Az első világháború kitörésekor, 1914-ben Románia formálisan szövetséges volt a központi hatalmakkal, de a közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – az Osztrák–Magyar Monarchia rendkívül népszerűtlen volt. „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!” ‒ ez a korabeli katonai induló fejezte ki leginkább a romániai közhangulatot. A történeti Erdély népességének többségét kitevő, „Kárpátokon inneni” románság számára azonban a Romániával való egyesülés ekkor még csak a lehetséges, de a távoli homályba vesző jövő része volt, – bár kétségtelen, hogy Bukarest határozott vonzerőt gyakorolt rájuk a dualizmus idején. Az erdélyi román értelmiség számottevő részének – Lucian Boia szerint – az egyesülésnél reálisabb megoldást jelentett volna a megreformált Habsburg Monarchia, ezen belül Erdély autonómiájának helyreállítása, a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőség kivívása. 1918 őszén azonban, a Monarchia felbomlásának heteiben az erdélyi románok elképzelései között egyre határozottabban körvonalazódott a Romániával való egyesülés lehetősége. Ez már nem a homályos, távoli és bizonytalan jövő részét képezte, hanem egyre többen gondolták úgy, hogy ez a lehetőség karnyújtásnyi távolságra került.

L. Balogh Béni írása itt olvasható.