Az is érdemi különbség, hogy miközben a trianoni szerződést a másik három érintett állam és Magyarország is aláírta, így az adott határszakaszokról volt mindkét fél által jegyzett szerződés, ilyen Ausztriával nem készült. Bár a saint-germaini osztrák és a trianoni magyar békék szóról szóra ugyanazt a határvázlatot adják meg, az előbbin hiába keressük a magyar, az utóbbin pedig az osztrák aláírást (sőt, a saint-germaini béke 1919. szeptemberi aláírásakor még magyar békeküldöttség sem volt). Mindkét ország a győztes antanthatalmakkal „szerződött” a határokról, egymással nem – és ennek még lesz jelentősége a történetben. A leendő határok „túloldalán” nem az új hatalom, hanem a magyar polgári és katonai közigazgatás volt jelen, a trianoni szerződés ratifikációjáig mindenképp, sőt valamennyire utána is. És kivételes az osztrák-magyar határ abból a szempontból is, hogy talán mindmáig ez a legkevésbé vitatott szakasz határainkon; ahol ez egyáltalán felmerült, ott a határmegállapítás folyamata meglepően jól tükrözte a helybeliek szándékait, és a többi helyen sem maradtak olyan feszültségek, indulatok, mint határaink mentén szinte minden más helyen, talán kivéve a horvát–magyar határszakasz nagyobbik részét.
Részben a fentiek következtében, az osztrák–magyar határ kialakulása sokkal összetettebb folyamat, mint bármelyik másiké hazánkban. Nem egyszerű térképen ábrázolni azt a sok fordulatot, amelyek az osztrák igények megfogalmazásától a végleges határok meghúzásáig következtek be. Ebben a posztban e térképi ábrázolásre teszek kísérletet, előrebocsátva, hogy a „határvonalak”, választóvonalak egyetlen térképre vitele (ahogy ezt pl. itt is láthatjuk) érthetetlenné tenné az egész folyamatot. Nem egy, hanem három térkép szükséges: egy az osztrák békedelegáció igénybejelentésétől (1919. augusztus 6.) a szerződéskötésekig (Saint-Germain, 1919. szeptember 10.; Trianon, 1920. június 4.). Utána egy éves csönd következik, amíg a magyar törvényhozás nem ratifikálta a trianoni szerződést. A következő térkép ekkortól a soproni népszavazás végéig és a soproni terület átvételéig mutatja a pillanatnyi határhelyzetet, míg a határmegállapító bizottság többi határozata (és a felettes szervek hozzájárulása vagy elutasítása), illetve az osztrák magyar kétoldalú falu- illetve területcserék egy harmadik térképen, 1923 közepéig, a mai határvonal végleges megállapításáig mutatják be a változásokat (már csak a Pinka-völgyre és a Kőszegi-hegységre fókuszálva).
Az óhajoktól a kérésig és a trianoni határvázlatig
Ahogy az előző cikkben már bemutattam, az osztrák békedelegáció 1919 augusztusában kezdeményezte Nyugat-Magyarország német (és horvát) nyelvi többségű zónájának Ausztriához csatolását. A javasolt határvonal nagyjából a békeszerződésben később megadott vázlat szerint futott volna, három lényegi különbséggel: a mosoni síkon a Szigetközig kívántak terjeszkedni, elcsatolva Mosont és Magyaróvárt is, illetve Ausztriának szánták Kőszeget és Szentgotthárdot is. Az első ötlet a csehek által végül Magyarországnak szánt vasúti szakasz miatt került ki a képből, Szentgotthárd térségében pedig még voltak délszláv elképzelések is, így ezek a saint-germaini békébe nem kerültek be, annak elfogadása és osztrák ratifikálása után pedig Trianonban már nem nyúltak a határvázlathoz. A többi helyen nagyjából az osztrák kérdés szerint adták meg a határvázlatot, magassági pontokkal, vízválasztó vonalakkal és főként „helyszínen kijelölendő vonalak”-kal (1. ábra). Ezt írták alá az osztrákok 1919 őszén, a magyar küldöttség pedig Trianonban, 1920 júniusában.
