Ion I. C. (Ionel) Brătianu (1864‒1927) a 20. század első felében mintegy két évtizeden át a román politikai élet meghatározó személyisége volt: apjához, Ion C. Brătianuhoz (1821–1891) hasonlóan jelentős szerepet játszott a modern román nemzeti állam kialakulásának folyamatában. Több alkalommal töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Az 1914‒1918 közötti, Románia számára sorsfordító időszakban, majd az első világháború befejezését követő hónapokban is ő állt a kormány élén, és 1919 januárjától szeptemberéig a párizsi román békedelegáció vezetője volt. I. Ferdinánd román királlyal együtt már a világháború kezdetén Erdély megszerzésére törekedett, ezért – bár országa formálisan a központi hatalmak szövetségese volt – 1916. augusztus 17-én titkos szerződést kötött az antanthatalmak képviselőivel. Eszerint a román hadseregnek tíz napon belül meg kellett támadnia a Monarchiát, ennek fejében Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismerte Románia jogát Bukovina nagy részére, Máramarosra, a történeti Erdélyre és a kelet-magyarországi részekre egészen a Huszt–Orosháza vonalig, valamint az egész Bánságra a Tisza, illetve a Duna vonaláig. Az 1916. augusztus 27-i román támadás azonban rövid időn belül összeomlott, a központi hatalmak csapatai pedig hamarosan elfoglalták Bukarestet is. Szorult helyzetében a román kormány – megszegve ezzel a bukaresti titkos szerződés előírásait – 1918. május 7-én kénytelen volt megalázó különbékét kötni a központi hatalmakkal. Az ország jövője ekkor kilátástalannak tűnt: területének kétharmad része idegen megszállás alatt állt, és egyelőre halvány remény sem mutatkozott a hőn áhított Erdély megszerzésére. Hamarosan azonban megváltozott a hadi helyzet, és ennek nyomán, mindössze egy nappal a német fegyverszüneti egyezmény megkötése előtt, november 10-én Románia az antant oldalán visszalépett a hadviselő államok sorába. Az ezt követő hetekben szövetségesei engedélyével fokozatosan megszállta a belgrádi katonai konvenció által megállapított demarkációs vonaltól keletre fekvő területeket, majd a Francia Dunai Hadsereg parancsnoka, a románbarát Henri Berthelot tábornok támogatásával (de a konvenció előírásaival ellentétes módon) átlépte a demarkációs vonalat. 1919. január végéig már az egész történeti Erdély területét elfoglalta. Az 1919. április 16-i román támadás nyomán a Partium, sőt – átmeneti időre, közel egy évre – a Tiszántúl is román megszállás alá került. A július 20-án kezdődött, a Tiszántúl felszabadítását célzó magyar támadás összeomlását követően a román hadsereg elfoglalta Budapestet is. Egy román lovasdandár augusztus 3-án érte el a fővárost, az ünnepélyes bevonulásra és Budapest tényleges megszállására azonban csak 4-én került sor. Aznap este már román járőrök cirkáltak az utcákon, megszállták a pályaudvarokat és a telefonközpontokat. Budapest katonai parancsnoka Ştefan Holban tábornok lett, aki a Hungária szállodában rendezte be főhadiszállását.

Ion I. C. Brătianu (1864‒1927). Forrás: http://www.elsovilaghaboru.com/tortenete/biographies/bratianu_ion_i_c

Budapest elfoglalását a román kormány – és vele együtt a román közvélemény döntő többsége – egyfajta jóvátételnek könyvelte el Bukarest és az ország kétharmad részének 1916–1918 közötti német és osztrák–magyar megszállásáért. Úgy gondolták, „ez jár” nekik, mivel a sors végre igazságot tett, amit nem utasíthatnak vissza. Állítólag a Parlament épületén jó ideig egy román káplár bocskora lengedezett a félig leeresztett magyar zászló felett, egyfajta szimbolikus elégtételként a múltban elszenvedett sérelmek miatt.

Az 1919. augusztus 4-i diadalmas budapesti bevonulás kétségtelenül a román katonai sikerek és egyben a román nemzetépítés csúcspontját jelentette. Ezt tükrözte Ion I. C. Brătianu miniszterelnök másnapi, Nagyszebenben elmondott beszéde is, amelyből alább részleteket közlünk.

