A háborús összeomlás, a forradalmak, a Magyar Királyság jelentős területeinek idegen uralom alá jutása majd a trianoni békeszerződés nyomán százezrek keltek útra, hogy a maradék Magyarországon folytassák az életüket. Bár pontos, statisztikailag alátámasztott adatokkal ma sem rendelkezünk a trianoni menekültekről, e tömeg nagyságrendjét a hivatalos adatok (350 ezer fő), a történészi becslések (420-425 ezer fő) és a közszájon forgó adatok (500 ezer fő) közé helyezhetjük el. A statisztikai adatok azonban képtelenek bemutatni az egyéni sorsokat, döntéseket, és főképpen: az ezek mögött álló motivációkat.
Az alábbiakban négy emlékirat elemzésével igyekszünk közelebb hozni a menekülők és a maradók motivációit. Hogyan indokolták meg maguknak és reménybeli olvasóiknak döntésüket? Hogyan viszonyultak azokhoz, akik máshogy döntöttek? Mit tartottak fontosnak megjegyezni az új hazában?
Mind a négy, általunk ismertetett írás Erdélyhez, illetve az elveszített kelet-magyarországi részekhez kapcsolódik, mind a négy állami tisztviselők (vagy hozzátartozójuk) munkája. Az alkotók közül három férfi és egy nő található: valamennyiük írása az események után keletkezett, néhány évvel illetve évtizedekkel később, de számos esetben – kimondva-kimondatlanul – támaszkodik korábban, esetenként azon melegében leírt naplójegyzetekre. Két emlékirat Kolozsvárhoz, másik kettő pedig Aradhoz kötődik.
Az egyik aradi emlékiratíró, Karoliny Mihályné családanyaként élte át Arad román megszállását, ahol férje a tanítóképző igazgatója volt. A cipszer származású Karolinyné emlékirata hangütésében jobbára illeszkedett a húszas évek elbeszélésmódjához. Trianon és a román megszállás számára egyértelmű tragédia volt, amely nemcsak a nemzetet, hanem családjuk egzisztenciáját is veszélyeztette. Karolinyék két gyermeke 1919-ben Budapesten tanult: a családanya az ő érdekükben vállalkozott egy ezer veszélyt rejtő fővárosi útra, hogy hazavigye a gyermekeit és velük a város számos fiát és leányát. Elbeszélése egy erős akaratú, a veszélyeket legyőző, autonóm nőé. Férje igen ritkán jelenik meg az elbeszélésben; a vele utazó férfiak pedig gyakran bizonyulnak illúziókergetőnek, alkalmatlannak és/vagy gyávának. A női akaraterő mögött nem feltétlenül kell tudatosan vallott progresszív elveket keresni: az „asszonyi furfang” és vonzerő az, amely a kritikus pillanatokban átsegíti őt és társait a nehézségeken, legyen szó brit, szerb, francia katonatisztek vagy svájci diplomaták meggyőzéséről.
Aradon maradásuk okai részben a budapesti utazáshoz kötődnek: a középosztálybeli nő nem feltétlenül volt elítélő a kommunizmussal kapcsolatban, érdeklődéssel figyelte a Tanácsköztársaság kezdeteit, és ezt nem szégyellte a húszas évek közepén sem leírni: „Mikor [Budapestre] feljöttem, lelkes rajongója voltam a gyönyörű kommunista elveknek”. Az ott látottak mellett saját anyagi bizonytalanságuk miatt döntöttek a maradás mellett. Ugyan „júdáspénznek” érezték a román állam által a hűségeskü után folyósított fizetést, és folyamatosan várták a magyar csapatokat; a bizonytalanságtól való félelem mégis erősebb volt benne és férjében. A román uralom elsősorban a létbizonytalanság és a szociális hierarchia felfordulásának az időszaka Karolinyné emlékezéseiben: elpimaszodó és nyíltan tolvajló cselédlányok, a korábban alantas pozícióban szolgáló beosztott tanítók felülkerekedése, az anyagi gondok, az új, román igazgatónő kinevezése a tanítóképzőbe, a városkép átformálása mind szerepet játszanak abban, hogy Karolinyék 1920 szeptemberében mégis elhagyják Aradot. Nem nyugat felé indulnak, hanem a férj átveszi új állását, és Székelykeresztúron lesz a tanítóképző igazgatója. Az emlékező feleség különösebb szívfájdalom nélkül hagyja ott az „elrománosodott” partiumi nagyvárost, annál is inkább, mert „a jó ismerősök javarészt mind repatriáltak”. A megfelelő társaság hiánya, idegenné váló város, egzisztenciális félelmek indokolták döntésüket. Szomorú epilógus, hogy végül a székelyföldi kisváros sem lehetett végállomás, a család lejtmenete folytatódott: leányuk fiatalon elhunyt abban az évben, amikor a keresztúri tanítóképzőből is elbocsátották a családfőt. A házaspárnak hosszas hányattatások után vissza kellett költöznie Aradra, ahol az asszony nem sokkal a visszaérkezést követően, 1933-ban váratlanul elhunyt.
