A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulóját nemcsak Magyarországon, hanem – érthető módon – a környező országokban is érdeklődés kísérte. Ez a figyelem más és más mértékű volt az egyes szomszédoknál, mint ahogy a motivációja is különbözött, de kétségkívül Romániában volt a legélénkebb – abban az országban, amely a legnagyobb területhez jutott a történelmi Magyar Királyságból, és „Trianon” egyik legtartósabb következményeként mindmáig a legjelentősebb magyar kisebbségi közösségnek ad otthont.

A román politikai és értelmiségi elitek érdeklődése nem újkeletű. A versailles-i rendezés egyik haszonélvezőjeként Románia kezdettől fogva odafigyelt – és sokszor reagált is – mindenre, ami Magyarországon a trianoni békeszerződés kapcsán történt. A válaszok pedig nem merültek ki a diplomáciai és politikai lépésekben, hanem az emlékezetpolitikában, valamint a tudományosság szakmai és kevésbé szakmai síkján is jelentkeztek. Így volt ez a két világháború közötti, konfliktusokkal terhelt korszakban, majd a háborús évek alatt, de az 1945 utáni, „testvéri egyetértéssel” és feszültségekkel egyszerre jellemezhető évtizedekben, végül pedig az 1989 óta tartó időszakban is. A mindenkori román vezetés következetesen ragaszkodott – és máig ragaszkodik – a trianoni status quóhoz, továbbá annak jogosságához, „igazságosságához” és megalapozottságához, hozzáállását pedig mindig és minden területen igyekezett megjeleníteni és érvényesíteni. Ez pedig gyakran öltött testet a „Trianont” és következményeit érintő magyar tevékenységek szinte reflexszerű ellensúlyozásában vagy semlegesítésében. Amilyen változatosság jellemezte a magyar megnyilvánulásokat, olyan sokszínűek voltak a román reakciók is – ám mindvégig közös volt bennük az 1920 utáni – Romániának kedvező – állapot melletti elkötelezettség, vagyis a versailles-i, majd a párizsi békerendszer, napjainkban pedig az euroatlanti szövetség liberális demokratikus értékrendje melletti kiállás. Az 1930-as években így széleskörű antirevizionista mozgalom bontakozott ki a magyar revizionizmussal szemben, a román sajtóban nem volt ritka Budapest kritikája, de sor került olyan diplomáciai lépésekre is, mint amilyen a kolozsvári magyar konzulátus bezárása volt 1988-ban. Emlékezetes volt továbbá a háromkötetes Erdély története elleni, politikai irányítású fellépés, amelynek részét képezte a Timesban megjelent fizetett hirdetés is, de még 1989 után sem maradtak el az ilyen (re)akciók, ha felidézzük a Koltay Gábor és Raffay Ernő nevével fémjelzett Trianon-film 2005-ös erdélyi vetítéseit kísérő morális pánikot. Noha természetesen román részről sem hiányzott a higgadt, tárgyilagos megközelítés vagy a párbeszéd szorgalmazása, a román nyilvánosságot hagyományosan a bizalmatlanság és ingerültség uralta a magyar Trianon-diskurzus kapcsán.

A témára irányuló kitüntetett figyelem a 2020-as kerek évforduló alkalmából sem maradt el, aminek bizonyos értelemben már a Trianon 100 Kutatócsoport elleni mediális hangulatkeltés, illetve az 1918-as román nemzetegyesítés centenáriumának megünneplése is megágyazott. Annak ellenére, hogy magát a centenáriumot nem kísérték különösebb magyarellenes incidensek, és a magyar–román államközi kapcsolatok sem Trianonról szóltak az utóbbi időszakban, mi több, az évforduló közeledésével Budapest kifejezetten kerülte az emlékezetpolitikai konfliktusokat a szomszédokkal. A román törvényhozás azonban 2019-ben meglehetősen keményen, egy saját „Trianon-törvénnyel” reagált az utóbbi évtized magyar nemzetépítésére és szimbolikus politikájára, vagyis elsősorban arra, hogy a magyar országgyűlés még 2010-ben a „Nemzeti Összetartozás Napjá”-vá tette június 4-ét, 2019-ben pedig a „Nemzeti Összetartozás Évé”-nek nyilvánította a 2020-as évet. Ebben természetesen nagy szerepe volt a romániai belpolitikai játszmáknak is, mindenesetre a június 4-i évforduló immár Romániában is emléknapnak számít, mégha ellentétes előjellel is, mint Magyarországon.

