2018. május 8. kedd, 14:43
nőtörténet, arisztokrácia, migráció, Bánát, Svájc, Burgenland
Bittera Éva csoporttagunk munkája a nőtörténet perspektívájából közelít a határváltozások és a forradalmak kérdéséhez. Írása a politika és a mindennapi élet metszetében kibomló sorsokról tudósít, eltérő és mégis hasonló életpályákat vizsgálva.

Felhasznált források:

Batthyány-Strattmann Lászlóné, Coreth Mária Terézia [Mizl] naplója, 1907. 1920. Körmend, Nizza. OSzK Kézirattár, Oct. Hung. 1972.

Ifj Andrássy Gyuláné Zichy Eleonóra naplója (1917–1922), MNL OL P 4 330. t.

Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987

 

Az 1918–1920 közötti időszakból számos arisztokrata asszony naplója és levelezése maradt fenn, illetve a napjainkban mind népszerűbbé váló, sőt adott esetben több kiadást is megélő emlékiratok is tartogatnak hasznos részleteket a korszak történéseivel kapcsolatban. Jelen  írásban Odescalchi Eugénie emlékirata, valamint Andrássyné Zichy Eleonóra és Batthyányné Coreth Mária Terézia naplói alapján mutatjuk be az összeomlás olyan olvasatait, amelyek megengedik a női szerepek és a magaspolitikai folyamatok összefüggéseinek vizsgálatát. Nem véletlenül említettük a fenti szerzőket – írásaik tükrében több különböző, kevésbé ismert perspektívából bontakoznak ki a Monarchia és a történelmi Magyarország  szétesésének részletei.

 

Fiatalasszony a megszállt Bánátban

Odescalchi Eugénie hercegnő húszévesen, 1918. november 30-án ment feleségül báró Lipthay Bélához; az esküvőt Pozsonyban tartották. Részben a pesti, részben a pozsonyi forradalmak miatt nagy nehézségekbe ütközött a menyegző megszervezése, a vendéglista is igencsak megcsappant. Mindenesetre Eugénie számára a mozgalmas 1918-as ősz élete egyik legfontosabb eseményéhez párosult, visszaemlékezéseinek korabeli részleteiben is főként ez a téma dominál. Az esküvő után férjével a Bánátba, a lovrini Lipthay-birtokra költözött, itt rendezték be közös életüket.

Az idős hercegnő 1987-ben megjelent visszaemlékezései révén egy tipikusan női szempont merül fel a korszak eseményeinek vizsgálata kapcsán. Egy olyan szerzővel találkozik az olvasó, akinek nemcsak az jelentett meghatározó változást az életében, hogy családjától elválva, újdonsült férjével megkezdi közös életét, hanem mindezt ráadásul olyan területen élte meg, amelyre mind a szerb, mind a román politika igényt formált, hamarosan pedig már egy idegen ország részévé vált. Eugénie hercegnő soraiból képet kaphat az olvasó többek között a főváros és a megszállt területek közti vasúti összeköttetés hiányosságairól (vagy éppen megszűnéséről), a fiatal pár is csak nehézségek árán jut el Budapestről Lovrinba. Ír a szerb tisztek kényszerű „bekvártélyozásáról” is a lovrini kastélyban, ám itt is leginkább különös étkezési „szokásaik” keltik fel a figyelmét. Külön érdekesség a babakelengye beszerzése, mivel itt az újdonsült határok okoznak komoly gondot számára: Temesváron igencsak megcsappant a készlet, így férjével Szegedre kellett átjutniuk, hogy beszerezzék a szükséges felszerelést. Ám a határt csak protekció révén, Gerlóczy Félix báró román feleségének segítségével léphették át. Az emlékirat beszámol a magyar nagybirtokos réteg eltűnéséről, majd néhányuk visszatéréséről, a szomszédi viszony felélesztéséről is.

Odescalchi Eugénie esküvői fotója.

A nehézségek ellenére Eugénie és férje helyben maradt, feltehetően ekkor nem merült fel bennük reális alternatívaként a Magyarországra való áttelepülés. Nem voltak ezzel egyedül: párhuzamként említhető a svéd származású Stella Kuylenstierna-Andrássy, aki szintén fiatal házasként került Homonnára és itt kezdte meg új életét férjével, Andrássy Imrével. Edelsheim Gyulai Ilona memoárjából pedig kiderül, hogy – hasonló helyzetben – édesapja döntése alapján a család szintén a Csehszlovákiához került Felsőelefánton maradt.

 

Emigrációban, avagy az összeomlás a távolból   

Andrássyné Zichy Eleonóra férje mellett első kézből értesült a legfrissebb politikai eseményekről. 1917 és 1922 között vezetett naplójában, az 1918 októberének végén született  bejegyzéseit eleinte a férjének a Monarchia utolsó külügyminisztereként folytatott különböző tárgyalásairól szóló beszámolók határozzák meg, ám idővel áttért a Károlyi-kormány intézkedéseinek rendszeres kritizálására – annak ellenére, hogy Andrássy Katinka révén Károlyi Mihály a veje volt. Ez utóbbi tény komoly dilemmák elé állította Zichy Eleonórát: bár politikai tekintetben mélyen elítélte Károlyi és lánya magatartását, anyaként viszont aggódva figyelte Katinka sorsának alakulását.

