A vidék gazdasági jelentőségét a nyugati rész gazdag termőföldjei és a keleti oldal bányakincsei jelentették. Nem véletlen, hogy a tartományra két kisebb győztes állam: a világháborút minden nehézség ellenére végigharcoló Szerbia és az 1916-ban hadba lépő, majd veresége után különbékét kötő és csak a központi hatalmak fegyverszüneteinek napjaiban újra hadviselővé vált Románia is szemet vetett.
A két állam közül Románia fogalmazta meg igényeit korábban és egyértelműbben: az antant oldalán történő hadba lépést megelőzően kötött bukaresti titkos szerződésben megadták, mi az a határvonal, amelynek eléréséért a román fegyveres erők belépnek a háborúba, és amelynek megszerzését az antant győzelme esetén elvárják. Ez az egyezmény a magyarországi Algyőtől délre a Tisza, majd e folyó torkolata alatt a Duna vonalát jelölte meg Románia leendő nyugati határának, vagyis a románok a teljes Bánságra igényt tartottak. A bukaresti egyezmény szépséghibája – a titkosságán túl, amelyre a szerbek később folyamatosan hivatkoztak – az volt, hogy amikor a központi hatalmak elfoglalták Románia területének nagyobb részét, majd az oroszországi bolsevik forradalom után keleti támogatójuk is kiesett a küzdelemből, az ország békét kötött a központi hatalmakkal. A románok értelmezése szerint ugyan nem (Ferdinánd király ugyanis nem írta alá a bukaresti békét), de a szerbek szerint ez bizony érvénytelenítette a titkossága miatt amúgy is kétes megállapodást. Az antant nagyhatalmak nem döntöttek egyértelműen erről a békekonferencián, de a tárgyalássorozat során eljárásuk a bukaresti egyezmény de facto figyelmen kívül hagyása volt.
A világháború fegyveres részét hazánk számára jogilag lezáró, Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény a Bánság teljes területét az antant számára átengedett megszállási zónába utalta, amelynek északi határát e szakaszon a Maros képezte. Az 1918 novemberi fegyverszünet pillanatában mind a szerb, mind pedig a román erők megindultak e terület birtokba vételére. Minthogy azonban Románia csak napokkal korábban üzent ismét hadat a központi hatalmaknak, csapatainak „startkockája” a Bánságtól jóval messzebb, a Kárpátok déli oldalán volt, míg a szerb hadsereg az antant keleti hadseregének alárendeltségében a Duna vonalán várta türelmetlenül a megindulás lehetőségét, kisebb területeket már a fegyverszünet előtti napokban megszerezve a Duna északi partján. Emiatt a szerb, későbbi elnevezéssel szerb-horvát-szlovén (a továbbiakban őket egyszerűsítve leendő államalakulatuk nevén jugoszlávoknak nevezem) csapatok kerültek először birtokon belülre a Bánságban, megszállták a tartomány legfontosabb városát, Temesvárt, és elérték az Orsova–Lugos vonalat , vagyis a fent említett három megye szinte egészén az ő katonáik álltak.
Ez volt a helyzet mindaddig, amíg a békekonferencia első hónapjaiban az antant szövetségesek bizottságai megtárgyalták – a magyar–jugoszláv és a magyar–román határ mellett – a két kis szövetséges egymás közti határát is, figyelembe véve azok beadványait és szóbeli kiegészítéseiket. Ezekben Románia a teljes területet kérte, a délszláv fél lemondott az amúgy is román többségű Krassó-Szörény megyéről, a többi területre vonatkozóan viszont fenntartotta igényeit és végső esetben népszavazást javasolt a vita eldöntésére. A tárgyalások részleteit részben itt, részben pedig itt lehet elolvasni, a Bánságra vonatkozó tematikus összefoglaló itt érhető el.
A békekonferenciának olyan értelemben fel volt adva a lecke, hogy két olyan ország között kellett, ha nem is „igazságot tennie”, de határt vonnia, amelyeket a maga oldalán akart tartani. Ezzel párhuzamosan már fegyveres konfliktus pattant ki a határmegvonás ügyében a lengyelek és a csehek közt és hasonlóan feszült volt a helyzet a délszláv állam nyugati határain, ahol az olaszok hivatkozhattak a románokéhoz nagyon hasonló antant-ígéretekre. Ez mind a lengyel–cseh, mind az olasz–délszláv viszonyt annyira megrontotta, hogy – bár ezt akkor senki nem sejtette előre – 1938-ban, a párizsi békerendszer összeomlásakor e feszültségek is szerephez jutottak. A Bánságban ezt sikerült elkerülni. A rendkívül hosszas vitákban etnikai, gazdasági és vasúthálózati szempontok domináltak, hasonlóan a többi határ körüli egyezkedésekhez. A veszélyt érzékelve az antant 1919 januárjában semleges zónát jelölt ki, amelyet francia csapatoknak kellett volna megszállniuk. A zóna keleti határa nagyjából a jugoszlávok által elért vonal volt, nyugati vége pedig körülbelül a későbbi határvonalon húzódott (északon attól keletre, délen nyugatra), és magában foglalta a francia megszállás alá kerülő Arad városát is – ez utóbbi azonban nemcsak a délszláv–román elkülönítés miatt volt fontos: a magyar–román határvitákban is érdemi lépésnek számított. A semleges zóna megléte a délszláv–román fegyveres konfliktus lehetőségét valóban megszüntette, de nem jelentette a jugoszláv erők kivonulását (feltehetően egy, a későbbi soproni konfliktusban is alkalmazott módszert követtek: a birtokon belül levő erőket formálisan az antant katonai vezetők alárendeltségébe helyezték).