A kötet borítója

A kontextus legalább vázlatos felidézése azért volt fontos, mert nélküle csak nehezen érthető meg az a tanulmánykötet, amely szintén 2020-ban látott napvilágot, és kifejezetten a Trianon-jelenséget, valamint annak magyar–román összefüggéseit vizsgálja meg. A kissé különös címet (Trianon, Trianon!) szerencsére segít értelmezni az alcím: A revizionista politikai mitológia egy évszázada (Vasile Pușcaș, Ionel N. Sava /coord./: Trianon, Trianon!: un secol de mitologie politică revizionistă. Editura Școala Ardeleană, Cluj-Napoca, 2020). Ez azonban nemcsak a könyv tartalmára utal – azaz hogy a magyar revizionizmus máig tartó hatásának elemzéséről lesz benne szó –, hanem egyúttal az egész trianoni kérdéskör értelmezési horizontját is behatárolja. A Trianonhoz való sokrétű magyar viszonyulást ugyanis szinte egyetlen elemre, a magyar revizionizmusra – és annak változatos megnyilvánulási formáira (magyar birodalmi nosztalgia, politikailag instrumentalizált trauma, tendenciózus történetírás stb.) – szűkíti le. Ez a szemlélet pedig nem csupán a címben mutatkozik meg, hanem érezhető az egész kötetben, igaz, az egyes tanulmányokban más és más mértékben. Noha a revizionizmus kétségkívül az elmúlt évszázad magyar Trianon-diskurzusának egyik esszenciális összetevője, pusztán arra redukálni a Trianont érintő magyar közbeszédet (vagy aránytalanul túlhangsúlyozni benne a jelentőségét), két dologra utalhat. Vagy a vizsgált kérdéskör – azaz a magyar Trianon-jelenség – meg nem értésére, vagy pedig tudatos félreértelmezésének és félremagyarázásának a szándékára. Míg az előbbi nem ritka a tudományos életben – és annak természetes velejárója is –, az utóbbi már túlmutat a tudományosságon, és egyéb, rajta kívül álló szempontok érvényesülésére utal.

