A Benedek Elekről szóló monográfiák, cikkek, tanulmányok általában megelégszenek a hazatérés okaként azzal, hogy az írónak honvágya volt és „szolgálni akarta az erdélyi irodalmat”, illetve meg akarta teremteni azt. Ezen írások kötelező eleme az 1920-ban megjelent Édes anyaföldem! legendás zárómondata, a feleségéhez intézett „Tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária!”. Ezeket az interpretációkat maga az alkotó is segítette azzal, hogy későbbi írásaiban (például az 1927. márciusi Ellenzékben megjelent Az erdélyi irodalomról címűben) megerősítette döntésének ilyen típusú motívumait.  

Ha azonban átnézzük az író hagyatékát, állításait összevetjük kiadott és kiadatlan leveleivel, jegyzeteivel, ezt az állítást mindenképpen árnyalni lehet, és olyan magyarázatok bukkannak elő, amelyek a Ceaușescu-féle Romániában kétségtelenül jó szándékkal és a székely identitás újrafogalmazásának céljával kiépített Benedek-kultuszba nem, vagy csak nagyon nehezen fértek bele.

Benedek Elek 1921 közepén már három éve Budapesten, illetve Magyarországon élt. 1916-ban, az erdélyi román betöréskor elmenekült ugyan, de nemsokára visszatért, az 1918-as összeomlás viszont már Budapesten találta. A Tanácsköztársaság idején Jó Pajtás című lapját betiltották, és maga több ízben is Tóth János Apponyi-párti belügyminiszter Kisújszállás melletti tanyáján húzta meg magát, részben kényszerűségből, részben, hogy írni tudjon. A kommün utolsó időszakát pedig egy Pest megyei községben vészelte át. Kisbaconban maradt felesége, Fischer Mária – ő ápolta nagybeteg fiukat, Jánost, aki aztán 1920-ban el is hunyt. Ekkor Benedek felesége átszökött a határon, így találkoztak Budapesten.

Benedek Elek 1924-ben

Az író 1945 után kialakított demokratikus-plebejus imázsába kevéssé fért bele, hogy életének ebben a szakaszában politikai vezérlőcsillagának Apponyi Albertet tartotta. Erről tanúskodik leveleinek számtalan kiszólása és az Újság-ba 1921-ben írott cikke, amelyben így áradozott a politikusról, 75. születésnapján: „Őreá tekint a nemzet megható hittel, bizakodással kegyetlen sorsának csüggesztő óráiban; az ő nagyhitű szívéből plántálódott s vert gyökeret minden magyar szívében a feltámadás hite”. Ezzel együtt nem osztozott az agg politikus haláláig vállalt legitimizmusában: a Habsburgokról rettenetesen rossz véleménye volt. 1921. októberi visszatérési kísérlete kapcsán IV. Károly királyt csak „Károlykának” becézte, a Habsburgok trónfosztásáról kijelentette: „már rég kellett volna”, az egész eseménysorról pedig fiának – már Kisbaconból – írott levelében megjegyezte: „A ti országotokon [értsd: Magyarországon] már az Isten sem segít”.

A tanácsköztársaság bukása kezdetben bizakodással töltötte el, naplójegyzeteiben látványosan örvendezett a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulásának: „Ma nagy ünnepe volt Budapestnek, bevonult a Nemzeti Hadsereg. Mondják, gyönyörű szál legények, akárcsak a háború elején. Megint mámoros a magyarság. Csak ne kövesse a mámort szörnyű kijózanodás. Ha ezt a mámort látja, hallja az ember: mienk újra Árpád országa.” Ugyanakkor nagyon hamar bekövetkezett a kiábrándulás: miközben Benedek maga egyetértett például a „galíciaiak kiutasításával” Budapestről, mert „a kérdést valamelyes módon meg kell oldani”, a kialakuló antiszemita hangulatkeltésben nem kívánt részt venni – nem csak felesége zsidó származása okán: kárhoztatta a zsidó származású nyelvész, Simonyi Zsigmond elleni hadjáratot, amelybe az idős tudós belehalt. A fia, Benedek Marcell elleni támadás-sorozat is megviselte, úgyhogy naplójában csak úgy sorjáznak a sötét hangulatú, depressziós bejegyzések: „„A bűnös városból fekete gyász város lett. Félek, hogy lesz belőle vörös még. Így is, úgy is végünk van. Boldogok, akik hisznek a feltámadásában. Én már nem hiszek” – írta 1920. január 17-én. Két hónappal később arról tudósít (nemcsak a naplóban, hanem részben az azt felhasználó Édes anyaföldem-ben is), hogy többször játszott már ezekben az években az öngyilkosság gondolatával.

