Amikor „korrekciókról” beszélünk, és olyan fogalmakat használunk, hogy „nyertünk” vagy „vesztettünk”, két dologgal végig tisztában kell lenni. Minden, itt bemutatott terület 1920 (illetve a trianoni szerződés ratifikációját számítva 1921) előtt jogilag Magyarország része volt, tehát a fenti fogalmak a „nem veszteség” és „veszteség” kategóriával írhatók le jobban. És ha bármilyen, lokális „pozitív/negatív” mérleget akarunk megvonni, azt is tudni kell, hol lett volna a „nulla”, amihez képest ezt értelmezzük. Az osztrák határon ezt nem egyszerű megmondani. Sok a vonal, nehéz az értelmezés. A Fertő-tótól délre még bonyolultabb – azzal a következő posztban foglalkozunk –, „melegítsünk be” rá a Mosoni-síkon. A kulcs az időrend és az adott időszakban fennálló jogi helyzet.

Nyugat-Magyarország német etnikai többségű területeinek elcsatolása 1919 közepén vetődött fel a békekonferencián, amikor az osztrák delegáció benyújtotta az erről szóló memorandumot (1919. augusztus 6.). A javaslat térségünkben kb. a Hansági-főcsatornától északra fekvő területeket és a Mosoni-síkság többségi német nyelvű részét kérte Ausztria számára, Mosonnal és Magyaróvárral (a két ikervárost majd csak 1939-ben egyesíti a magyar közigazgatás), a Dunáig, illetve többé-kevésbé a Mosoni-Dunáig tolva a határt. Magyarország csak 1920 elején jutott ki küldöttségével a párizsi békekonferenciára (augusztus első napjaiban épp a románok budapesti bevonulása keserítette a helyiek életét), így véleményt sem nyilváníthatott, de mi mást is lehetett volna mondani, mint hogy itt aztán semmit, Ausztria ugyanolyan vesztes, mint mi, nehogy még területet is kapjon tőlünk.

Ha a javaslat szerinti vonalat az 1910-es népszámlálás szerinti etnikai térképre vetítjük (1. ábra), a dolognak akár lehetett volna némi alapja (azért Moson és Magyaróvár legalábbis „feles”, az érintett szigetközi falvak pedig egyértelműen magyarok voltak). A bökkenő ott van, hogy a „német nyelven beszél” és az „Ausztriához kíván tartozni” nagyon nem ugyanaz – mint ez kiderül majd 1921 decemberében a soproni népszavazáson, de hasonlóan igaz, hogy a Klagenfurt környéki szlovének is többségükben az Ausztriában maradásra szavaztak, ahogy a sziléziai népszavazáson is sok lengyel (nyelvű) voksolt Németországra. Nyugat-Magyarországon a magyar–német nyelvhatárt ráadásul horvát „nyelvszigetek” kísérik (a mai Burgenland legnagyobb kisebbsége épp a horvát), az ő lojalitásuk itt pedig általában nem volt kérdés. Ez azonban nem volt érv. Mi volt ennél fontosabb a békekonferencián? Hát persze, a vasutak. És a „győztes” Csehszlovákia, ha már nem tudta magának megszerezni a nyugat-magyarországi korridort az Adria felé futó vasútvonalakkal, legalább biztosítani akart egy vonalat teljesen Magyarországon (és legalább egyet teljesen Ausztriában), hogy a kijutását biztosnak lássa. Ez a vonal pedig épp a Mosoni-síkot kettévágó Oroszvár–Hegyeshalom–Csorna vasútvonal (dél felé folytatva Murakeresztúrig), amelyet annyira fontosnak találtak, hogy a trianoni szerződésbe is beleíratták.