A több mint négyszáz oldalas kötet összesen tizenkét szöveget tartalmaz. Az egyes tanulmányokat az egyik szerkesztő és szerző, Vasile Pușcaș előszava és Trianon, Trianon! című utószava foglalja mintegy keretbe. Az előszóból kiderül, hogy a könyv elkészítését az utóbbi időszakban a téma kapcsán megjelent értelmezések és vélemények növekvő mennyisége motiválta, így szakmai válaszokra volt szükség. A következő két tanulmány – Gabriel-Virgil Rusu és Dumitru Preda tollából – a békeszerződés kontextualizálására tesz kísérletet a nemzeti mozgalmak törekvéseinek és a közép-európai nemzetállam-építés folyamatainak összefoglalásával, valamint a román egyesülés had- és diplomáciatörténeti szempontból való bemutatásával. Ezt Tudor Salanțiu írása követi, aki a versailles-i békerendszer kialakulását és további működését boncolgatja, a nem éppen egyszerű olvasmányt számos ábra, grafikon és egyenlet egészíti ki. Vasile Pușcaș és Vasile Vesa közös szövege visszavezet a hagyományosabb elemzések vizeire: a szerzők azt vázolják, hogy milyen ellentmondásos módon viszonyult a román közvélemény a párizsi békeszerződésekhez a világháború utáni első évtizedben. Ezután Narcisa Radu és Codruța-Ștefania Jucan-Popovici a trianoni békeszerződést a nemzetközi jog és a nemzetiségi elv szempontjából mutatják be és értelmezik. Veronica Turcuș és Șerban Turcuș írásaikban két szűkebb területet tekintenek át: míg az előbbi azokat a román törekvéseket ismerteti, amelyek – a trianoni békeszerződés előírásainak megfelelően – a „román vonatkozású” magyarországi levéltári anyagok megszerzésére irányultak, az utóbbi a Vatikánnak az új nemzetközi konstellációhoz igazodó álláspontjáról, illetve annak magyar szemmel nézve nem éppen kedvező módosulásáról számol be. A kötet egyik legmarkánsabb szövegét Florin Abraham jegyzi, aki a „magyar revizionista politikai mitológia” hagyományos és aktuális megnyilvánulásait tekinti át és értékeli, elsősorban a történeti szakirodalom alapján. Ezt a témát folytatva Ionel N. Sava a magyar Trianon-jelenséget társadalmi és kulturális szempontból elemzi, kitérve „Trianon” trauma-jellegének kérdésére és a probléma kezelésére is. Vasile Sebastian Dâncu két romániai közvéleménykutatás eredményeit ismerteti, a kötetre jellemző értelmezési keretben tálalva megállapításait, a sort végül Vasile Pușcaș írása zárja, amelyben a szerző a békeszerződés megszületését és következményeit tekinti át, ráerősítve egy-egy, a magyar revizionizmust jellemző, már korábban is felbukkanó állításra. 

A trianoni békeszerződés következményei. Nagy Béla térképe, forrás: tti.abtk.hu

Első pillantásra már ebből is ígéretes vállalkozásnak tűnik a Școala Ardeleană kiadó gondozásában, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Barițiu Történeti Intézete és a Transilvania Leaders alapítvány együttműködésében Kolozsváron megjelent, Vasile Pușcaș és Ionel N. Sava által szerkesztett kötet. Egyrészt abból a szempontból, mert „Trianon” kérdésköre a román nemzeti narratívában eddig inkább áttételesen volt jelen, mint a román nemzeti egységtörekvések egyik – messze nem a legfontosabb – epizódja. Ezen a prizmán keresztül nézve ugyanis az erdélyi (illetve besszarábiai és bukovinai) román nemzeti mozgalom, majd az 1918. december elsejei gyulafehérvári román népgyűlésben kicsúcsosodó önrendelkezés, később pedig Nagy-Románia története tölt be központi szerepet, a trianoni békeszerződés aláírása pedig csak e folyamat nemzetközi szentesítésének aktusát jelenti. A magyar Trianon-jelenség így szinte csak a magyar revizionizmus vonatkozásában foglalkoztatja a román értelmiséget. Másrészt azért is megy eseményszámba egy ilyen jellegű kötet megjelenése, mert azzal az eséllyel kecsegtet, hogy a szerzők talán izgalmas felvetésekkel és érvekkel járulnak hozzá Trianon „magyar” és „román” értelmezéseihez, hiszen gyakran „a másik” által elénk tárt tükörből ismerhetjük meg legjobban saját tévedéseinket és hiányosságainkat. A sokféle témára és változatos megközelítésekre utaló címek, illetve az interdiszciplinaritást tükröző szerzőgárda – a történészek mellett jogászok és szociológusok is írtak a kötetbe –, továbbá az a tény, hogy fontos diplomáciai vagy politikai funkciókat is betöltő személyeket is találunk közöttük, ugyancsak arra utalnak, hogy nem akármilyen kiadvánnyal van dolgunk (például a történész Vasile Pușcaș diplomata, miniszter és EP-képviselő is volt, és ő vezette Románia európai uniós csatlakozási tárgyalásait, míg a szociológus Vasile Sebastian Dâncu szenátorként, miniszterként és EP-képviselőként szintén hosszú ideig jelen volt a román politikai életben). 