1. ábra. Az osztrák igénybejelentéstől a szerződéses határvázlatokig (1919. augusztus–november). Szürke alapon szaggatott vonal: történelmi határ. Pontozott vonal: az osztrák delegáció által a békekonferenciára benyújtott igény. Fekete pöttyök és színes vonalak: a saint-germaini (majd később a trianoni) szerződésben megadott határvázlat (kék: hajózási fővonal; barna: vízválasztó; zöld: „helyszínen kijelölendő vonal”, településekkel megadva). Keresztcsíkos vonal: a trianoni békeszerződésben nevesített vasútvonal, amely az osztrák igények keleti végét végül „levágta”. (Alaptérkép: Magyarország 1914-es közigazgatási térképe)
Hivatalosan kivonulunk, gyakorlatilag maradunk, és a király is bekavar
A területek átadására azonban nem a szerződés aláírása, hanem a magyar jogszabályként történő kihirdetés teremtette meg a jogalapot, 1921. július 31-én. Az osztrák fegyveres erők és a közigazgatás meg is próbált bevonulni, ez azonban nem ment zökkenőmentesen. A magyar kormány ugyan hivatalosan tartotta magát az immár ratifikált szerződéshez, és katonailag kiürítette a területet, ezzel azonban ott egyfajta hatalmi vákuum keletkezett, amelyet magyar szabadcsapatok töltöttek ki. Azok vezetői kikiáltották a „Lajtabánság” kérészállamot, többfelé halálos áldozatokat is követelő összeütközésekbe kerülve a bevonuló osztrák csapatokkal. A legkomolyabb ilyen Ágfalva határában történt, 1921. szeptember 8-án, aminek következtében az osztrák hatóságok felfüggesztették a terület átvételét, és visszavonultak a történelmi határokig (2. ábra).
2. ábra. Az első, kudarcba fulladt osztrák bevonulási kísérlet, 1921. augusztus–szeptember. Fekete nyilak: az osztrák csendőrség mozgása; fekete szaggatott nyilak a visszavonulásuk. Fehér nyilak: a magyar szabadcsapatok mozgása. Sima csatajel: tűzharc osztrák győzelemmel; Csatajel fehér körben: tűzharc magyar győzelemmel. Halvány rózsaszín az „A-zóna”, sötét rózsaszín a „B-zóna”. (Forrás, 411. oldal).
Miért tették ezt? Egyrészt nem gondolták, hogy megvan a kellő túlerejük a szabadcsapatok fegyveres legyőzéséhez (bár csapatösszevonásokkal azért készültek erre is), másrészt ők itt nem Magyarországgal, hanem az antant hatalmakkal álltak szerződéses kapcsolatban, tőlük várták – nemzetközi jogi szempontból abszolút logikusan – hogy tálcán nyújtsák át nekik azt, amire leszerződtek. Az antantnak viszont ebben a térségben érdemi csapatai soha nem voltak, és 1921 második felében különösebb szándékuk sem, hogy küldjenek. A kisantantot persze „rászabadíthatták” volna Magyarországra, de – minthogy a magyar kormány hivatalosan mindent betartott, a csapatait kivonta – ennek jogalapja elég kérdéses lett volna. Pedig az osztrák kancellár Benešsel is találkozott 1921 szeptemberében Hainburgban, ezt részletesen megvitatták, sőt a cseh külügyminiszter az alább vázolt soproni kompromisszumot is felvetette.
Ami az antantot (és a cseheket) ekkoriban a térségben tényleg zavarta, az nem is az osztrák–magyar határkérdés volt, hanem a király visszatérésének lehetősége. Az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly birodalmából már csak Magyarország volt királyság, amelynek trónjára visszaülhetett, és ennek volt is hazánkban bázisa, akiket legitimistáknak nevezünk. IV. Károly először 1921. március végén tért vissza Magyarországra (tehát a trianoni szerződés aláírása után, de még ratifikálása előtt), ám a kisantant azonnal a teljes ország megszállásával fenyegetőzött, így Horthy rábeszélte az uralkodót az ország elhagyására, ami 1921. április elején meg is történt. A második visszatérés már jóval nagyobb kalamajkát okozott: 1921. október 20-án repülőgépével Dénesfán szállt le, Sopron és Vas megyék határán, majd különvonattal Budapest felé vette az irányt, felfegyverzett hívei kíséretében, vezetőik között azzal a Lehár Antal ezredessel, aki 1919 óta Nyugat-Magyarország katonai parancsnoka volt. A főváros közelébe érkező legitimistákat 1921. október 23-án, Budaörs határában, először sebtében összegyűjtött és felfegyverzett budapesti egyetemisták, majd Horthy beérkező alakulatai állították meg, Károlyt őrizetbe vették, végül október 31-én a király egy angol hadihajó fedélzetén elhagyta az országot Madeira irányába. A magyar nemzetgyűlés 1921. november 6-án mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását. Ez a közjáték sokkal jobban érdekelte mind az antant, mind a kisantant politikusait, mint hogy mikor vonulhat be Ausztria Nyugat-Magyarországra.
