A trianoni szerződés a határ összesen több száz kilométeres szakaszát vízfolyásokon jelöli ki. A leghosszabb a dunai határszakasz, de az Ipoly, a Hernád, a Ronyva, a Tisza, a Csaronda, a Maros, a Dráva, a Mura és a Lendva folyók és patakok is határrá váltak egyes szakaszokon a szerződés értelmében. Timár Gábor újabb írása a trianoni Magyarország határainak kijelöléséről.

A Trianon után kialakult négy határszakaszból („Cseh-Szlovákország”, „Szerb-Horvát-Szlovén Állam”, Románia és Ausztria) az utóbbi minden szempontból kivételes volt. Ausztria nem volt győztes állam, így az, hogy egyáltalán igénnyel léphettek fel magyar területekért, kivételes volt.

A magyar–osztrák határ kijelölése, bár jogilag ugyanúgy történt, mint másik három szomszédunkkal, tartalmát tekintve – minthogy nem „győztes, kisantant” állammal álltunk szemben – sokkal nagyobb mozgásteret adott Magyarországnak. Éltünk is vele, amennyire lehetett. Sopron és a Pinka-völgy története talán közismert, az már kevéssé az, hogy a Mosoni-síkon is érdemben változott a határ az eredeti vázlathoz képest.

Az osztrák–magyar határ megvonása, különösen pedig a helyszíni határkijelölés lényegesen eltért a többi, „győztes” országgal létrejött trianoni határétól. Nem véletlen, hogy a legtöbb sikeres helyi revízió is itt jött létre. De mindezek előtt a csehek megpróbálták „elvágni” egymástól Ausztriát és Magyarországot.

Salgótarján keleti előterétól Ózdig – pontosabban a „ketté nem vágott” Tajtitól (szlovákul Tachty) a Magyarországon maradt Susáig – a békeszerződés szerint a vízválasztó a határ: északon a Rima, délen a Tarna és a Hangony vízgyűjtőjével. De mégsem pontosan ez – ennek viszont megvan a maga oka. Magyarország itt nem járt jól, enyhe vigasz, hogy a túloldalon maradt, elcsatolt magyarok – mert „természetesen” ez is magyarlakta vidék – legalább nem jártak nagyon rosszul.

Timár Gábor és Kondor Attila Csaba cikke azt mutatja be, hogy a magyar-horvát belső határ hogyan "lépett elő" államhatárrá Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között.

A zemplénihez hasonlóan a Sajótól a Bódváig húzódó csehszlovák–magyar határszakasz is tartogat kisebb érdekességeket, ha nem is történt olyan látványos korrekció, mint Sopronnál, a Pinka-völgyben vagy Somoskőnél, és kísérlet sem történt rá, mint a Lendva-vidéken. A rendkívül vázlatos trianoni határkijelölés Aggtelektől Hídvégardóig adott némi manőverezési lehetőséget a határ végleges kitűzésében.

Magyarország legészakibb pontja a Nagy-Milic, a Zempléni-hegység legmagasabb csúcsa, vágja rá mindenki, aki megtanulta a földrajzleckét. Csakhogy ez nem igaz. A trianoni szerződésszöveg szerint pedig az lenne, de aztán egy kicsit északabbra került, ha nem is pont a csúcsnál.

A trianoni határok véglegesítése nem egy esetben egészen a húszas évek elejéig elhúzódott, és számos alig ismert, de annál érdekesebb mozzanata volt. Timár Gábor írása egy ilyen epizódot tár elénk a Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közötti határszakaszról.