Erdély kérdése jól mutatja a nemzeti önrendelkezés egyoldalú érvényesülését. A háborús vereség árnyékában az addig autonómiáért küzdő magyarországi román nemzeti mozgalom vezetői radikális lépést tettek: október 18-án kinyilvánították a teljes nemzeti szabadságra való igényüket, majd a román nemzeti tanácsok és gárdák révén hozzá is láttak a hatalom átvételéhez a román többségű vidékeken. Igényeiket az őszirózsás forradalom után felállt új magyar kormányzathoz november 9-én intézett ultimátumukban is megfogalmazták, amelyben 26 kelet-magyarországi vármegyében követelték a közigazgatás átadását. A román vezetőkkel Aradon tárgyaló, Jászi Oszkár vezette magyar kormányküldöttség hiába érvelt, hogy a szóban forgó régió lakossága vegyes, és csak relatív román többséggel rendelkezik. A sikeresen mozgósított erdélyi románságot és a háborúba visszalépő – az 1916-os egyezmény megvalósítására törekvő – Romániát maga mögött érző Iuliu Maniu és társai kijelentették, hogy a Jásziék által felajánlott autonómia már nem elég, a románok ki akarnak válni a magyar államból.
November közepétől így még magasabb fokozatra kapcsolt az „önrendelkezési verseny”. Míg a magyar kormány megpróbálta konszolidálni a zűrzavarba süllyedt országot, az erdélyi román vezetők – a romániai kormánnyal is egyeztetve – népgyűlés szervezésébe fogtak. A december elsejére Gyulafehérvárra összehívott gyűlésnek kellett biztosítania a kellő legitimációt és „kiváltania” a bizonytalan kimenetelű népszavazást. A több mint százezer főt felvonultató „nagy nemzetgyűlésen” a román népesség által megválasztott 1228 – más források szerint 1450 – küldött ünnepélyesen megszavazta a románlakta országrész elszakadását Magyarországtól és csatlakozását Nagy-Romániához.
Ezzel párhuzamosan a magyar politikusok is megpróbálták érvényesíteni a wilsoni elveket. Az Erdélyben – és a magyar többségű Székelyföldön – működő magyar és székely nemzeti tanácsok az ország integritásának megőrzésére vagy a magyarlakta területek önállóságát akarták elérni. Az integritás mellett foglalt állást a november 28-án, néhány ezer fő részvételével megtartott marosvásárhelyi székely nemzetgyűlés, csakúgy, mint a december 22-i kolozsvári nagygyűlés, amelyen a becslések szerint már több tízezren jelentek meg, elutasítva a román hódítást. A két gyűlés és jó pár elvetélt terv – például Paál Árpád „Székely Köztársasága” – a magyar nemzeti önrendelkezés igényét jelenítették meg, ám az alulmaradt a románnal szemben.
Az önrendelkezési verseny ugyanis a román hadsereg bevonulásával „nulla összegű játszmaként” zárult, amelyben a nyertes mindent vitt. A „minden” itt egy olyan multietnikus régió volt – a mai Magyarországnál is nagyobb területű „trianoni Erdély” –, ahol az 1910-es népszámlálás adatai szerint a lakosság kb. 54%-a vallotta magát román, 32%-a magyar, 11%-a pedig német anyanyelvűnek. Az utóbbiak ugyan még egy ideig reménykedtek a nagyvonalúan megfogalmazott gyulafehérvári határozatok garanciáiban („teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek…”), ám azok közül a bukaresti kormányzat csak Erdély Nagy-Romániához való, feltétel nélküli csatlakozását foglalta törvénybe. Ez a lépés mintegy szimbolikusan is előrevetítette a magyar nemzetállam építését felváltó új korszakot Erdélyben.
Zahorán Csaba
A cikk angol változata megjelent a Hungary today-en.
(A kép forrása: Sibiu100.ro)
