A Magyarországi Tanácsköztársaság kitörését követően a csehszlovák kormányzat a bolsevik eszmék terjedésének és egy hasonló fordulatnak a megakadályozása céljából statáriumot rendelt el Szlovákia területén. A bevezetett rendszabályok egyik fontos eleme volt a csehszlovák hatalomra veszélyesnek ítélt személyek internálása, amely során pár napon belül közel 300 főt hurcoltak a történelmi Magyarország egykoron legszigorúbb börtönébe, a Trencsén megyében található illavai (szlovákul Ilava) erődbe. Elsősorban szociáldemokrata vezetőket vettek őrizetbe, de a Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus forradalom híveit is, értelmiségieket, különböző felekezetek papjait és birtokosokat, alapvetően magyarokat és kisebb számban németeket (de még néhány szlovákot is). Az internálás azonban nem váltotta be Šrobárék reményeit. Az illavai börtön igazgatója és őrszemélyzete még a „régi rendszerből” maradt ott, és igyekezett a fogva tartottak kedvében járni, akik továbbra is kapcsolatban maradhattak a külvilággal. Az internáltak szabadon járhattak az erőd falain belül, fogadhattak látogatókat, hozathattak maguknak kintről ételt, és olykor még ki is mehettek a faluba sétálni.

Az illavai fegyház épületegyüttese

A fogva tartottak legnagyobb csoportját a szociáldemokrata politikusok alkották. Köztük volt a pozsonyi Paul Wittich és Mayer Samu, a kassai Borovszky Géza és Drab Sándor vagy a losonci Herz Sándor. Tulajdonképpen minden számottevő felvidéki magyar vagy német szociáldemokrata politikus – így talán nem meglepő, hogy kongresszust is tartottak, betartva annak minden előírását: elnököt választottak és jegyzőkönyvet vezettek. 

Az internáltak nagy részét május első felében hazaengedték, néhányukat azonban átszállították a Prágától északnyugatra fekvő Theresienstadt (Terezín) erődjében kialakított új internálótáborba, ahová május és június folyamán mintegy 2500 – többnyire magyar – nemzetiségű személyt internáltak. Ez már azonban egy másik történet.