Azt gondolhatnánk, hogy ennél egyszerűbb dolog nincs is: rábökünk egy pontra, hogy „innen”, egy másikra, hogy „eddig”, és akkor a határ a vízfolyás. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ezzel három gond is van:
- mi van, ha a vízfolyás oldalirányban elmozdul (ami természetes földrajzi folyamat)?
- a vízfolyáson belül pontosan hol legyen a határ?
- a vízbe mégse tehetjük a határköveket, hogy lehet ezt megjelölni?
Az első kérdésre a választ nem a történelem, hanem inkább a földrajz adja, így kis kitérőt teszek „valódi” szakmám irányába. Minden aktív, de nem teljesen szabályozott vízfolyás mozog oldalirányban, ennek sebességét a szállított víz és hordalék aránya és a hordalék jellemző mérete szabja meg. A Kárpát-medence folyói esetében ez többé-kevésbé a kavicsos hordalék mennyiségétől vagy az árvizekkor érkező sok homoktól függ: előbbire a Duna szigetközi-csallóközi eredeti (nem csatornázott) szakasza, a Hernád vagy a Dráva a példa; utóbbit láthatjuk a Tiszán és az Ipolyon. A bősi üzemvízcsatorna betonfalakkal határolt partjai nem mozognak ugyan (nem is a határon fut…), ennél „enyhébb” folyószabályozási eszközökkel az oldalirányú mozgás csak lassítható, de nem állítható meg.
Ez már a XX. század elején is jól ismert dolog volt, nem véletlenül fogalmaz a trianoni szerződés:
„30. Cikk. Ami a vízfolyással megállapított határokat illeti, a jelen Szerződésben használt "folyás" (cours) vagy "hajózható meder" (chenal) kifejezések a nem hajózható folyóknál a vízfolyásnak vagy a vízfolyás főágának középvonalát, a hajózható folyóknál pedig a hajózható főmedernek középvonalát jelenti. De a jelen Szerződésben megjelölt határrendező bizottságoknak jogában áll részletesen megállapítani, vajon a határvonal mindenkor alkalmazkodni fog-e a fent meghatározott folyásnak vagy hajózható medernek esetleges változásaihoz, avagy a határvonalat a jelen Szerződés életbelépésének időpontjában tényleg meglevő folyásnak vagy hajózható medernek akkori helyzete fogja-e egyszer s mindenkorra meghatározni.”
Ez nemcsak a fenti első, de a második kérdésre is választ ad, és a szerződés óta eltelt 100, illetve a határmegállapítás és határmegjelölés óta eltelt kb. 95 év alatt (a XX. század közepi ideiglenes határváltozásokat mellőzve) mindmáig feladatot ad az államhatárok működtetéséért felelős államközi bizottságoknak. A kisebb vízfolyások, pl. a Csaronda, gyakorlatilag nem mozognak. Érdekes módon – de ennek földrajzi magyarázatát most átugrom – a Duna Szaptól Szobig húzódó határszakaszán sincs igazán érdemi elmozdulás. A Dráva azonban folyamatosan mocorog, és az árvizek az Ipoly egyes szakaszait is komolyan odébb teszik, hogy a Tisza e szokását már ne is említsem. A gyakorlat végül nem pontosan az, amit a fent idézett 30. cikk mond: a két érintett ország bármikor megállapodhat egymás közt bármiben, így abban is, hogy bár eddig a középvonal volt a határ, mostantól leteszem a köveket itt és itt, és ez lesz. Amire akkurátusan mindenki figyel, hogy az ilyen megállapodások területi egyenlege nulla legyen.
A következő érdekesség, ami az idézett cikkben szerepel, az a különbségtétel hajózható meder és egyéb vízfolyás között. A trianoni (és ha már itt tartunk: a saint-germaini és neuilly-i) béke szövegében egyetlen folyó van hajózható mederként említve: a Duna – annak ellenére, hogy a Tisza és a Dráva esetében sem lett volna túlzás ez a megjelölés. A magyarázat a békeszerződések fő szerzőjének, a francia politikának a Duna iránti különleges érdeklődésében lehet. Az viszont, hogy az Ipolyt vagy a Ronyvát a szerződés hajózhatónak írná, nem igaz: vízfolyásokként szerepelnek, amelyek középvonala a határ.
