2018. március 15. csütörtök, 15:48
1918 októberétől kezdve minden magyar kormány készült a párizsi békekonferenciára. Végül csak az ellenforradalom győzelme után, a szövetségesek nyomására létrejött, ún. koncentrációs kormány kapott meghívást. A küldöttség tagjai számára a konferencia mind karrierjüket, mind világlátásukat meghatározó tapasztalattá vált. Zeidler Miklós az idei év során négy részben megjelenő sorozatának első blogbejegyzése.

A Károlyi-kormány elmaradt meghívása

A békekonferenciára való felkészülés Magyarországon már a Monarchia fegyverszüneti kísérleteivel egy időben megindult. 1918. október elején a Magyar Földrajzi Társaság vezető geográfusai Teleki Pál gróf kezdeményezésére tervbe vették egy nagyszabású, Magyarország nemzetiségi viszonyait részletesen ábrázoló térkép elkészítését, s javaslatukat hamarosan a kormánynak is benyújtották. Ezzel egyidejűleg Buday László, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója – Telekivel karöltve – javasolta, hogy „a békekonferencia céljaira speciálisan csoportosítandó statisztikai összeállítások” készüljenek.

Az őszirózsás forradalom után Károlyi Mihály gróf kormánya mindehhez jelentős anyagi támogatást és kellő intézményi hátteret biztosított. A munkálatokba az év végétől egy frissen megalakult társadalmi szervezet, Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (rövidebben: Területvédő Liga vagy Tevél) is bekapcsolódott.

A kormány 1919. február közepén – egy hónappal a békekonferencia megnyitása után – már ki is jelölte a Párizsba majdan elküldendő delegáció tagjait. A névsorban főként a polgári demokratikus irányzat politikusai és entellektüeljei – függetlenségiek, liberálisok, demokraták, szociáldemokraták – szerepeltek, de néhány tekintélyes „társutas”, Károlyit „jobb híján” támogató, de később a kormányzattal szembeforduló személyiség neve is felbukkant. A tervezett delegációban az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyin kívül szerepelt Berinkey Dénes miniszterelnök, továbbá 4 miniszter (Buza Barna, Garami Ernő, Juhász-Nagy Sándor, Kunfi Zsigmond), 2 államtitkár (Méhely Kálmán, Rónay Zoltán), 1 diplomata (Csáky Imre gróf), 3 professzor (Jászi Oszkár, Lóczy Lajos, Pikler J. Gyula), valamint 2 erdélyi politikus (Teleki Pál gróf, Ugron Gábor).

Ezek az előkészületek logikusan következtek a kormányzat demokratikus és pacifista felfogásából. Károlyi és támogatói az ország fokozatos megszállásának idején (a román hadsereg karácsonykor elérte Kolozsvárt, a csehszlovák egységek december 29-án Kassát) a kockázatosnak vélt fegyveres honvédelem helyett a győztes hatalmakkal való lojális együttműködéstől – s különösen a béketárgyalásoktól – várták a kedvező fordulatot. A győztes hatalmak azonban egyelőre nem számoltak Magyarország meghívásával, amelynek kormányát hivatalosan el sem ismerték. Ráadásul Párizsban a politikai, gazdasági és közlekedési szempontokat az etnikai megfontolások elé helyező, jelentős magyarlakta területek elcsatolásával számoló felfogás került előtérbe. Ennek megfelelően a békekonferencia március 19-én küldött újabb jegyzéke már a Vásárosnamény–Debrecen–Szeged vonal közelében – a Tisza közelében húzódó, döntően magyarlakta területen – jelölte ki a román hadsereg új állomáshelyét.

