Július 28-án egyszerre több térképvázlat is megjelent az újságban. A szerkesztőség viszont azt is fontosnak tartotta leszögezni, hogy „Alábbiakban azzal a talán külön nem is hangsulyozandó megjegyzéssel közöljük ezeket a térképeket, hogy azt a körülményt, ha az egyik szerényebb, mint a másik, természetesen nem szabad javaslójának hazafiságával összefüggésbe hozni. Megvagyunk győződve róla, hogy olvasóink egytől-egyig a történelmi integritás alapján állnak és az általuk proponált határokat csak ideigleneseknek tekintik.”
A térkép alkotója, egy szentgotthárdi vámszaki tiszt a „természetes határokat” is igyekezett figyelembe venni, továbbá népszavazásra bocsátandó területeket is megjelölt.
Egy nyugalmazott ezredes elsősorban a néprajzi, majd a földrajzi és egyéb szempontokat vette alapul.
Egy kalocsai telekkönyvelő is megfogalmazta javaslatát.
Egy szepesi olvasó pedig északkeleten egészen a Poprádig tolta volna vissza a cseh–magyar (sic!) határt, mivel „a szepesi németség és tótság az ottani magyarokkal együtt mindenkor leghazafiasabb megyéjét képezte a magyar államnak, mely jelenleg is tántorithatatlan hüséggel csüng az anyaországon.” A szerző viszont képes lemondani a Magas-Tátráról: „Természetesen a Magas-Tátra, sajnos, az uj határon kivül esne, de ennek visszakövetelése egyelőre szerénytelenség volna Rothermere lord jóindulatával szemben."
Egy budapesti ügyvéd egy jócskán kibővített, nemcsak Kolozsvárt, hanem Gyulafehérvárt is magába foglaló korridorral kötötte volna össze a Székelyföldet Magyarországgal, Kárpátalja visszacsatolását pedig a következő eszmefuttatással indokolta: „Nagyon helyes, hogy az Erdős-Kárpátok teljes egészében hozzánk vonassék, mert hiszen a magyar nyelvhatár kb. az Ungvár–Munkács vonalra esik s az ezen tul fekvő terület a Beszkidekig olyan keskeny és cseh részről vasuttal megközelithetetlen volna, hogy annak Csehország ugy sem vehetné hasznát. De meg erre jussa sincs. A rutén nem cseh. Ilyen jogon Lengyelországot és Ukrainát is követelhetné Csehország. A trianoni békében sem csatoltatott az Csehországhoz, csak mint autonom tartomány helyeztetett cseh souverenitás alá. Csehország azonban az autonómiát elsikkasztotta.”
A Magyarság augusztus 7-i számában közölt, „Az igazi Rothermere vonal” címmel ellátott térképhez a szerző számos statisztikai adattal kiegészített részletes indoklást is fűzött, amely ezekkel a sorokkal zárul: „Minden csak hazugság. Legjobban mégis majd a föld örök törvénye fog dönteni. A földrajzi alakulat olyan hatalom, amelyhez képest Clémenceau, Benes cirkulusai mind homokjáték-várak. De mi se feledkezzünk meg ennek a törvénykönyvnek ismeretéről!”
„Ha Trianonban nem a hazugság és a brutális önkény, hanem Wilson fennen hirdetett elvei alapján tényleg a nemzetiségek geográfiai eloszlása és önrendelkezési joga érvényesül, akkor Szent István birodalmából legalább is ennyinek kellett volna maradnia. Megadja egyben ez a térkép azt a vonalat is, amelyet Rothermere lord immár történelmi jelentőségü cikkében sürget.”
Összeállításunk utolsó térképe a Magyarság augusztus 20-i számában jelent meg, és egy nyugalmazott honvédelmi miniszter küldte be a szerkesztőségbe.
„Sréter István tábornok, nyug. honvédelmi miniszter készitette ezt a térképet, mellékletül egy közelebbről megjelenő könyvéhez, amely katonapolitikai szempontból mutatja ki a trianoni békeszerződés reviziójának szükségét. A térképen Csonkamagyarországot fehér ür jelzi, a megvonalkázott területek a magyar etnikai összefüggéseket jelentik az utódállamokban, a vastag vonallal meghuzott határ pedig annak a vonalnak az elképzelése, ameddig a Millerand-féle kisérőlevél alapján a franciák bizalmas diplomáciai purparlék után 1920-ban a trianoni határokat ki akarták tolni. A térképből ezek után ki derül, hogy a hirhedt kisérőlevél nagyobb területi koncessziókat tartalmazott, mint amekkorákat a Rothermere-akció kiván juttatni Magyarországnak.”
A levelek – amelyek megtalálhatók a Zeidler Miklós által szerkesztett, Trianon című monumentális kiadványban (Osiris, 2003) – arról tanúskodnak, hogy milyen sok embert foglalkoztatott Magyarországon a trianoni rendezés. De az is kiviláglik belőlük, hogy bár a hivatalos felfogás és a közvélemény – ahogy arra Zeidler rámutat – általában az integrális revíziót követelte, valójában számos alternatíva létezett a „Mindent vissza!”-ra is. Ekképp ezek a levelek is segíthetnek jobban megérteni a két világháború közötti magyar társadalom revizionizmusát.
(Forrás: Magyarság 1927. Július 28. (9.), augusztus 7. (9.), augusztus 20. (7.))
