A 176 oldalas kötet címe (A román hadsereg budapesti bevonulásának centenáriuma), valamint a borítója (a budapesti Országház előtt parádézó román csapatok fényképével) nem hagy sok kétséget a megjelenés apropóját illetően, egyúttal pedig össze is kapcsolja a könyvet a „Nagy Egyesülés” 2018-as centenáriumával.
Első pillantásra egy igényesen kivitelezett albumról van szó, rengeteg korabeli fényképpel és dokumentum reprodukciójával, térképekkel és különféle emléktárgyak képeivel, amiket az 1918 végétől 1920-ig tartó események tömör leírása egészít ki. A szöveg azonban nem csupán jónéhány vitatható állítást vagy pontatlanságot tartalmaz, hanem a három szerző – Alin-Victor Matei, a Bukaresti Egyetem oktatója, Daniel-Cosmin Obreja, román hadtörténelemmel foglalkozó gyűjtő és Sorin Mărgărit, kurátor és gyűjtő – narratívája alapvetően a román történetírás hagyományos megközelítéseit alkalmazza. Munkájuk mindezzel együtt mégsem tehető félre egy sommás negatív ítélettel (és nem csak a rendkívül gazdag képanyagnak köszönhetően).
Az öt fejezetre tagolt kötet első része – A háború vége? – azzal a felütéssel kezdődik, hogy régiónkban 1918 novemberében nem ért véget a háború, hanem a hatalmas átalakulások közepette folytatódott. A szerzők először felvázolják az események kontextusát: a bolsevik forradalom-export veszélyét, a déli (bolgár) front 1918. szeptemberi összeomlását, majd a padovai fegyverszünet megkötését, a Magyarországon hatalomra került, „mérsékelt Károlyi gróf” törekvését a független és megreformált Magyarország területi integritásának megőrzésére. Ezt követően rátérnek Románia ellentmondásos helyzetére: azaz hogy miért nem tudta elkerülni az 1918. májusi különbékét – megemlítve a kapituláció alternatíváit is, mint a Kaukázusba vagy Mezopotámiába való visszavonulás fantasztikus elképzeléseit (11.) –, és hogy aztán hogyan tért vissza 1918 novemberében az antant mellé, megindítva csapatait Bukovinába.
A kötet borítója
A második fejezet (Erdély felszabadítása) az 1918/19 fordulóján történteket foglalja össze, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az erdélyi román vezetők céltudatos tevékenységét és a körülmények gyors változását – a magyarországi forradalomtól a belgrádi konvención át az Erdélyben kialakult, a magyar–román kettős hatalom miatt rendkívül instabil helyzetig (16.). Noha az erdélyi román vezetőkkel 1918. november 13–14. között Aradon egyezkedő Jászi Oszkár javaslatai jelentős változásokat tükröztek a nemzetiségi kérdéshez való magyar hozzáállásban, a tárgyalást megkésettnek és ezért hiteltelennek értékelik a szerzők (20.), ugyanakkor más erdélyi román politikusok már Arad előtt levélben kérték a román kormányt, hogy küldjön csapatokat Erdélybe (15.) A szerzők röviden ismertetik a román alakulatok felvonulását a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalra, majd annak átlépését és a történelmi Erdély megszállását.
A következő – harmadik – rész A Tiszáig címet viseli, és a front 1919 eleji megmerevedésétől az 1919. áprilisi román offenzíváig tartó időszakot öleli fel, amelynek végén a román haderő elérte a Tiszát. A szerzők megállapítják, hogy „Magyarország gyorsan termékeny tereppé vált Lenin tervei számára…” (29.), az 1918 őszén Budapesten hatalomra jutott vezetés ugyanis felőrlődött a magyar közvélemény nacionalista elvárásai (formálisan egyik magyar kormány sem mondott le az integritásról), a szociális reformok igénye és a külpolitikai kudarcok között. Ebben a folyamatban a Vix-jegyzék átadása jelentett fordulópontot 1919. március 19-én (29.), amit a Magyarországi Tanácsköztársaság hónapjai követtek. A szöveg kiemeli, hogy a nagyhatalmak sokáig tanácstalanok voltak az új helyzetet illetően (ráadásul elsősorban a német békeszerződéssel voltak elfoglalva), noha a magyar kommunista állam „ideológiailag expanzív”, társadalmilag és gazdaságilag pedig instabil volt, és területi igényeket is támasztott (30). Kun Béla rezsimje megpróbálta exportálni a forradalmat Bécsbe, és megtámadta Szlovákiát is (sic!) – mindez tehát komoly fenyegetést jelentett