 

A tanácskormány „visszavont” meghívása

Az ún. Vix-jegyzék a kormány lemondásához, a szociáldemokrata–kommunista koalíción alapuló Forradalmi Kormányzótanács megalakulásához, illetve a Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett. A győztes hatalmak kezdettől fogva bizalmatlanul tekintettek a Tanácsköztársaságra, április közepén pedig – a bolsevizmus további előretörésétől tartva – felhatalmazást adtak a román hadseregnek a Magyarország elleni újabb támadásra. Ugyanakkor a békekonferencia úgy döntött, hogy a tanácskormány képviselőit is meghívja a véglegesítés előtt álló békefeltételek megvitatására. Az erről szóló, május 1-jei keltezésű táviratot azonban a Szövetséges és Társult Hatalmak bécsi missziója – úgy vélvén, hogy az megerősítené a proletárdiktatúra ingatagnak tűnő helyzetét – visszatartotta, és új utasítást kért Párizsból. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa végül nem ragaszkodott a meghívó továbbításához, s az ügy le is került a napirendről. Amikor pedig a magyar Vörös Hadsereg május közepétől már fegyverrel is fellépett a csehszlovák és román megszállók ellen, a békekonferencia hatalmai nyíltan ellenségként kezelték a Tanácsköztársaságot, s annak felszámolására törekedtek. A proletárdiktatúrával szembeni belső elégedetlenség és a román haderő újabb offenzívája augusztus 1-jén a kommün bukásához vezetett.

Ez idő alatt a béke-előkészítés folyamata is lelassult, nem utolsósorban azért, mert a munkatársak egy része elmenekült a proletárdiktatúra elől. Az 1919 májusában Aradon megalakult, majd Szegedre költöző, Károlyi Gyula gróf vezette ellenkormány – főként annak külügy- és kultuszminisztere, Teleki Pál – megpróbálta ugyan folytatni a béketárgyalásokra szánt magyar anyag összeállítását, ez azonban szakemberek hiányában csekély eredménnyel járt.

 

Az ellenforradalmi kormány kései meghívása

A béke-előkészítés az ellenforradalmi hatalomátvétel után kapott ismét nagyobb lendületet. Az augusztus 7-én, államcsínnyel hatalomra jutott új kabinetet az a Friedrich István vezette, aki 1918 őszén még a Károlyi-kormányban volt hadügyi államtitkár, ekkor viszont már főként szélsőjobboldali csoportok bizalmát élvezte. Két héttel később, augusztus 21-én Budapesten megalakult a Béke-előkészítő Bizottság (más néven: Béke-előkészítő Iroda vagy röviden: Békeiroda), amely egyre gyarapodó létszámmal, a korábbinál jóval szervezettebben folytatta a munkát. A Békeiroda működését az e téren addig is a legaktívabbnak mutatkozó Teleki Pál irányította, az általános kérdésekkel foglalkozó „A” osztályt Cholnoky Jenő geográfus (Teleki helyettese), az erdélyi ügyekben illetékes „B” osztályt Bethlen István vezette.

A békekonferencián való részvétel azonban még mindig távolinak tetszett, hiszen a Szövetségesek a Friedrich-kabinetnek sem adták meg a diplomáciai elismerést. Ezt csak a november 24-én létrejött, Huszár Károly vezette ún. „koncentrációs” – a szélsőséges irányzatokon kívül minden számottevő politikai erőt összegyűjtő – kormány nyerte el, amelynek összeállításában a békekonferencia által a magyarországi helyzet konszolidálása céljával Budapestre küldött brit diplomata, Sir George Russell Clerk is közreműködött. A koalíciós kormány megalakulása és a román megszálló erőknek a Tisza mögé történő hátravonása, valamint a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulása stabilabb körülményeket teremtett Magyarországon, s ennek alapján a békekonferencia hivatalosan is elismerte a Huszár-kormányt, december 1-jén pedig felkérte, hogy küldje el képviselőit a béke aláírására.

A Minisztertanács este 6 órára összehívott ülése úgy határozott, hogy elfogadja a meghívást, s felkérte Somssich József gróf külügyminisztert, hogy a következő kormányülésen terjessze elő a küldöttség tagjainak végleges listáját. Abban is megállapodtak, hogy a békedelegációba a politikai pártok egy-egy képviselőt jelölhetnek, akik politikai tanácsadói beosztást kapnak majd.

