2020. november 15. vasárnap, 15:01
Trianon 100, impériumváltás, Déva, főreáliskola, Ablonczy Balázs
„Dévára 1918. december közepén vonultak be a román csapatok, és a berendezkedő román közigazgatás hamarosan hozzálátott az intézmények átvételéhez is, jóllehet a helyi sajtó szerint ez a váltás nagyon sokáig elhúzódott. Azt, hogy az 1918–1919-es impériumváltás milyen dilemmák elé állította a dévai főreáliskola tanárait, talán úgy lehet felmérni, ha vetünk egy pillantást a tanári kar tagjainak későbbi pályájára.”

A főreáliskolát mint nyolcosztályos, érettségivel záruló oktatási formát az 1875-ös középiskolai reform hozta létre Magyarországon. Az intézmény célja az volt, hogy a hagyományos középiskolánál némileg korszerűbb képzéssel, a természettudományok és a modern nyelvek oktatásával – ellenben a klasszikus nyelvek háttérbe szorításával – természettudományos és műszaki pályákra készítse fel diákjait. Érettségije csak bizonyos felsőoktatási intézményekre engedett bejutást: műegyetemre, természettudományi karokra, bányászati-erdészeti, majd később mezőgazdasági felsőoktatásba. A reáliskolák jellemzően állami intézmények voltak, és ahol a történeti Magyarország peremterületein megjelentek, maguktól értetődően jelentették a magyar nemzeti hegemónia kiterjesztését és az ezzel összefonódott modernizáció ígéretét. A dél-erdélyi Hunyad vármegye az 1910-es népszámlálás szerint elsöprő többségében román nemzetiségű volt, a magyar elem mindössze a lakosság 15,5%-át tette ki, ugyanakkor a vármegye központja, Déva ekkor már enyhe magyar többséget mutatott.

A városban 1871-ben állították fel az állami reáliskolát, az első évben huszonhárom diákkal. A nyolcosztályossá fejlesztett intézménynek új épületet emeltek 1881 és 1891 között, amelyhez nemsokára internátus és modern tornaterem is épült.

A dévai főreáliskola 1908-ban. Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból.

 

Déván 1919-ig működött magyar állami tanítóképző is, amelynek utolsó igazgatója, Barabás Endre 1920 után Magyarországon az erdélyi menekült szervezetekben töltött be fontos szerepet.

Az első világháború előtti utolsó béketanévben az iskola nyolc évfolyamára 330 diákot vettek fel, akiknek döntő többsége (288 fő) a város és a körülötte elterülő vármegye szülötte volt: 252-en adták meg a magyart anyanyelvükként és mindössze 58-an a románt. A szülők foglalkozásai között pedig az állami alkalmazottak, köztisztviselők, kisiparosok, kereskedők domináltak. Az utolsó tanévről ugyan értesítő nem készült, de a helyi lap tudósításai szerint az 1918/19-es tanévet 447 diák kezdte meg az intézetben (és csak 397 fejezte be).

A városba 1918. december közepén vonultak be a román csapatok, és a berendezkedő román közigazgatás hamarosan hozzálátott az intézmények átvételéhez is, jóllehet a helyi sajtó szerint ez a váltás nagyon sokáig elhúzódott. Azt, hogy az 1918–1919-es impériumváltás milyen dilemmák elé állította a dévai főreáliskola tanárait, talán úgy lehet felmérni, ha vetünk egy pillantást a tanári kar tagjainak későbbi pályájára. Ehhez az elemzéshez az utolsó, magyar impérium alatti tanév értesítőjét és különböző, főleg internetes adatbázisokat használtunk (elsősorban az Arcanumot, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum Magyar Életrajzi Indexét, az OSZK gyászjelentés-adatbázisát, a helyi lapok és múzeumi kiadványok gyűjteményét a hungaricana.hu-n, illetve a dévai városi könyvtár digitalizált gyűjteményeit valamint romániai elektronikus könyvtárakat). Talán szükségtelen is hozzátenni, hogy a korszakban középiskolai tanárnak lenni automatikusan a középosztályba való beemelődést jelentette és ennek megfelelő középosztályi életvitelt, beágyazódást a helyi elitbe. A dévai tanári karból öten egyúttal a vármegyei törvényhatóság tagjai is voltak, többen tevékenykedtek a nagy presztízsű Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulatban vagy voltak tagjai a városi képviselő-testületnek. Döntéseik tükrözhetik a középosztály választási lehetőségeit egy gyenge magyar többségű, de román környezetben lévő kisvárosban: az elmenés vagy a maradás nagyon világos dilemmákat jelöl és az erre adott válaszok segíthetnek megérteni az impériumváltás minőségét.