Romániára nézve is. Bukarest ezért – a többi kisebb országgal párhuzamosan – önhatalmúlag is kész volt érvényesíteni saját érdekeit, ami során Ion I. C. Brătianunak óvatosan kellett egyensúlyoznia a nagyhatalmak és az azonnali lépéseket sürgető román politikusok között (41.). Végül április 16-én megindult a Tanácsköztársaság elleni román támadás. Az egyre több erdélyi katonával feltöltött román csapatok 27-én bekerítették és megadásra késztették a leghatékonyabb magyar egységet, a székely hadosztályt, majd elérték a Tiszát, közben Nagyváradon és Aradon a környék román lakossága felszabadítókként üdvözölte a román hadsereget (41.). A Tanácsköztársaság túlélését ebben a válságos helyzetben tulajdonképpen a nagyhatalmi konszenzus hiánya tette lehetővé – fogalmaznak a szerzők –, így a Vörös Hadsereg rendezhette sorait, és északon támadva mélyen behatolhatott Szlovákiába (50.). A párizsi felszólítást követő magyar visszavonulás után Románia – stratégiai megfontolásokból – nem vonta vissza csapatait a Tiszától, de a nagyhatalmak sem tudták megoldani a válságot. Ebből a patthelyzetből az újabb, ezúttal a román hadsereg ellen intézett magyar offenzíva jelentett kiutat július 20-án. A román erők azonban várták a Vörös Hadsereg hadmozdulatait, felkészültek rájuk, így a magyar előretörés hamarosan kifulladt. Számos kép található itt az ünnepélyes román felvonulásokról Nagyváradon (38–55.), Nagykárolyban (56–57.) és Debrecenben (58–61.), továbbá pillanatképek a nyugati frontról (62., 66–69.), de különösen érdekesek A magyarok elleni háborúnk című kiadványból származó rajzok is (70–71.).
Román csapatok Budapest utcáin (forrás: wikipedia)
Mint ahogy román szemmel az 1919-es háborúnak kétségkívül a tiszai magyar támadás visszaverése és Budapest elfoglalása jelentette a csúcspontját, a kötet legterjedelmesebb és leghangsúlyosabb részét is a következő, A Tiszán túl. A végső offenzíva és Magyarország megszállása című fejezet alkotja. A júliusi román ellentámadást követően ugyanis a magyar Vörös Hadsereg rövid időn belül teljesen szétzilálódott, a kommunista rezsim pedig megbukott. A román hadjárat Budapest és az ország jó részének megszállásával – nyugaton nagyjából a Balaton–Veszprém–Győr-vonalig – ért véget, lezárva a több mint kilenc hónapig tartó, román részről 3500 halottal és 8000 eltűnttel és sebesülttel járó harcokat. (86.) A szerzők megállapítják, hogy a Tanácsköztársaság megbuktatásának jó visszhangja volt külföldön, a román közvélemény pedig lelkesen üdvözölte a sikert. Míg a külföldiek számára a forradalmi hullám feltartóztatását jelentette, román szemmel, alig egy évvel a fájdalmas bukaresti béke után csodálatosnak tűnhetett a győzelem (91.). Közben viszont továbbra sem múlt el a nagyhatalmak és a túlzottan önállóan eljáró Románia közötti feszültség, amit a román megszállás is fokozott. Sokan Magyarország szisztematikus kirablásával vádolták a román csapatokat, ám a valóság jóval bonyolultabb volt, állítják a szerzők. A román fél eljárását ugyanis egyszerre motiválták a háború előtti problémák, a „két országot történelmi ellenségekké változtató” hadi cselekmények, a román vereség, a központi hatalmak romániai fosztogatásai, a magyarok sokszor valóságosnak bizonyuló románellenes akciói stb. (97), ugyanakkor Romániának érdekében állt a rend helyreállítása és a magyar civil lakosság élelmezése is. Végül a román hadsereg csak 1920 márciusában hagyta el teljesen Magyarország területét. A fejezet képanyagának egy része jól ismert – különösen a Hősök terén parádézó román lovasokkal, az Országház előtt felsorakozott gyalogsággal vagy a budapesti utcákon korzózó román tisztekkel –, de a megszállás hétköznapjait számos pillanatkép, továbbá korabeli újságcikk és rendelet segít elképzelni. Nem hiányozhatnak természetesen az ételt osztogató román katonák és gyerekek között mosolygó tisztek képei sem (pl. 98–101.).
Töltött káposzta puliszkával, csokoládétorta és pezsgő – többek közt ez szerepelt egy budapesti román díszvacsora étlapján 1919. november elsején (forrás: Centenarul… 165. o.)