Az már korábban eldőlt, hogy a delegáció elnöke Apponyi Albert gróf lesz. A döntésről azonban kortársai között és utólag is megoszlottak a vélemények. Apponyi ugyanis a 19. századi politika és a történelmi Magyarország exponált és szimbolikus alakja volt, s ekkoriban ő volt Magyarország talán legnagyobb becsben tartott politikusa, aki a lehető leghitelesebben képviselte a történelmi Magyarországot. Mások viszont éppen ezért helytelenítették, hogy őrá esett a választás. A békekonferencia néhány befolyásos politikusa egyenesen provokációnak tartotta, hogy a magyar delegációt az a politikus vezesse, aki megalkotta a nemzetiségek asszimilációját ösztönző 1907. évi oktatási törvényt, 1914 nyarán pedig támogatta az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenetét Szerbia ellen. A francia diplomácia mindent megtett azért, hogy Apponyit – aki, úgymond, „mindig is dühödt németbarát és a kis nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt” – távol tartsa Párizstól, heteken át tartó vita után azonban a győztes hatalmak végül tudomásul vették a magyar kormány döntését.

A békedelegáció tagjainak aláírása a Château de Madridban működő Restaurant Henry menükártyáján  (1920. január 8.) Forrás: Zelovich Dezső: Fabro, az újságíró-gyorsíró. (Az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtára, 94. sz.) Budapest, Gyorsírási Ügyek M. kir. Kormánybiztossága, 1935. 14. o.

A magyar delegáció más tekintetben is a történelmi Magyarország egyfajta lenyomata volt. A küldöttek kivétel nélkül a politikai, diplomáciai, katonai, gazdasági és kulturális elitből rekrutálódtak, világnézetüket jobbára a konzervativizmus – ritkábban a (konzervatív) liberalizmus –, valamint a világháború és a forradalmak hatására megerősödött nacionalizmus határozta meg. A delegációban felülreprezentált volt a (szak)politikailag aktív arisztokrácia és az inkább nemesi, mint polgári háttérrel bíró állami tisztviselőréteg. A vezetők kivétel nélkül javakorabeli férfiak voltak, a fiatalabb – 20-as és 30-as éveikben járó – küldöttek jellemzően csak háttérfeladatokat kaptak. A delegátusok között hét nő is helyet kapott: gyors- és gépírónőként valamennyien irodai munkát végeztek, az értekezleteken nem vettek részt, s az étkezéseknél is külön asztalt kaptak.

A delegáció különvonata január 5-én reggel indult a Keleti pályaudvarról Párizsba. (Már a szerelvény összeállítása – a kellően előkelő szalon, utazó- és büfékocsik összegyűjtése – is nehézségekbe ütközött, hiszen a megszálló román haderő tömegével foglalta le a magyarországi vasúti vagonokat.) A küldöttséget hatalmas tömeg búcsúztatta, indulás előtt Huszár Károly kormányfő és Apponyi Albert, a békedelegáció elnöke váltott beszédet. A delegátusok számára – amint ezt egybehangzó visszaemlékezéseik bizonyítják – egyszerre felemelő és torokszorító élmény volt az utazás Budapesttől Hegyeshalomig tartó szakasza, ahol minden állomáson ünneplő tömeg várta a szerelvényt. A helyi notabilitások buzdító és reménykedő szónoklataira Apponyi mindenütt hálás szavakkal, de józan mértéktartással válaszolt, s óva intett a túlzott derűlátástól.