3. ábra. A Pesti Hírlap 1921. augusztus 31-i számában megjelent írás „a nyugatmagyarországi bonyodalom fejleményeiről”. A térkép a nyugati, előbb megszállandó „A-zóna” és a keleti, később átadandó „B-zóna” határát és az előzetes trianoni határokat mutatja (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár).
A velencei szerződés: közvetlen megállapodás Magyarország és Ausztria között
Időközben megalakult az osztrák–magyar határmegállapító bizottság, soproni székhellyel és francia elnökség alatt, angol, olasz, japán, magyar és osztrák részvétellel. Mind a magyar, mind az osztrák fél javaslatot tett a határ megvonására: a magyar javaslat 96 település Magyarországhoz való visszajuttatását célozta (benne a későbbi soproni terület nagyjából azonosan megvont határaival). Ezt a bizottság meglepő módon elfogadta, de a Népszövetség tanácsa nem. Jogilag itt tartottunk, miközben a kiürítésnek zajlania kellett volna.
Ami azért nem volt egyszerű. A korabeli újságcikkek részletes leírásokat adnak, innen is tudhatjuk, hogy a magyarok által először kiürítendő „A-zóna” és a pár héttel később átadandó „B-zóna” határa hol húzódott (3. ábra), ennek azonban a szabadcsapatok ellenállása miatt semmi gyakorlati jelentősége nem volt. Végül a fegyveres erővel bevonulni nem akaró antant javaslata volt (elsősorban olasz és cseh sugallatra), hogy az osztrákok és a magyarok kössenek közvetlenül is szerződést egymással, ebben legyen népszavazás Sopronról és környékéről, de a többi terület kiürítéséhez asszisztáljon aktívan a magyar kormány. Az olaszországi Velencében, olasz védnökség mellett írt alá végül első ízben közvetlen, a határokat megállapító egyezményt Magyarország és Ausztria 1921. október 13-án. Ennek értelmében Sopron és néhány környező, a békék által elcsatolt település egy megszervezendő népszavazáson dönthetett hovatartozásáról. Az 1921. december 12–14. között megtartott népszavazás részleteit a Pangea blog cikke részletekbe menően ismerteti. Ami figyelemre méltó, hogy a német többségű falvak nagyobb része Ausztria mellett tette le a voksát, ha nem is a népszámlálási arányok szerint. A terület szavazatait azonban együtt számolták, és a többség az egész területet „vitte” a győzteshez, így Magyarországhoz. Ezzel az osztrák–magyar határ itt (majdnem) véglegessé vált, bár még sehol máshol nem.
A rendezés keretében antant-javaslatra október elején (de még a velencei szerződés előtt) a felek elfogadták egy semleges zóna kialakítását a határ végleges meghúzása előtt. Ennek nyugati részéig vonulhattak be az osztrákok 1921 novemberében (előbb a soproni területtől északra, majd később attól délre is), miközben természetesen a népszavazási terület maga is semleges zóna volt, magyar közigazgatással és rendőrséggel, de formális osztrák vagy magyar katonai megszállás nélkül. Sopronon kívül a semleges zóna gyakorlatilag nem érintett településközpontot. Határait csak vázlatosan ismerjük. A semleges zóna kialakítása és a soproni népszavazás zárja a határkialakítás második szakaszát (4. ábra).
4. ábra. A szerződéses határvázlattól a semleges zónáig és a soproni népszavazásig (1920. június–1921. december). A trianoni határvázlat az 1. ábra szerinti színezéssel. Pontozott vonal: a megalakuló határmegállapító bizottság elé utalt első magyar javaslat; szaggatott vonal: ugyanitt az osztrák javaslat. Keresztcsíkozott terület: az 1921. október 6-án elfogadott semleges zóna és az 1921. december 14-16-i soproni népszavazás (addig szintén semleges zóna) területe.