A kötet utolsó, ötödik fejezete – Egy győzelem emlékezete – az események utóéletét és emlékezetét dolgozza fel. A szerzők kiemelik, hogy a román „szelektív felejtés” az 1919-es háború esetében is érvényesült. A bukaresti Diadalívről a kommunista diktatúra idején eltávolított, de néhány éve a román győzelmek közé visszahelyezett „Budapest” felirat története is jól illusztrálja a „történetírás és a pillanatnyi politikai szükségletek közötti feszültséget” (155.). A szöveg megállapítja, hogy a történelmi Magyarország felbomlása 1918 novemberében már elkerülhetetlen volt, a magyar–román konfliktus pedig abban gyökerezett, hogy a magyar hatóságok ezt a helyzetet nem fogadták el – és vajon lehetett volna-e másképp? – kérdezik a szerzők. Mindenesetre az új helyzet magyar visszautasításának még ma is van visszhangja, „de ez még nem jelenti azt, hogy a román közvéleménynek nem kellene értenie a magyarok által 1918–1920 között megélt kollektív traumát, beleértve a román katonai megszállás következményét is.” – fűzik hozzá empatikusan (156.). A románok számára ugyanis a történtek a Nagy Egyesülés szempontjából logikusnak tűntek, a rengeteg fotó is arról árulkodik, hogy sokuknak személyes dicsőséget jelentett a „történelmi ellenség” fővárosának elfoglalása. Mint ahogy az a szándék is megfigyelhető – áll a szövegben –, hogy a diadal hangsúlyozása a háború első, kudarcokkal teli részét lett hivatva háttérbe szorítani. Erre pedig kiválóan alkalmas az „1000 éves ellenség” fölötti győzelem (156). Az 1919-es hadjárat így – az 1917-es harcok mellett – bekerült Nagy-Románia alapító mítoszai közé (157.). A kiadványt Békéscsabáról, Debrecenből és Budapestből küldött román képeslapok, lebélyegzett koronák, plakátok, emlékérmék és kitüntetések képei zárják.
A tartalom rövid összefoglalása után érdemes kitérni a szöveg fentebb már említett néhány hiányosságára. A kötet legelején feltűnő, hogy sehol sem lehet olvasni a magyar–román háború kezdetéről, vagyis arról, hogy az antanthatalmakkal folytatott hosszas tárgyalásokat követően Románia 1916 augusztusában megtámadta korábbi szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. A szerzők feltehetően abból indultak ki, hogy a román közvélemény számára – különösen egy évvel a centenárium után – ez már egyáltalán nem jelent újdonságot. Ami bizonyára így is van, csakhogy az első világháborúról és a „Nagy Egyesülésről” született román munkák többsége annyira magától értetődően helyezi bele a román hadjáratot a román nemzet jogos egységtörekvéseinek narratívájába, hogy gyakran nagyvonalúan elsiklik a román agresszió ténye fölött. Így történt ez jelen esetben is. Ehhez természetesen az is hozzájárul, hogy az antant és szövetségeseinek győzelme, valamint a párizsi békekonferencia utólag teljes mértékben legitimálta a román támadást.
A „nemzeti optika” egyoldalú használatából következő elfogultság azonban több helyen is tetten érhető, és gyakorlatilag végig érzékelhető a kötetben. A szerzők például kritikusan viszonyulnak a Belgrádban aláírt katonai konvencióhoz, amelyet az antant nevében kötött meg Louis Franchet d’Espèrey a magyar kormányküldöttséggel. A – Románia nélkül – létrejött megállapodás ugyanis „Erdély szívében mesterségesen meghúzott” demarkációs vonalat jelölt ki, és azért nem volt működőképes, mert nem vette figyelembe sem a helyi viszonyokat, sem pedig azt, hogy a nemzetiségek képesek saját kezükbe venni a sorsukat, ráadásul szembement a bukaresti kormány törekvéseivel is (19.). Bár megemlítik, hogy a román csapatok a szövetségesek jóváhagyásával december 13-án átlépték a Maros vonalán húzódó demarkációs vonalat, a további előrenyomulást viszont már csak néhány dátummal és helységnévvel érzékeltetik, így nem kerül szóba a Berthelot–Apáthy egyezmény és annak egyoldalú román megsértése sem, mint ahogy azt sem részletezik a szerzők, hogy a kolozsvári román bevonulást megelőzte egy tiltakozó magyar népgyűlés is. A Tanácsköztársaság kikiáltása kapcsán ugyan többször is előkerül, hogy a nagyhatalmak szerint Magyarország szomszédai – különösen pedig Románia – is nagyban felelősek voltak a Károlyi-kormányzat bukásáért és Kun Béláék hatalomra jutásáért, ez a felvetés végeredményben reflektálatlan marad. De a Károlyi-kormányzatot a bolsevikokkal összemosó korabeli román propaganda állításaira emlékeztet az is, ahogy egy helyen a bolsevik szórólapok és kiáltványok keverednek az 1918-as és 1919 eleji dokumentumokkal (24-25.).