Az Andrássy-házaspár – számos magyar arisztokratához hasonlóan - 1919 elején távozott az országból. Svájcban éltek a Tanácsköztársaság hónapjaiban, 1919 szeptemberében tértek végleg haza. A magyar főúri elit „krémjének” menekülése mögött többféle indokkal találkozunk: elsőként az őszirózsás forradalom és a vidéki zavargások, az ezt követő bizonytalanság, 1919-ben pedig a Tanácsköztársaság „vívmányai”, mindehhez hozzájárulva pedig az 1918 végétől több irányból betörő román, cseh és szerb (esetleg francia) csapatok pusztításai kényszerítették ezt a réteget otthonuk sürgős elhagyására, akár csak rövid időre is. Svájc különösen kedvelt úticél volt számukra. Zichy Eleonóra naplójából is kiderül, hogy az Andrássy-házaspár nem volt egyedül magyar főnemesként a svájci emigrációban, több főrangú honfitársuk mellett Frigyes főherceg is itt töltött el néhány hónapot családjával. Ez a „társaság” gyakran ült össze a bürgenstocki Grand Hotel szalonjában, vagy valamelyikük elegáns lakosztályában, hogy elbeszélgessenek a hazatérés lehetőségeiről, otthonuk pusztulásáról.

Az emigrációban némileg változik a napló tematikája az 1918 október-novemberi bejegyzésekhez képest. Andrássyné kevesebbet politizál, inkább a svájci mindennapokról ír. Gyakran előfordul, hogy bemásolja a neki címzett leveleket, melyek lányaitól vagy húgaitól érkeztek. Főként ezekből a levelekből értesül mindarról, ami távollétük alatt otthon és birtokaikon történik, innen szerez tudomást például az alsószéplaki Zichy-, vagy a homonnai Andrássy-kastélyok kifosztásáról. (Számos főúri rezidencia jutott hasonló sorsra ezekben a hónapokban, vagy a helyi lakosság, vagy a betörő katonák garázdálkodásai következtében.)

Andrássyné és társai az emigrációban csupán távolról szemlélhették a hazai eseményeket. Az otthonról érkező hírek valóságtartalmában sem lehettek biztosak, ha pedig rossz hír érkezett, a távolság inkább megengedte számukra a bizakodást, mint az otthon maradt rokonoknak. Mindannyiuk legfőbb vágya a hazatérés volt, így a kommün bukásának hírét vacsorával és pazar bállal ünnepelte a Grand Hotelben a magyar emigráns főúri társaság és a Habsburg főhercegi család. Bár az önkéntes száműzetés időszakában ritkábban és kevesebb részletességgel emlékezik meg a napló a hazai eseményekről, ezt a távolból, egy igen tanulságos perspektívából teszi. Az idegen országokból érkező emigránsok révén pedig olykor nemzetközi kontextusban jelenik meg a történelmi Magyarország összeomlása.

 

Isten és a megcsonkított haza kapcsolata                                                                                                   

Dr. Batthyány-Strattmann László herceg, szemorvos köpcsényi kastélyában élt családjával, mígnem 1919-ben ők is a svájci emigrációt választották. Az év végén hazatérve még néhány hetet otthonukban töltöttek, majd 1920 elején Körmendre, a Batthyány-Strattmann hercegi rezidenciába költöztek. A népes família szinte tragédiaként élte meg ezt a változást, ám a döntés mögött egy nyomós indok állt: Köpcsény igen veszélyeztetett helyzetben volt, az osztrák és a cseh csapatok egyaránt fenyegették a Pozsonytól csupán egy ugrásnyira fekvő települést.

Batthyány-Strattmann Lászlóné 1920 januárjában született naplóbejegyzései általában a helyzet elfogadásáról, de legalábbis az alkalmazkodásra való törekvésről tanúskodnak. Sorai egyaránt beszámolnak az elköltözés gyakorlati részleteiről, mint a bútorok átszállítása, vagy az ezüstnemű összecsomagolása, valamint az új otthon, és főként az új kórház berendezéséről. Batthyányné ugyanis nagy segítségére volt férjének az orvosi teendők ellátásában, gyakran a műtéti asszisztenciát is magára vállalta. Mindemellett gyakran visszatér a Köpcsény sorsa felett érzett aggodalom, egy-egy rövid bejegyzés erejéig pedig említést tesz olyan aktuálpolitikai eseményekről, mint Apponyi Albert január 16-i beszéde, vagy Sigray Antal gróf korteskörútja a nyugati határvidéken.

Egy igen sajátos szempont is érvényesül Batthyánynénak az összeomlásról és a család kényszerű elköltözéséről alkotott véleményében. A família életében nagyon fontos szerepe volt a vallásnak, például mind a szülők, mind a tizenegy gyermek számára evidencia volt a napi szentmisén való részvétel. Az édesanya naplójában az ország sorsát érintő események kapcsán is egyfajta engedelmesség, beletörődés követhető nyomon. Így mikor a család házi papja felszenteli a körmendi kastélyt a beköltözés után, rögtön meg is jegyzi az asszony, hogy a háromkirályok áldásával legalább a kommunizmus szelleme, emléke is elvonul a háztól.