Szintén Aradot hagyta ott Ottrubay Dezső törvényszéki bíró 1919 őszén. Úgy vélte, hogy csak időlegesen kell Magyarországra mennie, lehetetlenségnek tartotta, hogy Aradot Romániának ítélje a békekonferencia. Egy kofferrel érkezett a fővárosba, várandós feleségét a városban hátrahagyva. A pályája derekán járó jogász mindenképp Budapesten akart maradni, a felkínált vidéki állásokat elutasította. Két évtized távolából is áttetszik szavain a keserűség azzal kapcsolatban, hogy a rokonok, illetve az aradi ismerősök legalábbis ambivalensek voltak befogadásukkal, és hosszasan ecsetelte a lakáskeresés kálváriáját. Miközben az Ottrubay-család budapesti élete szüntelen küzdelem volt az elveszett középosztályi életviszonyok visszaállításáért, az összeomlás és a forradalmak legfőbb mindennapi tapasztalata számukra az „alsóbb néposztályok” engedelmességének visszaszorulása és a társadalmi szolidaritás megszűnése volt. Ottrubay emlékirata elgondolkodtat abban a tekintetben is, hogy dacára viszonylag kései születésének, illetve annak a ténynek, hogy a konszolidáció viszonyai közepette írója a Horthy-rendszer egyik kiemelt, a hírlapokban is rendszeresen szereplő és kényes politikai ügyekben ítélkező bírója volt, írásában nem találni az antiszemitizmus nyomait, sőt zsidó szereplők pozitív kontextusban is feltűnnek benne. Szokatlan az is, hogy román szereplők is kedvező megvilágításban bukkanhatnak fel (persze az „oláh uralomra” vonatkozó obligát kiszólások mellett), szemben például azokkal a hűségesküt tett magyar kollégákkal, akiket a szerző közvetve felelősnek tart az Aradról való kényszerű távozásért és a státuszvesztésért. A harmadik megjegyzés a békeszerződés időbeli és térbeli véglegességének percepciójára vonatkozik: a távozás itt sem egyértelmű és visszavonhatatlan; amikor budapesti lakhatási viszonyaik rosszabbra fordulnak, az emlékiratíró felesége és újszülött kislányuk visszatér Aradra. A sok betegséggel küszködő kis Melindából egyébként alig húsz év múlva ünnepelt balerina, majd nem sokkal később herceg Esterházy Pálné lett.
Gyalui Farkas (1866-1952) kolozsvári könyvtári igazgató maradási szempontjai talán transzcendensebbek, de nem kevésbé egyértelműek: a zsidó származású, és éppen 1918 novemberében, már az összeomlás biztos tudatában (magyar) reformátusnak kikeresztelkedő szakember alapmotívuma minden bizonnyal a hűség. Hűség a városához, hűség korán elhunyt első felesége és tragikusan elhunyt fia sírjához és mindenekelőtt: végtelen ragaszkodás a saját gyermeknek tekintett egyetemi könyvtárhoz. Felettese, akit Gyalui minden bizonnyal saját karrierútja akadályozójának is tekintett és emiatt nem sokra tartott, az első nehézségek felbukkanásakor elhagyta Kolozsvárt és habozásai pedig nem egyszer kínos helyzetbe hozták a városban maradt helyettesét. Az emlékiratíró a könyvtár valódi őreként óvta a rá bízott értékeket, és mivel a bezárt magyar egyetem távozó tanárai gyűjteményeiket, így a könyvtárat sem vihették magukkal, így Gyalui is maradt.