A tanulmányok színvonala azonban már kevésbé egyenletes, mégpedig nemcsak az egész kiadvány szintjén, hanem nemritkán az egyes írásokon belül is. Egy-egy alapos elemzés érvényességét gyakran bosszantó egyoldalúságok és kisebb-nagyobb hiányosságok kérdőjelezik meg, a szövegek többségében érezhető – és általában a (román) etnocentrikus szemléletből fakadó – prekoncepciók zavaróan hatnak, számos esetben pedig a tényekkel és helytálló észrevételekkel alátámasztott állítások hitelességét durva leegyszerűsítések, félreértelmezések és csúsztatások ingatják meg. A végeredmény így – sajnos – már kevésbé biztató, legalábbis ami a magyar–román múlt és az abból következő aktuális helyzet értelmezését illeti. Ebben egyetértettek a már magyarul is megjelent értékelések is. Sajnos több helyen is előfordul az a téves információ, hogy a Magyar Királyság az oszmán hódítást követően eltűnt („de facto és de iure is megszűnt”), pedig Pálffy Géza angolul is elérhető munkái meggyőzően bizonyítják, hogy erről korántsem lehet beszélni. Nehezen lehet mit kezdeni az olyan kijelentésekkel is, hogy „1920 után, de különösen 1938–1941 és 1944–1945 között Budapest a bosszú valóságos kultuszát űzte azokon a területeken, amelyeket a náci Németország adott át neki, vagy amelyek ideiglenes közigazgatását a Vörös Hadseregtől kapta meg.” Az egyik tanulmány szerzője pedig a magyar–román határ megállapítása kapcsán – nem kisebb szaktekintély, mint maga Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök 1919-es párizsi érvelését idéző módon – különbözteti meg a Székelyföldön élő „stabil lakosságot” a főleg az erdélyi városokban élő („oda helyezett”) magyaroktól, elsősorban hivatalnokoktól, katonáktól és kereskedőktől. Az utóbbiakat a szerző nemes egyszerűséggel „nem állandó lakóhelyű” („flotant”) népességként említi, ami szerinte arra is magyarázatot kínál, hogy miért választotta kb. félmillió magyar a Magyarországra való áttelepülést az utódállamok területéről. De kisebb tévedésekből is jócskán akad a kötetben, ugyanis IV. Károly nem három, hanem csak két alkalommal próbált visszatérni a magyar trónra, nem Lord Rothermere alapította meg a Magyar Revíziós Ligát, hanem magyar közéleti személyiségek, a magyar státus- („kedvezmény”)törvény nem biztosított kettős állampolgárságot a határon túli magyarok számára, hanem csak különféle kedvezményeket, a „Nemzeti Összetartozás Napját”-t pedig nem 2012-ben, hanem 2010-ben vezette be a Magyar Országgyűlés stb.