First come, first served – Ausztria nemcsak előbb küldte a delegációt Párizsba, az „ő Trianonjuk”, a saint-germaini békeszerződés már 1919 szeptemberében megköttetett. Benne az osztrák–magyar határral, ami később változatlan formában köszönt vissza a trianoni szerződés cikkeiben. A cseh–osztrák–magyar hármas határponttól délre „ettől a falutól keletre, de attól nyugatra, helyszínen kijelölendő vonal”-ként, de megjegyezve, hogy az oroszvár–csornai vasútvonal végig magyar területen maradjon. A drávai mellett tehát kaptunk még egy olyan vasúti határt Trianonban, amely nekünk kedvezett – vagy legalább részben áthúzta az ellenérdekelt fél szándékait (1. ábra). Magyarország 1920 júniusában írta alá a békét, de – és ez nagy különbség volt a magyar területeket a trianoni vonalon túl is megszállva tartó kisantant országok határszakaszaihoz képest – ez még ekkor sem jelentette a magyar adminisztráció jogi megszűnését, bár kétségkívül előrevetítette azt. A trianoni szerződés magyar jogrendbe emelése (parlament általi ratifikáció és kihirdetés) tette azt hatályossá, ez pedig csak 1921 júliusában történt meg – ahogy csak ezt követően hagyták el a szerb csapatok is Baját, Pécset, Barcsot, Mohácsot. Ezután vonulhatott be az osztrák közigazgatás, és vele a fegyveres erők az új területekre.

1. ábra. 1919–1920: a trianoni szerződés ratifikálása (1921. július 31.) előtt. A Fertőzug és a Mosoni-síkság nemzetiségi térképe a történeti országhatárral (szürke alapon szaggatott vonal), a trianoni/saint-germaini béke szerinti határral (zöld vonalak jelzik a helyszínen kijelölendő vonalat), az osztrák békejavaslat szerinti határral (pontozott vonal). A térkép nyugati szélén a nemzetiségeket jelző pöttyök nyomdai színárnyalata más: ezek is német nyelvű falvak.

Azaz, csak vonulhatott volna, de fegyveres ellenállásba ütközött – ugyan nem a most tárgyalt területen, hanem nyugatabbra, elsősorban Sopron előterében. Mivel az osztrákoknak sem kedvük, sem túlerejük nem volt, hogy harccal vívják ki a szerződésben megkapott vidéket, így inkább visszavonultak. Csak a velencei szerződés aláírása után vonultak be az osztrák fegyveres erők, e területen 1921. november 13–15. között – de pontosan meddig is? A határ még nem volt a terepen megállapítva, nemhogy kitűzve (ennyiben a linkelt térkép pontatlan: a bevonuláskor sehol nem voltak még a majdani végleges határok). A megállapodás része volt – a számunkra sokkal lényegesebb és emiatt közismertebb soproni népszavazás mellett – egy demarkációs vonal helyett kijelölt semleges zóna meghatározása (1921. október 6.); ennek a nyugati határáig mehettek az osztrák katonák, a keleti határáig kellett visszavonni a magyar fegyveres erőket, de a polgári közigazgatás itt megmaradt. Ez utóbbi leginkább a vámőrséget jelentette, mert a semleges zóna nem tartalmazta a települések belterületeit. Kiterjedésére egyetlen forrást találtam, az alábbi térképet (2. ábra) is innen vettem; eszerint Németjárfalu (Deutsch-Jahrndorf) a semleges zónába tartozott volna – ez azonban nem túl reális, tekintve, hogy ezt a települést a békeszerződések egyértelműen Ausztriához csatolni rendelik. Ez a semleges zóna már valamennyire előrevetítette a végleges határok helyét, így a cikk elején említett „mihez képest” leginkább ezzel a zónával adható meg. A zónából Ausztria felé a végleges határ hat helyen „lógott ki”: Sopronnál, a Pinka völgyében, a Kőszegi-hegység északi lejtőjén, Ólmod községnél, és a most tárgyalt területen két helyen: Albertkázmérpusztánál és Mexikópusztánál (ma: Fertőújlak), míg Magyarország felé egy esetben: délen, a Pinka és Lapincs összefolyásánál, Lovászad (Luising) településnél.

2. ábra. 1921-22. A határmegállapító bizottság elé került első javaslatok. A zöld vonalak továbbra is a szerződés szerinti vázlatos kijelölések, a rácsozott terület az eddigre már kialakított semleges zóna. Szaggatott vonal az osztrák, pont-pont-szaggatott vonal az első magyar javaslat.