Ugyanakkor az irodalmi életbe való reintegrációja sem sikerült tökéletesen: egy 1922 elején írott levélben keservesen panaszkodott Szász Károlynak a korszak egyik vezető irodalmi egyesületében, a Kisfaludy Társaságban való mellőztetése miatt. És miközben sajtó alá rendezte még a Székely népballadákat, szembesülnie kellett azzal, hogy a kulcsművének szánt Édes szülőföldemet a kritikusok nem olvasták, vagy ha igen, sok esetben fanyalogtak rajta – erre már fia, Benedek Marcell emlékezései figyelmeztetnek, meg Gagyi Jenő kritikája Milotay István Magyarságjában. Az író úgy érezte, hogy kiadója, a Franklin is méltatlanul bánik vele, holott családja állásvesztett tagjainak nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Bár nincs rá közvetlen bizonyíték, de leveleinek gyakori említéseiből úgy tűnik, hogy Benedek Eleket a közellátási gondok (az unokáknak adott „hamisított tej” láthatóan felháborította a gazdálkodásban is otthonosan mozgó írót), az éhezés, a tüzelőhiány és pénztelenség is állandóan nyomasztotta Budapesten. Bár „tavasz nyíltán” még nem tértek haza Erdélybe, de a hozzá közel állóknak már 1920 folyamán jelezte, hogy eljátszik a hazatérés gondolatával: „Én már mint oláh alattvaló halok meg – ha ugyan beeresztenek elrabolt hazámba” (1920. január 17.). 1921. június végén pedig már így írt egy közeli ismerősnek:

„Bizonyára érdekli magát, édes jó Margit, s az egész, nekem oly kedves […] családot, hogy nagyanyókával készülődünk a mi szerencsétlen, szomorú hazánkba. Talán egy hónap múlva teljesen rendezem pesti ügyeimet (Ki tudja, jöhetek-e vissza többet?) aztán útra kelünk, ha nem lesz valami nagy világfelfordulás. A honvágy ellenállhatatlan erővel húz haza felé, viszont rettenetes érzés itt hagyni gyermekeinket, unokáinkat.”

Az unokái jártak eszében a búcsúzás pillanatában is, utolsó, Budapestről írott levelében is, amelyet Balatonszepezden nyaraló Marcell fiának és családjának küldött: „Ma délutáni alvásomban az unokáktól búcsúztam, s végezetül a falnak dőlve sírtam. Isten veletek édes gyermekeim. Ha szerencsésen megérkezünk, azonnal írok. Millió csók nektek: Apa”. Megérkezés után írott sorai viszont a felszabadultságot tükrözik: „12 ezer koronába került az öröm, hogy újra láthattuk szép kertünket. (…) Szóval (ha lett volna) fizettem volna én milliárdokat is ezért az örömért.” Bár Kisbaconban hosszú ideig önkéntes remeteségben élt, és viszonylag hamar megkapta a tartózkodási engedélyt a román hatóságoktól, hamar számot vetett a hazai változásokkal: „Súlyos terhek nehezednek a gazdaságra (a máséra is), s félő hogy általános leszegényedés követi a háborús fellendülést. A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam, s még egy-két emberen kívül mindenki lop.”. Ugyanakkor Budapest és Magyarország meglehetősen negatív jelzők kíséretében tűnt fel a hazatérés után keletkezett írásaiban, feltehetően ez is kellett ahhoz, hogy el tudjon szakadni a trianoni Magyarország fővárosától. „Mindazonáltal itt ezerszer jobb az élet, mint abban az undorító Babilonban” – írta már 1921 augusztusában fiának, majd az étel minőségére kényes emberként meg is indokolta álláspontját: „Kenyerünk, tejünk s egyéb jó is van itt bőséggel”. Budapesttel szakítani látszott: „Nem csuda hát, ha nem kívánkozom vissza Pestre” – írta 1921 novemberében ismeretlen levelezőpartnerének. 