Az 1918 nyári összesítés szerint a főreálnak tizenkilenc helyettesítő vagy rendes tanára volt (a vallástanárokat nem számolva), közülük öten nem is voltak jelen az összeírás pillanatában, mert éppen katonai szolgálatot teljesítettek. A behívható fiatalabb tanárok szinte valamennyien megjárták a hadsereget, egyikük hadirokkantként tért vissza tanítani (Ander Antal történelem- és földrajztanárnak a jobb lábát amputálták). Ebből a tizenkilenc férfiból egy fő már 1918 őszén meghalt: Hackmüller Oszkár magyar- és némettanár Déván hunyt el 1918 szeptemberében. A maradék tizennyolcból a következőképpen oszlik meg a maradók és az elmenők aránya: a trianoni Magyarországra repatriált hat fő, Romániában maradt tizenegy fő. Az értesítőben csak Volkó Jánosnak nevezett természetrajz-tanár szülőföldjére, Liptóba tért vissza és Ján Volko-Starohorskýként (1880–1977) a szlovák barlangkutatás egyik legendás alakja lett. A Romániában maradtakon belül meglepően magas azok száma, akik a Decebalra átkeresztelt főreáliskolai tanárai maradhattak, legalább a húszas évek közepéig. Közülük 1919. július 5-től a román gimnázium igazgatójaként működött tovább Bottyán József, aki a Piski melletti Dédács (Biscaria) szülötteként immár Iosif Boteanuként (1875–1948) egészen 1938-ig vezette az iskolát. A Milotay István szerkesztette Új Nemzedék 1920. májusában keserűen jegyezte meg róla, hogy „Így tehát a vak Bottyánnal való rokonsága, amelyre a magyar uralom idejében olyan büszke volt s amelyet annyiszor emlegetett. — tévedés volt.” Június végén természetesen ő is letette a hűségesküt, hét volt kollégájával együtt. Öt másik tanár megtagadta azt, legalábbis a Szászváros és Vidéke című lap beszámolója szerint

Forrás: Hunyad Megyei Könyvtár, Déva

 

Rajta kívül további öt fő szerepel még az iskola 1923/24-es tanévének értesítőjében, köztük a már több mint negyven éve dolgozó Tóth Ferenc tornatanár is, akit 1923 végével küldtek nyugdíjba. További egy személyről tudjuk, hogy tovább taníthatott az iskolában az impériumváltást követően, de 1923-as nyugdíjba vonulása után alig egy évvel elhunyt: Mailand Oszkár (1858–1924) a hunyadi Algyógy szülötte volt és erdélyi folklórgyűjtései okán nevét a magyar és a román etnográfia is számon tartja. Temetésén Boteanu igazgató búcsúztatta őt. Ugyancsak a sírnál búcsúzott tőle az iskola utolsó magyar igazgatója, az ekkor már hatvan felett járó Göllner Károly, aki nem volt a kivételezettek között: az impériumváltás után indított magyar tannyelvű katolikus reáliskola vezetője lett, majd ennek megszüntetése után, úgy tűnik, tanonciskolát vezetett a városban és egyik szervezője volt a kisváros magyar katolikus közösségének. A húszas évek közepi állapot nem volt azonban végleges: 1935 februárjában a kolozsvári Ellenzék arról tudósított, hogy Mihályi Elemér mennyiségtan- és fizikatanárt román nyelvvizsgája hiányosságai miatt rendelkezési állományba helyezték. Fia, az Amerikába emigrált kutatóorvos visszaemlékezései szerint különböző vállalkozásokkal kísérletezett: tintaüzemet és csirkefarmot is próbált működtetni. Az iskola többi, Romániában maradt oktatója szétszóródott és Temesváron vagy Nagyváradon próbált tovább tevékenykedni magyar oktatási intézményekben, némelyikük a börtönt is megjárva (Schneider József kémiatanárt 1920 márciusában tartóztatták le összeesküvésért). Tarján Kristóf történelemtanár még a harmincas évek második felében is az iskolában tanított, majd 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor átjött Magyarországra és előbb Gyergyószentmiklóson, majd Nagyváradon oktatott.