Noha a Trianon, Trianon! alaposabb elemzést is megér – ami folyamatban is van –, mindenképpen érdemes kitérni legalább néhány részletre, amelyek segítenek elhelyezni a munkát a Trianon-diskurzusban. Az egyik a már említett „trianoni status quo” axiómájának markáns, az egész könyvben kitapintható jelenléte. Ez gyakorlatilag 1920 óta a trianoni kérdéskör román értelmezésének origóját alkotja – igaz, gyökerei visszanyúlnak a román nemzeti egységtörekvésekig –, és tulajdonképpen azt tartalmazza, hogy az Erdélyt Romániának juttató trianoni békeszerződés szükségszerű – a történelem logikájából következő – és igazságos volt, és bármilyen eltérő vélekedés nemcsak, hogy eleve téves és amorális, hanem óhatatlanul fenyegetést is jelent. Noha a kötet egyes írásaiban többször is megfogalmazódik, hogy a béketárgyalásokon a nagyhatalmak sokszor saját érdekeiket követték, az új határoknak pedig nemcsak az etnikai elvnek kellett megfelelniük (ami nem is volt maradéktalanul lehetséges), hanem az új rend stabilitását is biztosítaniuk kellett, a békeszerződés előkészítésének tudományos alaposságához és igazságosságához nem férhet kétség. Ennek megfelelően bármilyen – általában magyar – megnyilvánulás, amely nem fogadja el ezt az axiómát, szinte azonnal megkapja a revizionizmus címkéjét, legyen az akár az etnikai elv következetlen és egyoldalú alkalmazásának felvetése, a magyar kisebbségek helyzetének rendezetlenségét firtató észrevétel vagy pedig a magyar kulturális örökség eltüntetésére irányuló kritika. Mindeközben a szerzők jó része – tudatosan vagy kényelmességből – a két világháború közötti, valóban erőteljes és erőszakos magyar revizionizmusból indul ki, és még akkor is annak érveivel és szemléletével vitatkozik, amikor az a második világháborút követően elveszítette relevanciáját, a rendszerváltást követően pedig marginális pozícióban bukkant fel újra. Ezzel olyan terepre viszik a vitát, amelyen egyrészt zavartalanul lehet folytatni az árnyékbokszolást a magyar konzervatív-nacionalista revizionizmus kísértetével, továbbá kényelmesen össze lehet mosni a legkülönfélébb magyar érveket a hitelüket vesztett náci, fasiszta és kommunista ideológiákkal, illetve a magyar kormányzati illiberalizmussal, és ki lehet kerülni az ingoványosabb – például kisebbségjogi – területeket, másrészt egyneműsíteni lehet az igazából rendkívül sokszínű „magyar álláspontot”. 

A tokaji országzászló 1935-ben. Forrás: Fortepan / Ted Grauthoff

Ezzel függ szorosan össze a román nemzetállam-építés legitimációja is. A kevésbé alapos olvasó számára is kiviláglik a szövegekből a román nemzetállami érdekek igazolásának szándéka, amit gyakran épp a magyar revizionizmus „leleplezése” vagy a magyar álláspontok tendenciózus bemutatása van hivatva szolgálni. Ide tartozik a kisebbségi kérdéshez való viszonyulás is. Helyenként kifejezetten lesújtóan hat az a nagyvonalúság (vagy inkább elnagyoltság), ahogy egyes szerzők a kisebbségi jogok romániai érvényesülésére tekintenek – azokat ugyanis szerintük már a Párizs környéki szerződések is megfelelően kezelték, 1989 után pedig Románia az európai standardokhoz igazodó kisebbségpolitikát folytat. Ebből a szempontból a magyar Trianon-jelenség csak államközi szinten értelmezendő, a romániai magyarság általában Budapest különféle revíziós törekvéseinek tárgyaként jelenik meg, így a velük kapcsolatos ügyeket – a kisebbségi jogok bővítésétől a székely zászlón át a székelyföldi autonómiáig – szintén be lehet szuszakolni a revizionizmus szalonképtelen kategóriájába. Ez legalább olyan leegyszerűsítésként hat, mintha az 1918 előtti erdélyi román nemzeti mozgalom emancipatorikus céljait pusztán Bukarest irredentizmusának tudnánk be.