Hazaérkezésének azonban híre ment, és a kialakuló erdélyi irodalom képviselői felkeresték őt leveleikkel. Az elsők között Zágoni István újságíró és Paál Árpád politikus, hírlapíró – talán nem mellékes, hogy Kós Károllyal együtt ők voltak megfogalmazói az év első felében megjelent nagyhatású röpiratnak, a Kiáltó Szónak, amely biblikus-reformátori hangnemben buzdította az erdélyi magyarságot a politikai-társadalmi önszerveződésre is. Levelezésében az év késő őszén bukkannak fel az első olyan elemek, amelyek arra utalnak, a magát szándékkal öregítő és nagyapónak címeztető író (ne feledjük, ekkor még csak alig múlt hatvan éves!) kilép az addigi elszigeteltségéből, és hangot ad annak a szándékának, hogy az erdélyi irodalom új nemzedékének megszervezője kíván lenni: „Meglásd, életerős, nívós erdélyi irodalom alakul ki, a pesti központtól függetlenül” – írta 1921 decemberében. Majd néhány héttel később ehhez még hozzátette Marcell fiának, alig titkolt büszkeséggel: „Maholnap ott leszek, ahol volt hajdanában jó Kazinczy Ferenc: egymás után mutatkoznak be a fiatal írók” (1922. január 1.).

Benedek Elek háza a székelyföldi Kisbaconban

Miközben 1918 és 1924 között csaknem kétszázezer ember hagyta ott Erdélyt és települt/menekült át Magyarországra, vannak néhányan, akik az ellenkező utat választották, és a trianoni Magyarországról tértek vissza Erdélybe. Benedek Elek választása viszonylag jól tanulmányozható, mert az életéről fennmaradt dokumentáció és a művei, ha elszórtan is, de fontos elemeket tartalmaznak a döntés hátteréről. Ezekből kiderül, hogy Benedek Elek alapvető motivációja a honvágy volt, ami azért is erősödhetett meg benne, mert a magyar irodalmi és politikai közéletben az 1919 novembere után bekövetkező állapotok egyáltalán nem voltak ínyére, és a családtagjait is sújtó megtorlás, illetve a lábra kapó antiszemitizmus személyesen is sértette. Miközben nagyon sötéten látta Magyarország jövőjét, Kisbaconba nem az erdélyi magyar irodalom megszervezésének szándékával tért haza, és a „kisebbségi sors vállalása” is csak következménye volt döntésének, nem mozgatórugója. A szerep később talált rá: a „székely mesemondóként” elkönyvelt és gyerekíróként beskatulyázott szerző egy új nemzedék referenciaszemélye lett, és szemléletében is megújult, a baloldalinak tekintett Keleti Újság munkatársa lett. Ez az új erdélyi alkotócsoport vezette rá Benedeket a Nyugat vagy Ady irodalmának ismeretére, és ez tette őt a fiatalok: Tamási, Nyírő, Szentimrei Jenő, Tompa László irodalmi vezérévé.        

Felhasznált források:

Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára

Benedek Elek levelei, illetve kéziratos naplójegyzetei (V-4657/117, 1919. november 16.-1920. március 21.)

Benedek Elek: Édes szülőföldem. Budapest, 1920, Pantheon.

Benedek Marcell: Magyar író tragédiája 1929-ben. Budapest, 1930, szerzői kiadás.  

Hegedűs Imre János: Benedek Elek monográfia. Csíkszereda, 2006, Pallas Akadémia.

Szabó Zsolt (közzéteszi): Benedek Elek irodalmi levelezése 1921-1929. I. köt. (1921-1925). Bukarest, 1979, Kriterion.

Szabó Zsolt (közzéteszi): Benedek Elek irodalmi levelezése 1921-1929. IV. kötet (pótkötet). Kolozsvár, 2002, Kriterion.

Képek forrása: wikipedia, Könyv és nevelés 2013/1