Hasonló logika strukturálja a harmadik fejezet első részét is, amely nem más, mint az újabb, 1919. április 16-i román offenzíva részletes megindoklása. Ezt szolgálja a nagyhatalmak habozásának hangsúlyozása, a Magyarországi Tanácsköztársaság agresszivitásának ismételgetése (a románok elleni atrocitások szaporodása, az ország területi integritásának állítólagos védelmezése, a „Szlovákia ellen indított támadás” – miközben az utóbbi esetben Budapest valójában védekezni kényszerült a románok példáját követve szintén előrenyomuló csehszlovák hadsereggel szemben, majd ezután ment át ellentámadásba), a román nemzeti érdekek érvényesítése – akár a nagyhatalmakkal szemben is –, valamint a magyar és szovjet bolsevikok összefogásának veszélye, összhangban a román nemzetépítő történetírás által előszeretettel hangoztatott tézissel, amely szerint Románia 1919-ben megmentette Közép-Európát a kommunizmustól. A szerzők pedig úgy értékelik Clemenceau egyik üzenetét, amely szerint ha a magyarok támadnak, a románok jogosan vághatnak vissza, hogy az tulajdonképpen jóváhagyta az offenzíva megindításáról április 10-én megszületett román döntést. Budapest augusztusi elfoglalását taglalva a szerzők csak közvetve utalnak arra, hogy a békekonferencia megtiltotta a román bevonulást, a főváros és további területek pacifikálása kapcsán pedig még érezhető a „humánus megszállás” román mítoszának a hatása.
A térkép Nagy Béla munkája (forrás: tti.abtk.hu)
Noha a szerzők a kötet végén megemlítik, hogy a magyar–román háború azóta is kényes témának számít, a nemzeti emlékezetek pedig nagyban eltérnek egymástól, maguk sem tesznek sokat a két nemzeti narratíva összefésülése érdekében. Igaz, szövegük kevésbé triumfalista és egyoldalú, mint a román történeti tudatban még mindig domináns kép, a magyar szempontok ad-hoc figyelembe vétele mellett fájóan hiányzik a magyar szakirodalom használata (ezt szemlélteti például az, hogy csak a háború román áldozataik száma szerepel a könyvben). Holott az utóbbi időben egyre több magyar kutatás is foglalkozik az 1919-es eseményekkel, L. Nagy Zsuzsa és Ungváry Krisztián korábbi, Budapestre koncentráló írásain túl már született tanulmány például Veszprém (Nagy Szabolcs) a Hajdúság, Cegléd és Nagykőrös (Perczel Olivér), Debrecen (Balogh Tamás Zoltán és Bödők Gergely) vagy Nyíregyháza (Bene János) román megszállásáról, a magyar–román konfliktussal pedig Hatos Pál (Rosszfiúk világforradalma) és Révész Tamás (Nem akartak többé katonát látni?) is foglalkoztak, mint ahogy Ablonczy Balázs is szentelt neki egy fejezetet legújabb könyvében (Száz év múlva lejár?). A kiadvány ugyan inkább a public history kategóriájába sorolható, de kár, hogy hiányzik belőle a felhasznált szakirodalom.
A felújított bukaresti Diadalív (forrás: a szerző felvétele, 2017)
De akkor mégis mi különbözteti meg ezt az albumot más, többé-kevésbé nyíltan nemzetépítő céllal született román munkáktól? Az utóbbiakhoz képest komoly előrelépésnek számít, hogy a szerzők egyértelműen román támadásként írnak az 1919. április 16-i offenzíváról. Vagyis már nem a magyar támadásokra adott román válaszként állítják azt be, még akkor is, ha hosszasan elemzik annak indokoltságát. A román megszállás alatti fosztogatások kérdését sem hallgatják el, és megengedik, hogy a panaszok egy része megalapozott volt – igaz, román részről is volt szándék a visszaélések mérséklésére. Továbbá röviden, de jól ragadják meg a szerzők Erdély rendkívül bonyolult helyzetét 1918/1919 fordulóján: a nagyhatalmak közötti feszültségeket, a francia tábornokok közötti ellentéteket, a budapesti és a bukaresti kormányzat érdekeinek ütközéseit, a helyi románság önszerveződését és a magyar államhatalom konszolidálására tett – végül sikertelennek bizonyuló – kísérleteket egyaránt. Végül a kísérő szövegben – a narratíva minden tendenciózussága ellenére – érződik bizonyos empátia, és egyfajta nyitottságot tükröz a zárófejezet is a történtek értelmezésének legitim különbözőségéről.
Alin-Victor Matei–Daniel-Cosmin Obreja–Sorin Mărgărit: Centenarul intrării armatei române în Budapesta. Monitorul Oficial, București, 2019.