A határtérképek speciális jelzéseinek magyarázata a dunai határszakaszon
Határmegjelölések a gönyüi szakaszon a Dunán. Figyeljük meg a két parton egymással szemben elhelyezett kő-párokat: a köztük levő szakasz itt megadott pontja a határ. A kanyarok görbületi sugara is meg van adva (vö. a fenti határleírással).
A Dunán húzódó, Magyarország és Csehszlovákia közötti „trianoni határ” a mainál valamivel hosszabb volt: a Pozsonytól délre, a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés alapján elcsatolt három falu közül kettőnek is volt Duna-partja. Így a közös határszakasz a mai pozsonyligetfalui (Petržalka) kikötőtől húzódott Szobig, a határ vonalát pedig a kisvízi medervonal szabta meg. Ha egy pillantást vetünk a határtérképekre és a határleírásra, gyorsan megérthetjük ennek a logikáját és a megjelölés módját is.
Természetes, hogy ekkora folyó esetén a kisvízi, vagy bármilyen medervonal (tehát a leggyorsabban mozgó víz vonala) nem a meder közepén halad. Ez a magyarázata annak, hogy az Esztergom és Párkány közötti Mária-Valéria hídnak látványosan nem a közepén van a határ: a folyó kanyarulatának külső íve itt Esztergom, tehát a magyar part felé mutat, ami a medervonalat kb. 80 méterrel a mi oldalunkhoz közelíti.
Az esztergom-párkányi híd középső nyílása: az országhatárt jelző táblák a magyar oldal felé eső pillér közelében, tehát nem a híd közepén láthatók (fent), de valójában a határ ettől kb. 50 méterre a magyar part felé esik: az 1908-as mederfelmérés szerinti kisvízi medervonal helye és metszéspontja a híddal az 1925-ös határtérképen (lent).
Összes határvizeink közül a Dráva oldalirányú mozgása a leggyorsabb, különösen a határ nyugati szakaszán. Barcstól felfelé a határbizottság nem is állt neki ennek a problémának: mivel a trianoni szerződés a régi horvát–magyar határ vonalát mondta ki határnak (kicsi, de konkrét módosítással), és ez a határ már nagyon rég elszakadt a Drávától, itt betű szerint ez maradt a határvonal. Barcstól keletre viszont rögtön egy, a szerződésben nem kezelt vasúti átvágás okozott volna gondot, és bár a határ majdnem a Dráván futott, nagyon sok helyen „harapott” a partokba. Emiatt a „C”-határszakaszon a döntés a Dráva középvonalára tett határvonal volt, érdekes területi változást is okozva. Ez évtizedekig működött is, azonban ma már az a megállapodás Horvátországgal, hogy nem követjük a folyó irányváltozásait, hanem marad a határ ott, ahol valamikor az 1960-70-es években volt, így e szakaszon is megjelentek ismét a magyar és horvát „hídfők”.
A Csaronda-patak képezte az egykori magyar–csehszlovák, a mai magyar–ukrán határt Lónya térségében: a túlparton elcsatolt területtel Nagylónya a közigazgatási területének mintegy felét veszítette el. A határt itt is egymással szemben felállított kő-párok jelölik.
A trianoni határmegállapítás részletes, település szintű folyamata általában az egyes falvak, városok kataszteri határát követte. A vízfolyások azonban ehhez nem minden esetben igazodtak. A trianoni határ legdurvább település-szétvágása rögtön a dunai határ miatt keletkezett: Komárom városközpontja (cseh)szlovák, déli külvárosai magyar területre kerültek. A Duna felső-magyarországi szakaszán négy csallóközi település kataszteri területei (és egyes tanyái) a Magyarországon maradt szigetközi oldalon feküdtek, itt a településközpontok neve mögé tett „sziget” jelzi az új, csonka falut: Cikolasziget, Tejfalusziget, Sérfenyősziget és Doborgazsziget; ma ezek magyar oldalon Dunasziget néven alkotnak települést. Magyar oldalon a nagy vesztes a tiszaháti Lónya: a Csaronda-patak határrá tétele közigazgatási területének kb. a felétől fosztotta meg a települést.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