Batthyányé tehát, annak ellenére, hogy aggódva, a következményektől tartva figyelemmel kíséri az ország szétesését, amely akár a család életét is érintheti (így is lett, a köpcsényi birtokon végül három ország osztozott), sorsába és Isten akaratába beletörődve teszi a dolgát, igyekszik újra felépíteni életét. Segít beindítani a körmendi kórház működését, szívén viseli a kastély berendezését, és bár nem veszítette el a reményt, hogy egyszer visszaköltözhetnek Köpcsénybe, mint egész életében, ezekben az időkben is vallásos meggyőződésére, hitére alapozva, bizakodva néz a jövő felé. Batthyányé jelenértelmezése ugyanakkor nem feleltethető meg az oszmán hódítást Isten büntetésének tartó 16–17. századi hagyománynak. Az asszony, feljegyzései alapján, Istent a legritkább esetben tekinti a pusztulás kiváltójának vagy előidézőjének, sokkal inkább a hite adja meg azt a perspektívát, amelyből az eseményeket szemléli, amelyre reményeit alapozza – legyen szó akár a Körmenden megkezdett új életről, akár az ország jövőjéről.

 

A „női szem” és az összeomlás interpretációi

A három szerzőnő munkái lehetővé teszik számunkra, hogy egyszerre több új perspektívát is bevonjunk a kutatásba. Egyrészt nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szerzők társadalmi státuszát – annak ellenére, hogy előfordulnak párhuzamok például a városi lakosságot és a vidéki rezidenciájába visszahúzódott grófot egyaránt érő atrocitások esetében (a városokban tapasztalható rossz közbiztonság a már említett kastély-fosztogatások révén a nagybirtokos főnemességet is eléri), de tipikusan arisztokrata problémának tekinthető az a jelenség, amelyről Zichy Eleonóra gyakran ír naplójában: a társadalmi presztízs fenntartása kapcsán felmerülő nehézségek az emigrációban. Másképp fogalmazva: egyedül a kivándorolt mágnások számára lesz probléma az, hogy személyzet nélkül hogyan tudja illő módon fogadni svájci szállodai lakosztályában „sorstársait”.

A fenti szempont mellett, vagy éppen azzal együtt vizsgálva számos ponton „frissítheti”  meglévő ismereteinket a korszakról a női perspektíva beemelése a kutatásba, és ebben az említett munkák feltétlenül segítségünkre lehetnek. A női források gyakran egészen más részletekre hívják fel a figyelmet, mint férfi szerzőktől született társaik. Hogyan érintette a család életét otthonuk kényszerű elhagyása? Eleget tudtak-e tenni új környezetükben is a nőkkel szembeni legalapvetőbb társadalmi elvárásoknak? Hiszen tartalmukat tekintve ezek a naplók, emlékiratok, sőt a női rokonok közötti levélváltások is elsősorban a háztartás vezetése, a gyereknevelés, a családi élet, a születés, halál, esetleg a társadalmi események, bálok kapcsán felmerülő problémákról vagy éppen sikerekről számolnak be.

Nem véletlenül választottuk a fenti három szerzőt és írásaikat. Mindhárom munkában érvényesülnek az imént vázolt női meglátásnak, szemléletmódnak a sajátosságai, ugyanakkor megengedik további értelmezési lehetőségek bemutatását is. Odescalchi Eugénie emlékezéseiben érzékelhető leginkább az ország összeomlásának és katonai megszállásának a mindennapi életre gyakorolt hatása, annak ellenére, hogy mindez számára csupán a kontextust jelenti élete legfontosabb magánéleti eseményeihez, mint a házasságkötés vagy gyermeke születése. Andrássyné Zichy Eleonóra naplója más megközelítésben mutatja be a korszakot – egyrészt ismét megjelenik az otthonát elhagyni kényszerülő, hátrahagyott, szétszóródott családjáért minduntalan aggódó asszony és anya perspektívája, ugyanakkor érzékletes képet kap az olvasó a magaspolitika mindennapi eseményeiről, az emigráns magyar politikusok tevékenységéről is, méghozzá elsőkézből, a „politikusfeleség” szemszögéből. Az eseményeknek a Batthyányné naplójában felmerülő interpretációja pedig egy egészen egyedi látásmódot tükröz. A vallás és a politika keveredése, az Istenhit és a magyarság jövőbeni kilátásainak összekapcsolása ritkán merül fel az arisztokrata szerzőktől származó női forrásokban. Odescalchi Eugénie visszaemlékezése helyenként tartalmaz a hitélettel kapcsolatos megjegyzéseket, Zichy Eleonóráról viszont tudjuk, hogy teljes mértékben alkalmazkodott férje(i) családjának egyházellenes álláspontjához. Mindamellett ez a különleges olvasat is bemutatást érdemelt– hiszen egyértelműen színesíti a korszakról alkotott képünket és akár a Trianon-értelmezések sorát.

Twitter megosztás Google+ megosztás