1922-ben határozott a Népszövetség a világ első menekültigazolványának, a „Nansen-útlevélnek” a bevezetéséről. A dokumentum eredetileg az 1917-ben kitört bolsevik forradalom következtében hazájukat elhagyó, hontalanná vált orosz állampolgárok millióinak szolgált volna új és ideiglenes személyazonosságként, azonban az első világháború alatti, majd az azt követő kényszerű és tömeges népességmozgások miatt szélesebb körben is használatos lett.

A menekültigazolvány névadója az ismert norvég sarkkutató és diplomata, Fridtjof Nansen (1861–1930) volt, akit 1921 őszén neveztek ki a Népszövetség (orosz) menekültekkel foglalkozó főbiztosává. Nansen a Népszövetség megbízottjaként az első világháborús hadifoglyok hazatérését is irányította, mindezen humanitárius tevékenységeiért pedig 1922-ben Nobel-békedíjat kapott.

Fridtjof Nansen norvég diplomata. Forrás: wikipedia

Az állampolgárság, honosság kérdése és jogi rendezetlensége az első világháborút követően több millió menekült és kisebbségbe került ember számára jelentett komoly problémát. A hivatalos okiratok, állampolgárság nélkül élő idegenek ellenőrzése, nyilvántartása és ellátása pedig a befogadó országok számára is új és nehezen kezelhető helyzeteket eredményezett. Ezekben az években nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem az USA-ban és a Távol-Keleten is folyamatosan nőtt a hontalanná váló orosz emigránsok tömege, akik Szovjet-Oroszország nemzetközi elismeréséig hivatalosan még orosz állampolgárnak számítottak.

A szovjet-orosz kormány azonban 1921 őszén rendeletileg szabályozta a honosság, hontalanság kérdését, ezzel megfosztva az emigránsok jelentős részét állampolgárságuktól. Három évvel később a népbiztosok tanácsa által kiadott rendelet megerősítette az állampolgárság elvesztésének feltételeit. Eszerint azok a személyek, akik 1917. november 7. után a szovjet hatóságok engedélye nélkül hagyták el Oroszországot, valamint azok, akik 1922. március 1-ig nem jelentkeztek a szovjet külképviseleteken, elveszítették állampolgárságukat. Ennek következtében a bolsevik hatalomátvétel után külföldre távozott orosz emigránsok immár hivatalosan is hontalanná, állampolgárság nélkülivé váltak. A szovjet kormány a menekülteket nem tekintette orosz állampolgároknak, így azok esetleges hazatérését és állampolgárságuk kérdését belügyi problémaként kezelte. 

Az európai államok és az USA kormányai csak nagyon lassan ismerték el a szovjet kormányt, így addig a területükön élő emigránsokat - többségében - orosz állampolgárokként tartották számon. A Szovjetunió elismerésével azonban az általa hozott törvényeket és rendelkezéseket is el kellett ismerni, azaz a fentiek alapján az ott élő orosz emigránsok többsége hontalanná vált.    

A tömegessé váló hontalanság kezelésére alkották meg a hivatalos személyazonosítókkal ugyan nem egyenértékű, de az alapvető információkat - név, személyes adatok, fénykép - tartalmazó Nansen-útlevelet.

Egy francia Nansen-útlevél. Forrás: wikipedia

Ez a passzus mégsem vált minden hontalan számára elérhetővé. Ennek legfőbb oka, hogy bár az 1920-as évek végére több mint ötven állam elismerte, mégsem fogadták el minden országban hivatalos okiratként. Elsősorban azért, mert az egyes országok különbözőképpen viszonyultak a területükön élő menekültekhez, hontalanokhoz, valamint egészen eltérően értelmezték az igazolvánnyal járó jogokat.

Ettől függetlenül a két világháború között mintegy félmillió személy számára állították ki a Nansen-útlevelet, jelentős részük orosz vagy Oroszországból származó menekült volt. Kevésbé volt használatos az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnését követően az utódállamokban maradt több tízezer hontalan esetében, így a magyar közigazgatásban is elsősorban az orosz és örmény menekültek kapcsán készültek ilyen iratok. 

A Nansen-útlevelet a befogadó ország állította ki. Az igénylő menekült akkor kaphatott ilyen passzust, ha a belügyminisztérium igazolta, hogy nem jelentett veszélyt a közbiztonságra, és a közrend ellen sem vétett. Ehhez ideiglenes lakcímre volt szüksége, amely a származási hely mellett szintén szerepelt az igazolványban. A Nansen-útlevél érvényessége általában egy évre szólt, meghosszabbítását pedig illeték befizetése után lehetett újra kérvényezni. Ahol a menekültek száma megkívánta, külön „Nansen-irodákat” hoztak létre, így például Isztambulban, Szófiában, Berlinben és Varsóban is működött ilyen.

A két világháború között olyan ismert személyek rendelkeztek Nansen-útlevéllel, mint Vladimir (Vlagyimir) Nabokov, Marc Chagall, Igor Sztravinszkij vagy éppen Robert Capa. Ugyan 1938-ban a Nansen-hivatal megszüntette működését, és a menekültügy ezt követően már kormányközi szervezeteken, majd az ENSZ keretein belül működött, ettől függetlenül Nansen-útlevelek még a későbbiekben is felbukkantak, elsősorban a vízumszerzéshez szükséges passzusként.