Egy ide, egy oda mindenből, értettem?
Jogilag ez az a pont, ahol a többi (nem osztrák) határszakaszon egyáltalán elkezdődött a határkijelölés és kitűzés folyamata, tehát a felettébb vázlatos saint-germaini, illetve trianoni határmegjelölés lefordítása végleges államhatárrá. Az elv itt is a községhatárok minél pontosabb megtartása volt. A Fertő-tótól keletre és északkeletre húzódó határok kialakítását az előző cikkben leírtam, most lássuk, mi történt Soprontól délre.
A határt leíró magassági pontok közül gyakorlatilag egy sem esett községhatárra (igen, az Írott-kő sem, mint azt végül látni fogjuk). A végleges határok végül, ezzel az egy kivétellel, nem is mennek át ezeken az előre megadott pontokon. A határszakaszon voltak vitatott települések (tehát maradt még a szerződéses határt a falvak vonatkozásában módosító javaslat), és ezek eldöntése után végül többnyire a községhatárokat is helyreállították.
A magyar fél módosító javaslata ebben a körben a Pinka-völgy alább felsorolt falvait kérte, Ausztria pedig Karacsfa mellett Lovászad hovatartozását vitatta. A határmegállapító bizottság végül a hansági Pomogy települést Ausztriának, délebbre Nemesmedvest Magyarországnak ítélte. A Pinka völgyében Magyarországé lett Nagy- és Kisnarda, Alsó- és Felsőcsatár, Magyar- és Németkeresztes (ma együtt: Vaskeresztes), Horvátlövő és Pornóapáti, Ausztriáé pedig Szentpéterfa, Karacsfa és Lovászad. A horvátok lakta Csém és Csajta csak azért kerültek Ausztriához, hogy a Pinkafő–Rohonc vasútvonalat ne vágja el a határ. Kőszegtől északra Rendek és Rőtfalva ebben a körben Magyarországhoz került, Léka és Hámortó pedig Ausztriához. Ausztria kérte Zsira átcsatolását, Magyarország pedig a horvátok lakta Ólmodot szerette volna megkapni; ezeket a javaslatokat a bizottság többsége nem fogadta el. A határbizottsági javaslat a Népszövetség Tanácsa elé került, amely azt 1922. szeptember 17-én jóváhagyta: így került Magyarországhoz a Pinka-völgy felsorolt néhány települése (5. ábra). Ez azonban nem formális népszavazás eredménye volt: a bizottság az érintett településeket meglátogatta, és az ottaniakkal kommunikálva alakította ki a véleményét. Egy osztrák forrás a német és horvát falvak lakosainak Magyarország melletti kiállását a faluhatárban tulajdonos – és így jelentős munkaadó – nagybirtokosok, más esetekben a falusi pap befolyásának tudják be, alighanem némi alappal.
5. ábra. A Pinka-völgy és a Kőszegi-hegység vitatott településeinek elosztása a Népszövetség Tanácsának 1922. szeptember 17-i döntése alapján. Piros, csíkozott terület: a semleges zóna. Keresztcsíkozott települések: Magyarországhoz csatolva. Vízszintesen csíkozott települések: Ausztriához csatolva. (Megjegyzés: a térkép a települések teljes eredeti közigazgatási területét mutatja, az ezeken javasolt módosításokat nem.)
Csere-bere fogadom
A következő érdekesség az osztrák magyar falucsere: a német lakossága ellenére frissen visszakapott Rőtfalva és Rendek végül Ausztriánál maradt, cserébe megkaptuk a horvát lakosságú Szentpéterfa és Ólmod falvakat. Ezzel a határ lakott területeket érintő kérdései lezárultak (6. ábra), néhány faluhatár és birtoktest maradt még kérdéses.
6. ábra. A végleges határvonal kialakulása: osztrák–magyar falucserék Vas megyében. A népszövetségi döntéssel nekünk juttatott Rendek és Rőtfalva (vízszintes csíkozás) településeket a két érdekelt fél 1922 novemberében elcserélte Ólmod (északabbra) és Szentpéterfa (keresztcsíkozott) falvakra. Figyeljük meg, hogy az Ausztriának átadott falvak területéből a Kőszegi-hegység északi lejtőin az Esterházy-erdőbirtok Magyarországon maradt, további, lakott területeket már nem, csak külterületeket érintő csere-megállapodás kapcsán.