Azok, akik átjöttek a trianoni Magyarországra, mintha egy sorstragédia szereplői lennének. Van köztük olyan, aki nagyon hamar meghalt, így Pais Elek magyar- és franciatanár (1856–1922) Budapesten. Nemes Gusztáv német- és franciatanár csak rövid időt töltött Déván és 1919 elején visszatért Kecskemétre, ahol korábban tanított. A baloldali nézetekkel gyanúsított tanárt Héjjas Iván különítményesei 1919. november 21-én éjjel leszedték a kecskemét–lajosmizsei személyvonatról és egy város melletti tanyán fejszével agyonverték. További két volt dévai tanár hasonló sorsot ért meg, évtizedekkel később: a zsidó származású Szeles Henrik (1880–1945), a mennyiség- és természettan oktatója a pesti gettóban elszenvedett megpróbáltatások miatt hunyt el 1945. január 31-én. Előtte csaknem két évtizedig a budapesti hitközségi gimnázium tanára volt. Szirtes Henrik (1876–1944) rajztanárt 1944-ben deportálták Kaposvárról, ahová egy pécsi kitérővel került. Az akkor már nyugdíjban lévő oktatótól két évvel korábban a rádióját is elvették és eljárást indítottak ellene, mert külföldi „ellenséges” adásokat hallgatott. Klacskó Olivér, a magyar, a német és a francia nyelv tanára 1918-ban már régóta katonai szolgálatát töltötte és meg is ragadt a katonai pályán. A pécsi katonai főreál tanára lett. Nevét Kárpáthyra magyarosította és 88 évesen hunyt el Pécsen, 1979-ben. Előtte azért még megtapasztalta, milyen nyugalmazott „horthysta” ezredesnek lenni az államszocialista Magyarországon: megvonták a nyugdíját, házát pedig államosították. A Nyíregyházán 1889-ben született Valent István kacskaringós úton került végül Szolnokra: Déva előtt megjárta Rozsnyót, Aszódot és Kolozsvárt is. Felesége polgári iskolai tanárnő volt, akit hosszas betegeskedés és kitartó ápolás után 1954-ben temetett el férje. 1964-ben az idős tanár még átvehette aranydiplomáját Sőtér Istvántól, az ELTE akkor rektorától. A dokumentumokból úgy tűnik, hogy tulajdonképpen ő volt az egyetlen az 1918 után Déváról távozók közül, akinek többé-kevésbé egyenes vonalú szakmai pálya adatott, igazgatóként ment nyugdíjba 1947-ben.

Vitéz Kárpáthy Olivér (1890-1979), aki repatriálása után soproni és pécsi főreáliskolai oktató és Pécs turistaéletének ismert alakja lett. Forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség

 

Az 1918-ban Déván tanító hitoktatók is megérnének egy misét: a görögkatolikusból a gyulafehérvári román nagygyűlés egyik küldöttje lett, egy az 1228-ból, akik kimondták Erdély Romániához csatolását. A római katolikus Erdélyben marad és ferencesként számos vegzatúrának volt kitéve, míg 1954-ben elhunyt. A zsidó hitoktató pedig 1927 és 1944 között óbudai rabbi volt, túlélte a soát és 1964-ban hunyt el.

Ha bármit le lehet vonni tanulságként a felsorolásból az talán az, hogy 1918–1919 ezeket a férfiakat radikális döntések elé állította, nemzeti, társadalmi és politikai szempontból is. Nagyon különbözően reagáltak, de talán megkockáztatható, hogy többen maradtak a dévai Várhegy alatt, mint azt elsőre gondolnánk; jobbára inkább azok, akik rendelkeztek valamiféle helyi kötődéssel. Az élesedő nemzeti szembenállások korában többen úgy vélték, hogy le kell hántani magukról az addig jól-rosszul elsajátított identitást és új irányba kell indulniuk, akár már negyvenéves korukon túl. A távozás majdnem mindig egyéni traumát is jelez, hiába jelentek meg a Szászváros és Vidéke oldalain középosztálybeli jómodorba csomagolt udvarias istenhozzádok a „repatriálás” előtt. A távozók sorsa pedig jobbára lenyomata annak, ami a század első felében történt Magyarországon.

Ablonczy Balázs

Twitter megosztás Google+ megosztás