A versailles-i békeszerződéssel, majd a Sziléziáért 1921-ig folytatott küzdelmek nyomán kialakuló új határokkal több mint két millió német nemzetiségű került Lengyelországba, akik – legalábbis hivatalosan – az új állam állampolgárai lettek. Azonban a versailles-i szerződés esetükben is lehetőséget biztosított az optálásra, az állampolgárság választásra. Azaz megtarthatták német állampolgárságukat, ha erről 1920 és 1921 januárja között nyilatkoztak, majd ingóságaikkal átköltöztek a határ túloldalára.

Az állampolgárság kérdése természetesen nemcsak a lengyelországi németeket, hanem a németországi lengyeleket is érintette. Utóbbiak esetében a határmenti területeken élők mellett a Németország nyugati tartományaiban dolgozó több százezer fős lengyel közösségek is döntés elé kerültek.

A 19. század utolsó harmadától egyre nagyobb számú lengyel munkás dolgozott a német iparban, a Ruhr-vidéken például az első világháborút megelőzően számukat 300 ezerre becsülték. Őket nevezték ruhrpoleneknek. Az első, porosz valamint orosz területekről jövő lengyel ipari vendégmunkások az 1870-es években a Ruhr-vidék szívében fekvő Bottropba érkeztek, 1913-ra ennek a 70 ezer fős településnek közel fele már lengyel anyanyelvű volt.

Bottropi képeslap. Forrás: Stadtarchiv Bottrop

A több generáció óta itt élő lengyelek – s nem beszéltünk itt a mazúrokról, kasubokról, akiket hol lengyelként, hol önálló nemzetiségként kezeltek – jelentős része olyan porosz területekről származott – gondolunk itt Felső-Sziléziára –, amelyek 1921 után az újjáalakuló lengyel állam részei lettek. A Sziléziáért folytatott többéves küzdelem komoly feszültséget keltett a Ruhr-vidéki ipari munkásság körében, és bizonytalanságot szült az itt élő lengyelek között is. Menjenek vagy maradjanak? A katolikus egyház, valamint például a sport segítségével az 1910-es évekre komoly társadalmi és egyesületi élet alakult ki a Ruhr-vidéki lengyel közösségekben. Egyre inkább kezdték belakni a régiót. Integrációjukat elősegítette, hogy a nehézipar rohamosan növekvő teljesítménye miatt munkájukra szükség volt, megélhetésük így itt nagyrészt biztosítottnak tűnt. 1918 után azonban új helyzet állt elő, több mint száz év után végre lehetőség adódott arra, hogy a régóta vágyott és immár egységes Lengyelországba térhessenek vissza. A kezdeti nemzeti lelkesedés mozgatta visszaköltözési hullám azonban az otthoni lehetőségek, a visszatérők beszámolói, valamint a helyi német sajtó híradásainak hatására lassan enyhülni kezdett. Ennek következtében csökkent a „repatriálók” száma, mégis a lengyel kormányzat az addigi jelentős népességmozgás miatt esseni konzulátusán keresztül 1920-tól igyekezett kontrollálni a ruhrpolen visszaköltözőket, optánsokat.

Ahogy a magyar, úgy ruhrpolen optánsok esetében sem ismert, hogy az 1922. január 22-i határidőig pontosan mennyien nyilatkoztak úgy, hogy hazatérnek az új anyaállamba. Korabeli források hiányában a legfrissebb kutatások szerint a Ruhr-vidékről mintegy 75 ezer optáns, azaz az itt élő-dolgozó lengyelek 25%-a, valamint családtagjaik tértek haza az újjáalakult Lengyelországba.

A már említett Bottrop esetében sem ismertek pontos számok, mindenesetre az 1924-es helyi választási jegyzék és a lengyel párt eredményei alapján az átlagnál kicsit többel, mintegy 30-35%-al csökkent a bottropi lengyel közösség létszáma.

1922. január 22. után egy év állt a Lengyelországba optálók rendelkezésére, hogy elhagyják Németországot. A hazatérés után az 1920-as évek közepén az optáló ruhrpolenek nagyszámban tértek vissza nyugatra, igaz ekkor már nem Németországba, hanem Belgium és Franciaország bányáiba, üzemeibe.

Külön köszönet Heike Biskupnak (Stadtarchiv Bottrop) önzetlen segítségéért.

Szűts István Gergely, PhD