A béke magyar ratifikációját követően állhatott fel az osztrák–magyar határmegállapító bizottság, francia elnökség mellett magyar, osztrák, angol, olasz és japán delegátussal. A határt a három érintett megye szerint mosoni („A”), soproni („B”) és vasi („C”) szakaszra osztották; a most tárgyalt terület gyakorlatilag az „A”-szakasz. A szerződésben megszabott vázlatos határokhoz képest mind a magyar, mind az osztrák fél javaslattal élt. Az első magyar javaslat a teljes osztrák–magyar határszakaszon 96 település (a későbbi Burgenland egynegyede) Magyarországhoz juttatását kérte (ebben a térségben 7 községet). Ami a másik három határos ország esetében elképzelhetetlen lett volna: a határmegállapító bizottság, az antantdelegátusok többségének szavazatával ezt támogatta is (a nem-ausztriai határokon a legnagyobb ilyen, a határbizottság által elfogadott, de aztán a Nagykövetek Tanácsa előtt elvérzett javaslat a Muravidék 22 településéről szólt). A Népszövetség viszont nem fogadta el ezt, így aztán Magyarország újabb, szerényebb igényeket megfogalmazó javaslatokat tett. Azt, hogy ebben a térségben ez pontosan meddig terjedt, nem tudtam megállapítani, az bizonyos, hogy a Hanság-főcsatorna északi partján fekvő Pomogy (Pamhagen) falut ebben a körben is javasoltuk Magyarországhoz csatolni. Ausztria is megtette javaslatát; ez lényegesen szerényebb volt – ők már szinte mindent megkaptak a szerződésben, amit 1919 augusztusában kértek, amit pedig nem, azt a vasútvonal miatt már nem is kérhették el. Azért megpróbáltak addig elmenni, ameddig lehetett (2. ábra). Abban is megállapodott a határmegállapító bizottság, hogy lehetőség szerint a községek közigazgatási határán húzzák meg a végleges határt, attól legfeljebb a helyi gazdasági érdekek miatt térnek el. A Mosoni-síkon és a Főcsatorna mellett pedig sok esetben pont ez történt.

3. ábra. A hegyeshalmi határból végül Ausztriához került Neubrunn és Saida majorok (később: Kleinhof); a végleges határ a kép délkeleti (jobb alsó) részén futó fasor. Ez a nagybirtokos „majorok” jellegzetes képe. A kisbirtokos területek apró parcellái a kép bal alsó részén láthatók.

Így érünk el 1921 végére, 1922 elejére. Adott a Mosoni-sík, nagyjából az is eldőlt, hogy melyik falu hová tartozzon (Pomogy átcsatolását második körben is „buktuk”). A falvak többsége német nyelvű, köztük azonban, az itteni nagybirtokok gazdasági telepei „puszták”, „majorok” (németül általában: „Hof”) voltak/vannak, az itteni cselédség általában magyar nyelvű volt ekkoriban. Jellegzetes, általában négyszög alaprajzú kisebb épületcsoportok, helyenként kis falukezdemények ezek, egy példát a 3. ábra, a terület középső, puszták által dominált részét pedig a 4. ábra térképe mutatja.

4. ábra. A Mosoni-sík közepe, jellegzetes nagybirtokos szerkezet majorságokkal, falu nincs is a képen. A csupa német helynév ellenére e terület valamivel nagyobb része Magyarország maradt.

5. ábra. Nagybirtokok és birtokosaik a Fertőzugban, a Hanságban és a Mosoni-síkon (forrás)

Egy osztrák forrás a magyar többséggel indokolja Albertkázmérpuszta, Haidstatt (a mai Várbalog) és Mexikópuszta Magyarországnak juttatását a bizottság által. Valószínűbb azonban, hogy a területet tulajdonló nagybirtokosok, az Esterházyak, Lónyayak, illetve Frigyes főherceg (5. ábra) befolyása érvényesült. A Hanság-csatorna környékén az Esterházy-birtokokon kiterjedt keskeny nyomközű gazdasági vasúthálózat volt, Mexikópuszta és Indiapuszta pedig valamelyik grófi családtag világutazásainak kedvenc helyneveit őrzi – az 1950-es években a magyarországi részen még teljes egészében működő és személyforgalmat is lebonyolító hálózaton itt volt egyedül értelme egy olyan jegyvásárlásnak, hogy „kérek két retúrt Indiába és csak odaútra Mexikóba”. Mexikópuszta szerepel is a trianoni szerződés szövegében:

„a helyszínén megállapítandó vonal, amely Pomogytól délre halad, Magyarországnak hagyja az egész Főcsatornát és a helyiérdekű vasútvonalat, amely Mexikó állomásról északnyugat felé vezet”

Eszerint Pomogy Ausztriában marad, a határ pedig „valahol” a Főcsatorna északi oldalán fut. Az Ausztriához kerülő falvak – így Pomogy is – közigazgatási határa a Főcsatorna déli részéig húzódik, így a szerződésszöveg és a „kövessük a településhatárokat”-elv közti kompromisszum az lett, hogy a határ nem a csatorna középvonala, hanem a „túlparti” gát lett. Kivéve Mexikópusztánál, ahol a „helyiérdekű vasút” a mai Fertőújlakig futott (6. ábra).

6. ábra. Mexikópuszta (a mai Fertőújlak) és a „Mexikó állomásról északnyugat felé vezető helyiérdekű vasútvonal”, amelynek a trianoni szerződésszöveg szerint Magyarországon kell maradni. Végül itt is maradt. Ugyanez a szöveg Pomogyot (Pamhagen) Ausztriának adta; hiába kértük kétszer is, odaát maradt. Az 1941-es katonai térképen szinte minden említett puszta név szerint megtalálható.

7. ábra. Fent: Magyarország, 1922. október 12.; lent: Pesti Hírlap, 1923. szeptember 14. (forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

8. ábra. 1922-23. A moson–hansági határszakasz véglegesítése. Keresztcsíkozott terület: az 1921-23-as semleges zóna; szaggatott vonal: osztrák határbizottsági javaslat; pontozott vonal: a közigazgatási és a végleges (piros) határ nem esik egybe. Számokkal jelölt helyek a 7. ábra újságcikkeiből: 1: Mexikópuszta; 2: Pomogy (Pamhagen; községhatárával jelezve); 3: Hansági birtokrészek; 4: Lehndorf (Röhrerhof); 5: Haidstatt (a másik cikkben: Jesse-major, ma Várbalog), Új-Saida-major; Haidhof; 6: Albertkázmérpuszta; 7: Kleinhof, Wittmannshof; 8. Márialiget (Marienhof); 9: Károly-major; 10: Laura-major; 11: Ürgéd-puszta; 12: Fácánkert. A korábbi kataszteri településhatároktól – a Hanság-főcsatornát leszámítva – az 1, 4, 6, 7, 11 és 12. számú esetekben történt eltérés.

Hogy aztán melyik „Hof”, „Brunn” vagy „Feld” hová került, azt ma leginkább a korabeli újság-tudósításokból követhetjük (7. ábra). A két legnagyobb „nyereség” épp az elcsatolt Féltorony határából nekünk adott Albertkázmérpuszta, a vissza nem kapott Pomogy nyugati részén levő Mexikópuszta, de annak számít az osztrákok által kért, ám végül át nem adott hegyeshalmi Márialiget (Marienhof) és néhány Oroszvár és Köpcsény illetve Németjárfalu közti majorság – ez utóbbiak azonban az 1947-es párizsi béke után Csehszlovákiához, a mai Szlovákiához kerültek. A fentiek alapján és a korabeli újságcikkeket (7. ábra) olvasva érdemi magyar nyereségre is gondolhatnánk. Ezzel szemben, ha a Trianon előtti kataszteri településhatárokat vesszük kiindulásnak, akkor csak a 8. ábra szerinti 1, 4, 6 és 12. ponton történt változtatás Magyarország javára (és ebből az 1. pont, Mexikópuszta a szerződésszövegből is levezethető), míg Ausztria nyeresége a 7. és a 11-gyel jelölt terület délnyugati része. A 8, 9 és 10. pontok gyakorlatilag a bizottság által elutasított (vagy fel sem merült, csak a cikkben említett) igények voltak.  A határmegállapító bizottság 1922. októberi döntése ellen az osztrákok a Nagykövetek Tanácsához fellebbeztek, majd a fellebbezést 1923 szeptemberében visszavonták, így – a semleges zóna ugyanekkori megszűnésével kialakult a mai határ, Ausztriával itt utoljára.

Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)