Az előző pontban említett határbizottsági javaslat része volt – a múltkor tárgyalt mosoni korrekciók mellett – a határnak a Szentgotthárd-környéki magaslatokról a falvak közigazgatási határára tolása, ezzel itt magyar területnyereséget eredményezve. Ausztria cserébe elkérte Füles (Nikitsch) község határában a rögzített Kamenje magassági pont keleti oldalán a Magyarországnak ítélt községi erdőket és egy pár holdas birtokot Locsmándnál. Magyarországnak jutott emellett a hányatott sorsú Rőtfalva határának egy része: a Kőszegi-hegység főgerincének északi oldalán pár kilométerre nyúló erdőséggel és a Stájerházak nevű kis tanyával, amely a mai Magyarország legnagyobb átlagos csapadékmennyiséggel jellemzett pontja, illetve a szentgotthárdi vasútállomástól északnyugatra egy egyházi tulajdonú szántóföld.
Az Ilona-akna és az Írott-kő
A velencei egyezmény értelmében a soproni népszavazást lefolytató községek közigazgatási határukkal együtt a szavazáson győztes államhoz kerültek, és az egyezmény értelmezése szerint ez egyben itt a végleges határ is. Magyarország eredetileg itt ennél kicsivel többet kért, és egyik javaslatát a számára kedvező népszavazási eredmény után is fenntartotta. A Soproni-hegysége közepén, a Magyarországnál maradt Brennbergbányától délre, már Récény külterületén (ez a falu minden javaslat szerint Ausztriához került, és mi sem kértük vissza) volt a szénbányának egy aknája, az Ilona-akna (Helenenschacht). Itt a határ mentén egy kb. 500 méter széles sávot kértünk Magyarországhoz csatolni, a bánya infrastruktúrájának együtt tartására hivatkozva (7. ábra). A határbizottság ezt elfogadta, Ausztria a Nagykövetek Tanácsához fellebbezett, ahol nyert is. A terület felségjogát Ausztriának, a bányászati jogokat 40 évre (1963-ig...) Magyarországnak ítélték. Az akna még kb. 10 évig működött, széntermelése így a magyar gazdaságot gyarapította, ma ipari emlékhely (8. ábra).
7. ábra. A Récény (Ritzing) község határában, közvetlenül az új államhatár mellett levő, a brennbergi bányával gazdasági és műszaki egységet alkotó Ilona-aknára vonatkozó határmódosítási javaslat (körülbelüli vonal), piros szaggatott vonallal jelezve: a Nagykövetek Tanácsa elutasította a kérést. Alul a határmegállapító bizottság helyszínrajza az elfogadott határról.
8. ábra. Az Új Nemzedék tudósítása 1922 decemberében a határmódosítás elutasításáról és a magyar bányajog 40 évi fenntartásáról (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár).
Még ennél is kisebb módosítási javaslat volt az Írott-kőn: a „883-as pont” a trianoni határvázlat egyik alappontja, Bozsok, Hámortó, Léka és Rohonc közigazgatási határának találkozása. Majdnem, de nem teljesen: Hámortó és Rohonc területe elvágja egymástól a két másik falu határát, ha csak kb. 15 méterre is, ennek a szakasznak a közepén áll(t már akkor is) a kilátótorony (9. ábra). Minthogy a négy település közül végül csak Bozsok maradt Magyarországon, a közigazgatási határok szerint a kilátó épp kikerült volna az ország határáról. A határmódosítás területe itt minimális, kb. 160 négyzetméter, így a határ átmegy a kilátótornyon. A vasi határ ehhez hasonló, kisebb korrekcióiról itt olvashatunk.
9.ábra. Írottkő (Geschriebener Stein) a kataszteri határon – azaz csak majdnem. A csúcs a kilátóval (háromszög jel a térképen) Hámortó és Rohonc határán volt, a Magyarországnál maradt Bozsok nem tartott odáig. A 160 négyzetméteres módosítással ma már igen: a kilátón megy át a határ: alul a határmegállapító bizottság helyszínrajza.
Így amikor az Iskola a határon hőse, „Bébé” megérkezik a kőszegi alreálba 1923 szeptemberében, a határ már éppen készen állt, és Ausztria felé azóta is változatlan.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
