.
A perifériák múltjának feltárásával tehát a történettudomány számszerűsíthető (pénzben is kifejezhető) módon járulhat hozzá a jelen és jövő problémáinak megoldásához. Ugyanígy a regionális szemléletmód történeti tudásunk elmélyítését is segíti, mert egyfelől új szemszögből közelít meg vitatott – vagy már lezártnak tűnő – kérdéseket, másfelől rávilágít az ország diverzitásának egy másik (térbeli, nem társadalmi) oldalára. A korábbi gazdaság- és társadalomtörténeti munkák olykor – részletes adatbázis hiányában – gyakran átlagértékekből vontak le következtetéseket (ami semmit sem mond a belső differenciákról), vagy fordítva, egy-egy régióra érvényes adatsorból általánosítottak az egész országra, olykor hibás képet sugallva. Mert a történészek elvitatkoznak azon, hogy a dualizmus korában a mezőgazdaság évi átlagos bővülése 1,5% vagy éppen 3% volt, és ez hogyan viszonyult Európa vezető – és más társadalmi-gazdasági struktúrával rendelkező – országainak növekedéséhez (nőtt-e vagy csökkent a lemaradásunk), de azt már kevesen vizsgálják, hogy vajon térben kiegyenlített volt-e ez a fejlődés? A mai Budapest-imázsnak ugyanis ára volt már akkor is. S ez újragondolásra készteti a történeti Magyarország széthullásához vezető folyamatokat is: a birtokpolitika, a nemzetiségi problémák, a választójog kiterjesztése (mint általános társadalmi problémák) mellett e gondok regionális vetülete elsikkad a történetírásunkban. Pedig szorosan összetartoznak. Vajon túladóztattuk a nemzetiségi területeket? Milyen jövedelmi differenciák jellemezték az országot – nem társadalmi, hanem területi különbségekben gondolkodva? Vajon torzított-e a választási rendszer a perifériákon vagy a nemzeti kisebbségek rovására? Vajon azonos volt-e az alföldi paraszt életminősége a felvidékiével? Másképpen: a perifériák, elmaradott területek nemzetiségi területekkel estek-e egybe? Mindig? Mekkora volt a „modernizáció” sebessége – 1910-re sikerült-e integrálni Erdélyt gazdaságilag (a közjogi integráción túl)? Vajon pozitív jelenségnek tekinthető-e a „modernizáció”, vagy – mivel feltűnő párhuzamot mutat a fejlettség a magyar nyelv terjedésével és elterjedésével – a kisebbségek részéről éppen ellenkező reakciót váltott ki, és a nacionalizmus megerősödésével járt?
És egyáltalán: a kormányzat tehető-e felelőssé a lemaradásért (mert szándékosan kizsákmányolta a perifériát, és a centrumban halmozta fel, ide vonzotta a tőke fajtáit), vagy ez szükségszerű, általános törvényszerűség volt a korban? Azaz egy szociálisan és nemzetiségi szempontból egyaránt érzékenyebb kormányzati rendszer léte esetén is bekövetkezett volna-e az országrészek (és természetesen a kötetben nem vizsgált társadalmi csoportok) periferizálódása? És vajon hogyan változott a történeti országrészek fejlettsége közötti különbség az elmúlt évszázadban: vajon csökkent-e a lemaradás az elszakadt országrészeken, ezáltal egyfajta legitimációt adva Trianonnak az utódállamok szemszögéből, vagy stagnáltak-nőttek-e a különbségek? Vajon tekinthető-e Trianon pozitív hozadékának a „terhes perifériáktól való megszabadulás”? (Ezzel azt is feltételezve, hogy nem volt esély a felzárkóztatásukra). És mindez hogyan mérhető? Milyen módszertani kihívásokkal kell megküzdeni az 1880–1910 közötti népszámlálási adatok adatbázisba rendezésekor, majd a 7 millió adat feldolgozásakor-kiértékelésekor? Alkalmazhatók-e egyáltalán a mai területfejlesztési módszerek a történeti kutatásokban, hiszen a fejlettséget meghatározó indikátorok sem azonosak (gondoljunk az alfabetizáció egykori szerepére)? A GISta Hungarorum projekt keretén belül készült kötet 338 oldalon, több mint 100 színes térképpel és ugyanennyi táblázattal illusztrálva elemzi e folyamatokat, együttgondolkodásra késztetve földrajzos és történész kutatókat, akik azonos adatok alapján, de egyedi módszertant alkalmazva próbálják meghatározni a történeti Magyarország lemaradó régióit. Vajon a kép mennyiben függ a módszerektől és a választott adatoktól? Demeter Gábor, Pénzes János, Jakobi Ákos, Szilágyi Zsolt és Szulovszky János erre keresik a választ.
A kötet innen letölthető.