A beszéd előzményeihez tartozik, hogy Brătianu július legvégén utazott el Bukarestből a Tiszánál zajló magyar–román háború színhelyére. Jelen volt a román csapatok tiszai áttörésénél, majd az augusztus 3-i temesvári román bevonuláson is. Nagyszebenbe érve erdélyi román vezetők előtt beszélt. A miniszterelnököt a hallgatóság részéről Teodor Mihali, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen megválasztott Nagy Nemzeti Tanács alelnöke üdvözölte, majd Iuliu Maniu, a Kormányzótanács elnöke mondott rövid köszöntőt. Brătianu diadalmasan bejelentette Budapest román megszállását, és felelevenítette a román nép évszázados törökellenes harcait. Az „ősellenségnek” számító magyarok – és ezzel együtt a bolsevizmus – felett aratott győzelmet európai összefüggésekbe helyezve, Brătianu kijelölte Románia középhatalmi helyét a térségben. Messze túllépve az etnikai megfontolásokon, országa befolyását (szerencsés esetben akár még az országhatárt is) a „mitikus” természetes határvonalat jelentő Tisza folyón túlra tolta volna ki, Közép-Európa szívéig. Az egész román politikai elittel együtt Brătianut is áthatotta a birodalmi kísértés ábrándja, és mintha megmámorosodott volna a nemzetépítés hirtelen bekövetkezett, váratlanul nagy sikereitől, a korábbiaknál is jobban elragadta a területszerzési hév.

Román katonák az Országház előtt 1919-ben. Forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Brătianu ünnepélyes, emelkedett hangon zárta beszédét. Kijelentette, hogy „a hála, hit, szeretet, boldogság érzésével” fog visszaemlékezni a hallgatóságával együtt töltött órákra. Emlékeit azonban később valószínűleg beárnyékolta, hogy Nagy-Románia első, 1919 novemberében tartott parlamenti választásán pártja, a Nemzeti Liberális Párt vereséget szenvedett, a parlament ülésén pedig a hosszúsága miatt két részben, december 16-án és 17-én elmondott beszédét az erdélyi román képviselők többsége tüntető közömbösséggel fogadta. „Szeretném Erdélyt, de erdélyiek nélkül” ‒ jegyezte meg állítólag egy alkalommal Brătianu. Nem tudjuk, valóban így történt-e, az viszont tény, hogy a miniszterelnök „meghódított” területként tekintett Erdélyre, amelyet fegyverrel, valamint diplomáciai eszközökkel szereztek meg, és ahol éppen ezért semmiféle regionalizmusnak nincs helye.

Az 1919. augusztus 5-én, Nagyszebenben elhangzott ünnepi beszédében azonban erről nem esett szó.

A nagyszebeni román Kormányzótanács. Alsó sor, középen: Iuliu Maniu. Forrás: Wikipédia

Ion I. C. Brătianu miniszterelnök, külügyminiszter Nagyszebenben, a Nagy Nemzeti Tanács tagjai előtt elmondott beszéde

[Részletek]

Nagyszeben, 1919. augusztus 5.

Uraim!

Mély meghatódással léptem be ebbe a terembe, de nagy és erős melegséget is kiéreztem azokból a szavakból, amelyek itt elhangzottak. Ezekben a pillanatokban itt, Önöknél fejeződik be az az aktus, amelyet Gyulafehérváron vittek végbe, és amelynek a neve: az összes román egyesülése. Már maga az Egyesülés szó jelzi, hogy melyek a kölcsönös kötelezettségeink: az összes román egyesítése, tehát az öntudatunk egyesítése, az összes energiáink egyesítése egy közös cél érdekében. Hálás szavakkal szíveskedtek kiemelni azt a segítséget, amelyet a Román Királyság nyújtott – és köteles volt nyújtani – az összrománságnak. Feledékenyek lennénk és hálátlanok, ha nem tudnánk a történelemből levonni az összes tanulságot, amelyek hasznunkra válnak.

[…]

Uraim!