A békekonferencia bizottságai áprilisban véglegesítették a leendő román és jugoszláv határokat, amelyeket májusban a Legfelső Tanács is elfogadott. Ez a Bánságban gyakorlatilag megegyezett a későbbi sèvres-i (a közép-európai antant-szövetségesek közti határokat leíró) egyezményben foglaltakkal. A még mindig részben birtokon belül levő délszlávok próbáltak valamiféle szerb-párti állásfoglalást szerezni Temesvár népétől (ez is megismétlődik majd Pécsett, az elkerülhetetlen jugoszláv kivonulás előtt), de nem volt mit tenniük: 1919 július végén kivonutnak és augusztus első napjaiban a román hadsereg vonult be a békekonferencia által megállapított vonalig.
A bánsági román–jugoszláv határ a sèvres-i egyezmény szerint (a magyar határok a trianoni béke szerint). Zöld: helyszínen kijelölendő vonal; világoskék: vízfolyáson futó határ; sötétkék: hajózható folyón futó határ. Kék jelek: Romániának ítélt települések; narancssárga jelek: Jugoszláviának ítélt települések; narancssárga vasúti jel: jugoszláv területen tartandó vasútvonal.
Ezzel az új határral egyik fél sem volt elégedett, tárgyalásokba is kezdtek egyes területek cseréjéről. Amikor az 1922-es bánsági román–jugoszláv területcseréket térképen akarjuk ábrázolni, a végleges határok (amelyek a ma is érvényes határok) ugyan meghúzhatók, de az „eredeti”, 1920–22 közötti állapot nem igazán – a részletes határkijelölésre csak azután került sor, hogy a felek megállapodtak néhány település cseréjében. Az alábbi térképen a térképi ábrázolás alapja az elcserélt települések kataszteri területe:
Az 1922-es bánsági román–jugoszláv területcsere. Narancssárgával karikázott települések és függőleges csíkozás: Jugoszláv területnyereség. Kékkel karikázott települések és vízszintes csíkozás: román területnyereség.
Ez az egyezkedés teljes egészében a történeti Magyarország területén történt, a csere északi vége pedig a trianoni határokat is érintette. Itt eleve egy elég rossz hangulatú vita folyt a triplex, tehát a hármashatárpont kitűzéséről, és ezzel kapcsolatban Porgány település hovátartozásáról – utóbbiról ugyanis a trianoni szerződés nem nyilatkozott. A sèvres-i megállapodás ugyan nevesíti ezt a kis falut, mint olyant, amelytől a román–jugoszláv határ nyugatra húzódik, ezt a román fél úgy értelmezte, hogy a település az övé. A Nagykövetek Tanácsa mindazonáltal szabad kezet adott a magyar–román és a magyar–jugoszláv határmegállapító bizottságok egyesített ülésének a kérdésben. A vita végül Románia javára dőlt el. A román és a délszláv fél mindenesetre nem szeretett volna új esélyt adni a vita újranyitásának, így amikor a magyarlakta kis Pusztakeresztúr és a románok lakta nagyobb Óbéb a csereegyezmény értelmében Romániához került, és a hármashatárpont ezzel a magyarországi Kübekháza mellé került (volna), egy érdekes és bizarr döntéssel Magyarországot kihagyták a további alkudozásból.
A régi és az új hármashatárpont között továbbra is a délszláv állam volt határos Magyarországgal (a trianoni szerződés értelmében készített határtérkép a MAPIRE honlapon) – az, hogy Jugoszláviához ott csak 1 méter széles sáv tartozott, mit sem változtatott a jogi helyzeten.
A triplexet ugyanis formálisan az eredeti helyén, Kiszombortól délre hagyták, és a délszláv állam kapott egy 13 kilométer hosszú, 1 méter széles (!) sávot, amely a formális és tényleges hármashatár között elválasztotta egymástól Romániát és Magyarországot. A magyar–jugoszláv határ „F-szakaszának” térképei így eddig húzódtak, a magyar–román határtérképek pedig csak Kisszombortól mutatják a trianoni határt. Ez a párját ritkító helyzet egész a második világháborút lezáró békekötésekig így maradt; ekkor ez a szűk sáv Romániához került, a hármashatárpontot pedig, immár magyar hozzájárulással a mai helyére mozgatták. A magyar–jugoszláv „F-szakasz” ennyivel rövidebb lett, a román határon pedig egy új „N-szakasz” jött létre.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