A román etnocentrikus szemlélet megnyilvánulásának és a vele járó kettős mérce alkalmazásának számos esetét fel lehetne sorolni – ilyen például az, hogy fel sem merül, hogy a multietnikus történelmi Magyarország magyar nemzetállammá alakításának szándékát esetleg párhuzamba lehetne állítani a hasonló román nemzetállami törekvésekkel, mint ahogy a magyar politikai berendezkedések (a Horthy-korszaktól az Orbán-kormányokig) és nemzetpolitikai törekvések kritikájához sem társul hasonlóan árnyalt értékelés Bukarest viszonylatában, még utalás szintjén sem. De magától értetődőnek számít Románia (egységes) nemzetállami jellege (még a két világháború közötti időszakban is, amikor pedig a népesség több mint 28%-át nem románok alkották), továbbá ide tartozik a román világháborús szerepválallás bárminemű önreflexiót nélkülöző értelmezése, a román nemzeti mozgalmak leegyszerűsítő, egyneműsítő megítélése, a magyar–román konfliktusok miatti felelősség automatikus és teljes mértékű áthárítása a magyar félre, a mindig békére és stabilitásra törekvő Románia toposza stb.

A fentebb említett szempontok hangsúlyos érvényesülése – a magyar történelem egy-egy jelenségének sajátos bemutatásán túl – nem csupán arról árulkodik, hogy az egész kötet mögött egy nem éppen korszerű nemzeti narratíva húzódik meg, hanem ennél komolyabb önellentmondást is felfed. Mégpedig azt, hogy a kötet a „Trianont” vitathatatlanul nagy számban övező magyar mítoszokat a román Nagy Egyesülés mítoszával próbálja meg cáfolni, vagyis a szegény olvasó végül mégsem keveredik ki a történeti mítoszok varázslatos világából. Hogy a Trianon, Trianon! szerzőinek végül csak meglehetősen féloldalasan sikerült feltárniuk – és valószínűleg megérteniük is – a magyar Trianon-jelenség okait, azonban nem csak az említett prekoncepciók erejéből következhet, hanem a vonatkozó szakirodalom hézagos használatából is. Hiába szerepel az egyes tanulmányokban komoly nemzetközi munkák sora, az ebben a témakörben leginkább releváns magyar szakirodalom sajnos – szinte kizárólag – az angolul is megjelent szövegekre szorítkozik. Így olyan alapvetőnek tekinthető írások feldolgozása maradt ki, mint például Romsics Ignác kompakt munkája a trianoni békeszerződésről (2001), illetve újabb historiográfiai áttekintése (Trianon okai, 2015), Ablonczy Balázs Trianon-legendái (2010), Zeidler Miklós monumentális Trianon-gyűjteménye (2003), és még az aktuális magyar Trianon-diskurzus megértéséhez nélkülözhetetlen – az Élet és Irodalom hasábjain 2010-ben Kovács Éva és Ungváry Krisztián között kibontakozó – vitának is csak egy kis szelete jelenik meg, Kovács Éva egyébként valóban fontos, angolul is publikált írásának felhasználásával. A történelmi Magyarország felbomlását és a kisebbségi kérdés narratíváját újabban jelentősen árnyaló Egry Gábor gondolatai is csak egy interjúból köszönnek vissza, miközben ő számos tanulmánya elérhető angolul is. Arra viszont a nyelvi akadályok sem nyújtanak magyarázatot, miért található a kötet írásaiban feltűnően kevés hivatkozás a romániai magyar értelmiségiek és politikusok Trianonnal kapcsolatos véleményére, hiszen annak gyakran románul is hangot adnak. Sajnos mindez arra – az egyébként a magyar nyilvánosságban sem ritka – gyakorlatra is utalhat, amely hajlamos figyelmen kívül hagyni a saját narratívát nem alátámasztó szövegeket. De a magyar szakirodalomtól való idegenkedést szemlélteti az a megjegyzés is, amely – a nyolcvanas évek diskurzusát felelevenítve – propagandamunkaként, „klisékben és sztereotípiákban bővelkedő félprofesszionális kompilációként” jellemzi az 1986-os háromkötetes Erdély történetét, míg egy másik szerző azt írja a 2008-as, Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című, hasonlóan megkerülhetetlen kiadványról, hogy az tulajdonképpen annak a folyamatnak a részeként jelent meg, amely során Orbán Viktor előkészítette a kettős állampolgárság megadását a határon túli magyaroknak: „Persze, az elbeszélés alapvetően követelőző hangnemű volt, felidézve Magyarország törvénytelen feldarabolását és azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyek állítólag megalapozták a trianoni békeszerződést, a megoldás pedig a már 1920 óta szorgalmazott alternatíva, vagyis az 1918 előtti status quo visszaállítása lenne.” Mindezek után feltehetően azok a célzások sem lepik meg az olvasót, amelyek szerint a magyar tudományosság Trianonnal kapcsolatos eredményeinek jó része mindmáig a revizionista politika eszköztárába tartozik.