A fejlődés, valamint az új világot és Nagy-Romániát eredményező harcok során előállt problémák között még egy sor megoldatlan nehézség van. Természetes, hogy mindannyiunk napi tevékenysége során ezek rémületbe ejthetnek, ami nem nagyon ösztönözne a megoldásukat célzó munkára. Fentről nézve azonban, nem az út nehézségét, hanem a végleges eredményeket tekintve, egyetlen embernek sincs joga és – kevesebb mint egy embernek – egyetlen öntudatos románnak sincs joga abban kételkednie, miszerint e nép sorsa a saját erejétől függ, és ha nem vesztettük el soha az egész népünk ragyogó jövőjébe vetett hitünket az átélt nagy csapások idején sem, akkor nem lehet, hogy 1919-ben, amikor a csapataink tegnap óta Budapesten vannak (lelkes, leírhatatlan éljenzések, ováció, hosszas taps, Felkiáltások: Éljen a román hadsereg), egyetlen román is azt képzelje, nincs ennek a népnek a lelkében és az eszében elegendő képessége arra, hogy a világnak ezen a tájain biztosítsa magának a kellő biztonságot és a nélkülözhetetlen feltételeket a teljes fejlődéséhez, amelyek elégséges tulajdonságai nemcsak egy olyan népnek, amely nemcsak független egységként akar megnyilvánulni, hanem a világ civilizációjának fontos tényezőjeként is. (Helyeslések.)

Uraim! A szerénység helyénvaló, de egy népnek világos öntudattal kell rendelkeznie arról, amit képvisel, azért, hogy világos öntudata legyen arról, amit képviselnie kell. (Tapsok.) A románság évszázados harcokat folytatott nemcsak a saját létezéséért, de az emberi civilizáció létezéséért és megvédéséért is. A kereszténység törökellenes harcaiban Ştefan Vodă [azaz III. István vajda, románul: Ştefan cel Mare, Moldva fejedelme 1457–1504 között] katonái nem csak Moldva védelmében harcoltak, de a kereszténység megmentéséért is, és a barbarizmus hullámait nem csak azért törték meg ezen a sziklán, hogy megmentsék a románságot, hanem azért is, hogy az európai civilizációt ne semmisítse meg a pogányok áradata.

Uraim!

A történelem ismétlődik, természetesen változó körülmények között. De a mai napon a román katona a Tiszánál és túl a Tiszán nem csak Románia határait biztosította, hanem támogatta, mint a régmúlt időkben, az európai civilizációt, megvédve azt a bolsevizmus megsemmisítő hullámaitól. (Frenetikus és hosszas taps.)

Véget ért az Európa közepét veszélyeztető anarchia és rombolás a Dnyeszternél és a Tiszánál, és a szikla, amely szétzúzta őket, a román nép energiája és bátorsága volt. Íme miért kötelességük azoknak, akik vezetni akarják ezt a népet, hogy emelkedett módon megértsék e nép küldetését azon a helyen, ahova a Mindenható helyezte, ahol a múltja révén és a jelen tetteivel bizonyítja, mi a célja, a küldetése az emberi civilizáció történetében. (Helyeslések.)

Uraim!

Mivel így állnak a dolgok, emlékezzünk, hogy az érzéseinknek egy közös hitbe, tántoríthatatlan hitbe való egyesítése révén, amilyen az őseinké volt, fogjuk meglelni az energiaforrást, hogy biztosítsuk holnapra azt, ami ennek a népnek joga is és kötelessége is.

Kimondhatatlan örömöt éreztem az alatt az öt nap alatt, amíg a román katonák sorai között először bejártam a Tiszán túli rész síkságait, majd a román parasztok között Erdély és az odaáti román részek felélesztett területeit is, és láttam, hogy mennyi öntudat és lelkesedés van ebben a népben. Ezért csak az igazságot mondom, amikor azt állítom, hogy nemcsak a legboldogabb embernek éreztem magam ezekben a napokban, de azokban az órákban nemcsak az én életem jutalmát találtam meg, hanem azokét is, akik megelőztek e nép iránti szeretet munkájában. A legünnepélyesebb kegyelet érzésével, mint a templomba a feltámadás miséjére, úgy jövök uraim önök közé. Ugyanazzal a hála, hit, szeretet, boldogság érzésével fogok visszaemlékezni az önökkel töltött órákra. És a Mindenható úgy akarta, hogy ezen a nagy napon és ezen az ünnepségen, amely a mi hazafiasságunknak a feltámadás miséjét jelenti, legyen úgy, ahogy a templomi misét ünneplik: tavasszal előtűnik a napsütés, a nagyszerűsége és a büszkesége ennek a népnek, amelynek hadserege ma bevonul Budapestre. (Szűnni nem akaró taps és éljenzés.)

És mély hálával távozom önöktől, a lelki megelégedettség legnagyobb ajándékával, amely életem végéig tartani fog. (Tomboló tapsvihar.)

(Megjelent: Románia és az erdélyi kérdés 1918–1920-ban. Dokumentumok. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta L. Balogh Béni. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2020, 67. sz. dokumentum, 188–191.)

L. Balogh Béni