Gyalui Farkas (1866-1952), könyvtáros, művelődéstörténész, író - a maradók egyike. (Fotó Erdélyi Múzeum-Egyesület)
A berendezkedő román hatalom is a helyén hagyta egészen 1926-os nyugdíjazásáig – bár egy rövid átmeneti időszaktól eltekintve nem léphetett elő igazgatóvá. Ebbéli állásában ő fogadta az intézményt meglátogató román királyi párt (ahogy Zita trónörökösnét is 1916-ban). Gyalui meglátásai aligha illeszthetők be a megszokott magyarországi elbeszélésmódokba: miközben bőségesen szórja átkait Károlyi Mihályra és Kun Bélára, egyúttal elítéli az 1919-1920-as virulens antiszemitizmust, kárhoztatja a budapesti kormányzatoknak a hűségeskü elutasítására vonatkozó álláspontját, az „álhazafiakat”, akik maradásra biztatják társaikat, miközben ők maguk otthagyják a közösséget. Gyalui nem talál elég könyörtelen kifejezéseket báró Petrichevich Horváth Emil elítélésére, akit e fajta egyik díszpéldányának tart. Az arisztokrata aztán Magyarországra való távozása után államtitkár és az Országos Menekültügyi Hivatal elnöke lett.
A Kolozsvárról való távozás mellett döntött viszont Asztalos Domokos (1875-1973) postai tisztviselő, akinek terjedelmes önéletírása fiának, Asztalos Miklós írónak, történésznek, könyvtári és miniszterelnökségi tisztviselőnek a hagyatékában maradt fent. A postaigazgatónak frissen kinevezett szakembert az első hullámban érte el az új államhatalom szankciója: 1919. január végén a hűségeskü megtagadása miatt elbocsátották. Asztalos egy darabig igyekezett szervezni kollégái ellenállási mozgalmát, ám csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy eléggé egyedül állt azzal az álláspontjával, miszerint a tisztviselőknek Erdélyben kell maradniuk. Néhány hónap múlva maga is Magyarország felé vette az irányt – némi kitérőt követően, amikor szülővárosában csizmadiaként próbált megélni. Leírásában a család helyzete (felesége idegállapota, Miklós fia iránti aggódás) játszik szerepet, csak másodsorban az anyagi ügyek és az egzisztenciális problémák. Elbeszélésében a bűnbakok egyértelműen a „svábok” (akik nyerészkednek a távozókon), a zsidók (akik megpróbálják kiebrudalni őket) és saját haszonleső kollégái lettek. 1919 végén a postatisztviselő maga is áttelepült Magyarországra, ahova felesége 1920 augusztusában követte. Elhelyezkedésében, a segítségnyújtásban kulcsszerepet játszott az a szívességi háló, amit Kolozsvárról hozott magával.
A négy vázlatos életútból látható, hogy a távozás – minden ezt sürgető tényező ellenére – sem lehetett egyértelmű döntés. Otthagyhatja Erdélyt a tősgyökeres székely, és dönthet a maradás mellett az alig néhány éve odahelyezett tanárember. Pillanatnyi élethelyzetek, anyagi megfontolások, berögzült rokon- és ellenszenvek játszanak döntő szerepet a döntés meghozatalában; ráadásul a valós motivációkról óvatosan kell lefejtenünk azt az indoklást, amelybe a szereplők évekkel később megjelent emlékirataikban csomagolták a történéseket. Lehetett kényszerítő erő a forradalmi felfordulás, az új államnyelv nem-tudása, az állásvesztés, a kiutasítás, míg a maradás mellett szólhatott a magyarországi bolsevizmustól/fehérterrortól való viszolygás, a (megalapozott) félelem a társadalmi státuszvesztéstől. Szintén fel lehetett mutatni ezekben az elbeszélésekben külső referenciaszemélyeket, akiknek működése egyik vagy másik irányba lendíti az emlékezőket, így egy lenézett munkatársat vagy egy hajdani rosszakarót. Végül kiemelendő, hogy a döntések sokszor nem a véglegesség és végérvényesség szándékával születhettek: a szereplők vissza-visszatérnek Erdélybe, láthatóan olvasóikkal együtt morfondírozva egy olyan kérdésen, amely a korszakban kulcsfontosságú „nemzethűség” egyik próbája is volt.
Irodalom:
Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart Hung. 4313: Vitéz Ottrubay Dezső: Visszaemlékezés az 1914-1918. világháborúra ill. Háború utáni nehéz évek c. kézirat
Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Fol. Hung. 3500/1: Karoliny Mihályné: Emlékeim 1919 tavaszára ill. Fol Hung 3500/2: Karoliny Mihályné: Háború után
Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Fond 301/16, Asztalos Miklós iratai, Asztalos Domokos visszaemlékezései
Sas Péter (s. a. r.): Gyalui Farkas: Emlékirataim 1914-1924. Kolozsvár, 2013, Művelődés Egyesület.