A delegáció vonatának francia nyelvű utaslistáján 66 név szerepelt. Apponyi mint elnök mellett öt főmegbízott (Bethlen István gróf, Lers Vilmos báró, Popovics Sándor, Somssich József gróf, Teleki Pál gróf), hat megbízott (Bartha Richárd, Csáky Imre gróf, Kállay Tibor, Konek Emil, Láng Boldizsár báró, Walko Lajos), három szakértő (Hegedüs Lóránt, Jármay Elemér, Scitovszky Tibor), a főtitkár (Praznovszky Iván) és két helyettese (Wettstein János, Hauer Ernő), továbbá tíz titkár (Bánffy Zoltán báró, Barkóczy György, Bobrik Arno, Csáky István gróf, Ezry Sándor, Kirchner Sándor, Kiss Sándor, Ottrubay Károly, Török Béla, Walter Emil, Woracziczky Olivér gróf), hat irodai tisztviselő, hat gyors- és gépírónő, négy irodaszolga, négy nyomdász, öt vasutas, a büfékocsi hatfős személyzete, valamint a sajtószolgálat hét újságírója (Benda Jenő, Boros Samu, Bródy Miksa, Fabro Henrik, Krisztics Sándor, Ottlik György, Saly Dezső) alkotta a küldöttséget. A későbbiekben még két főmegbízott (Ottlik Iván, Zoltán Béla), öt szakértő (Bíró Pál, Gerevich Tibor, Kovács Alajos, Maslowski Károly, Viczián Ede) és több futár fordult meg Neuillyben, a magyar delegáció szálláshelyén, a küldöttség tagjaként.

A delegátusok számára a békedelegációban végzett munka és az ott szerzett tapasztalatok meghatározó jelentőségűek voltak, és – bár küldetésük önmagában kudarcot vallott – sokuk előtt ez a szereplés kövezte ki az érvényesülés útját is. Ha csak a később miniszteri rangra emelkedett személyeket vesszük számba, a magyar küldöttség tagjai közül Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnök lett (s rövidebb-hosszabb ideig más tárcákat is vezettek), hatan miniszteri tárcát kaptak (Csáky Imre, Csáky István, Hegedüs, Kállay, Scitovszky, Walko) öten pedig misszióvezető követként szolgáltak (Bobrik, Kiss Sándor, Praznovszky, Wettstein, Woracziczky). Előmenetelüket a békedelegációban való részvétel hasonlóképpen mozdította elő, mint a két világháború közötti magyar politikusok karrierjét a szegedi ellenkormányban való szereplés. Mint ismeretes, Horthy, a szegedi kormány hadügyminisztere – aki tengerésztisztként vajmi csekély ismeretekkel és kapcsolatokkal bírt a magyar politikai életben –, 1920 és 1941 között szinte kivétel nélkül ellenforradalmár társai közül válogatta a miniszterelnököket. Hasonlóképpen „uralták” a békeküldöttség tagjai éveken át a külügyminisztériumot (Teleki: 1920, 1920–1921, Csáky Imre: 1920, Scitovszky: 1924–1925, Walko: 1925–1930, 1931–1932, Csáky István: 1938–1941), a pénzügyminisztériumot (Hegedüs: 1920–1921, Walko: 1921, 1924, Kállay: 1921–1924) és a kereskedelmi minisztériumot (Walko: 1922–1926).

A franciaországi tartózkodásuk idején a delegátusok két meghatározó tapasztalattal lettek gazdagabbak. Az egyik a közösen végzett, intenzív, áldozatos csapatmunka megélése volt. 1920 végén, egy könyvhöz írt előszóban Apponyi ezt így foglalta össze: „csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetreméltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember és nem volt semmi pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát; a vezető egyéniségektől egész a nyomdászokig és altisztekig (e szerény munkatársaink sokszor rettenetesen meg voltak terhelve sürgős teendőkkel), mindenki csak annak élt, ami közös feladatunk volt, és mindenki azt teljesítette, amire valóban hivatva volt.”

A delegátusok másik, talán még fontosabb tapasztalata az volt, hogy a háborús vereség és a történelmi államegység felbomlása milyen kiszolgáltatott helyzetbe taszította a magyarságot. A legtöbben először érzékelték azt közvetlenül, hogy mit jelent a nagyhatalmi akarat súlya a kisállami gyöngeséggel szemben. Ebből sokakban alakult ki az a meggyőződés – s ezt a későbbiekben gyakran emlegették –, hogy a magyar társadalomra hatalmas munka vár, amíg a bűnösnek bélyegzett, külpolitikailag elszigetelt, gazdaságilag legyengült ország talpra áll, s a megrendült nemzet visszanyeri önbecsülését – megteremtve ezzel a remélt békerevízió alapjait.

Twitter megosztás Google+ megosztás