Június 4-i megemlékezés Sepsiszentgyörgyön. Forrás: Albert Levente felvétele (2017)

Így hiába tekinthető – legalább részben – helytállónak a magyar „áldozati diskurzus” értékelése, az 1945 előtti revizionizmus és a magyar konzervatív elitek felsőbbrendűségi és regionális küldetéstudatának kritikai elemzése, valamint az, hogy „Trianon” megrendítette a magyar nemzettudatot, ha számos más tekintetben csak sommás véleményeket kapunk, a szerzők pedig legtöbbször ugyanoda lyukadnak ki. Mégpedig oda, hogy a magyar elitek mindmáig képtelenek voltak megszabadulni a Magyarország egykori nagyhatalmi helyzete iránti nosztalgiájuktól, nem tudták elfogadni sem a nemzetállami elvre épülő új rendet, sem privilegizált helyzetük elvesztését, a magyar kisebbségeknek pedig nem sikerült (de nem is nagyon akartak) alkalmazkodni az új viszonyokhoz, integrálódva a többségi társadalmakba. Pedig mindez nemcsak a magyar identitás válságának tartósítását eredményezi, hanem szükségszerűen konfliktusokat gerjeszt a szomszédokkal és fenyegeti az európai stabilitást is. „Trianon” még Orbán Viktor és a Fidesz emlékezetpolitikájának bírálatára is jó alkalom: több szerző szerint a történelmi Magyarország mítoszának, különösen pedig a Trianon-trauma és Horthy Miklós emlékének instrumentalizálása csupán a 2010 óta kormányzó párt hatalmának legitimációját szolgálja, amivel az illiberalizmushoz aligha köthető kisebbségi jogi diskurzust is hitelteleníteni lehet.

Ám mindez 2020-ban már kevés. Arra enged következtetni, hogy a szerzők nagyobb része szemlátomást nem képes vagy nem akarja megérteni – és még kevésbé elfogadni –, hogy magyar szempontból a trianoni békeszerződés igazságtalan volt, és valamilyen módon – a második világháború után már nem a területi revízió útján – még ma is kezelni kell a következményeit. Ami egyrészt a sérelmek kibeszélésében és feldolgozásában (vagyis az ún. Trianon-diskurzusban), másrészt a magyar kisebbségek iránti felelősségvállalásban nyilvánul meg (támogatáspolitika, státustörvény, egyszerűsített honosítás stb. révén). A kötet írásaira így legalább annyira jellemző az önmagába forduló, zárt szemlélet, mint a magyar Trianon-diskurzus nacionalista szegmensének belterjességére. Pedig felvetődnek érdekes témák is, például a magyarországi levéltári anyagok kutatása, a politikai nosztalgia vagy a román közvélemény kapcsán. Mint ahogy már az is rendkívül fontos, hogy végre megjelent egy olyan román munka, amely a maga komplexitásában vizsgálja az egész Trianon-jelenséget, vagyis nemcsak magát a békeszerződést, valamint közvetlen előzményeit és következményeit, hanem annak magyar kontextusát és hatásait is. Az etnocentrikus prekoncepció, a nacionalista történelemszemlélet, illetve a megértés hiánya (az empátiáról nem is beszélve) azonban lerontja ennek az egyébként ambiciózus és szerteágazó munkának a minőségét.