Trianon idejére Magyarország és Horvátország már majdnem 900 éve perszonálunióban volt, a két entitás viszonyát az 1868-as magyar–horvát kiegyezés szabályozta egészen a békeszerződésig. Történelmi határuk a Dráva folyó mentén húzódott – és csak azért nem írjuk, hogy a folyó volt az, mert a határ 1920 előtt is a Dráva egy korábbi mederállapotának megfelelően sok esetben hídfőket formált az északi, magyar, és a déli, horvát parton is. A Dráva északi partján volt és maradt egy nagyobb horvát hídfő (Répás, Zsdála, Góla térségében), amely már a 18. században is Horvátország része volt. Trianonban Magyarország elvesztette nyugaton a Muraközt, keleten a baranyai háromszöget. Gyékényes és Donji Miholjac között egy kivétellel (Gólai vasútállomás) a trianoni szerződésszöveg a korábbi magyar–horvát „belső államhatárt” tette meg Magyarország és a szerb-horvát-szlovén királyság (a későbbi Jugoszlávia; a továbbiakban az egyszerűség kedvéért mi is így nevezzük) határának.

A magyar–jugoszláv határszakaszt a szerződés hat részre osztja: (A) kb. a mai szlovén–magyar határ, az osztrák hármasponttól a Lendva torkolatáig, (B) innen a gyékényesi vasúti hídig, (C) a régi magyar-horvát határt addig a pontig, ahol a baranyai háromszög északi részén a határ a folyót elhagyja, (D) a Dráva és a Duna közötti szakasz, (E) a Duna és a Tisza közötti szakasz és (F) a Tiszától keletre a román hármaspontig. Jelen írásunkban a „C” szakaszon rögzített végső határvonal történetét tekintjük át.

Ha végignézzük a mai drávai határt Bélavártól (a fent említett répási hídfő keleti végétől) Alsószentmártonig, ahol a határ a Duna felé fordul, észrevehetjük, hogy az először össze-vissza kacskaringózik a Dráva medre két oldalán, majd Barcstól keletre nagyjából követi azt. A „nagyjából” a második világháború idején, az 1941-es felméréskor még „pontosan” volt. Ennek a különbségnek az oka épp a fenti „C” határszakasz két részének eltérő határmegállapítási módszere volt. A nyugati részen a murai és a drávai határ mellett a répási hídfő északi széle és a gyékényes–barcsi vasútvonal bonyolította a kitűzést, így itt logikus választás volt a „csináljunk mindent a szerződés szerint” eljárás. Megmaradtak ezzel a drávai hídfők is mind északon, mind délen, és ezek megvannak ma is.

A keleti szakasz kiinduló pontja az akkor még meglévő és nagy fontosságú barcsi vasúti híd volt, ahonnan a pécs–gyékényesi fővonalból a horvátországi Verőce (Virovitica) és így az eszék–varasdi fővonal felé leágazás nyílt: a bácska–baranyai szerb megszállási vonal is eddig húzódott 1921 augusztusáig. Ez a híd a második világháborúban megsemmisült. Ha a határt e szakaszon is a régi magyar–horvát határon tartották volna, akkor ez rögtön Barcs keleti oldalán elvágta volna a barcs–pécsi vasútvonalat a barcsi fűrésztelep egy részével együtt. Miközben a trianoni határ egy hasonló esetben, Góla állomásánál kifejezetten Magyarország javára kiigazítást ír (ez az egyetlen olyan földrajzi pont, amely nem tartozott a szűken vett Magyarországhoz és a szerződés hozzánk rendelte), Barcsnál nincs ilyen kitétel. Minden logika arra mutatott, hogy a „C” szakasz keleti részét a legegyszerűbb a folyó sodorvonalára tenni, feladni ezzel az itteni hídfőket mindkét oldalon, és ezzel megoldani a vasút problémáját is. A határmegállapító bizottság határozata pontosan ez is volt, és ezt a két érintett ország is elfogadta.

1. ábra (Pesti Napló 1922. május 28., 5. oldal; forrás: Arcanum Digitális Tudománytár) – „Hivatalos jelentés a jugoszláv, az osztrák, a román és a csehszlovák határ kiigazításáról”; Barcstól Donji Miholjacig a Dráva főfolyása az új határ.

2. ábra. Határkijelölés Barcs térségében. A piros vonal nyugati (bal) vége a volt barcsi vasúti híd (az azóta megszűnt vasútvonal feltüntetésével). Sárga vonal: a trianoni szerződésszöveg által megállapított határ, amely a korábbi magyar–horvát közigazgatási határ. A hídtól nyugatra ez a mai határ is. A híd keleti oldalán a piros vonal mutatja a mai határt, vagyis a Dráva (1920-as) medervonalát. Barcs délnyugati részén piros, keresztcsíkozott vonal mutatja a Barcs–Pécs vasútvonalnak a korábbi horvát területen áthaladó részét.

A trianoni szerződés 30. cikke a következőt mondja:

„Ami a vízfolyással megállapított határokat illeti, a jelen Szerződésben használt "folyás" (cours) vagy "hajózható meder" (chenal) kifejezések a nem hajózható folyóknál a vízfolyásnak vagy a vízfolyás főágának középvonalát, a hajózható folyóknál pedig a hajózható főmedernek középvonalát jelenti. De a jelen Szerződésben megjelölt határrendező bizottságoknak jogában áll részletesen megállapítani, vajjon a határvonal mindenkor alkalmazkodni fog-e a fent meghatározott folyásnak vagy hajózható medernek esetleges változásaihoz, avagy a határvonalat a jelen Szerződés életbelépésének időpontjában tényleg meglevő folyásnak vagy hajózható medernek akkori helyzete fogja-e egyszersmindenkorra meghatározni.”

Ennek értelmében Barcstól nyugatra a határt a határjelekkel megjelölt régi közigazgatási határ képezte (a gólai és néhány kisebb, zákány–gyékényesi korrekcióval), keletre pedig a megállapodás a „vízfolyás” főágának közepét jelentette. (A trianoni szerződés szövege – minden elterjedt mendemonda ellenére – csak a Dunát írta „hajózható meder”-nek, a többi folyóvízi határt, az apró Csarodától az elhíresült Ipolyon és a Ronyván át az – egyébként itt hajózható – Dráváig és a Tiszáig csak „vízfolyás”-ként említi). Ez a helyzet a második világháborúig fenn is maradt, és ha ma ezen a szakaszon is találunk hídfőket, tudnunk kell, hogy azokat az 1945 utáni mederváltozás alakította ki.

Ezzel a megoldással egyrészt egyben és Magyarországon maradt a barcs–pécsi vasútvonal, másrészt, miközben elvesztettük a Dráva déli partján itt meglévő hídfőinket (az ország kétharmad részével együtt, így ez fel sem tűnt), a folyó északi partján Magyarország olyan területekhez jutott, amelyek korábban, legalábbis a 18. század óta biztosan nem tartoztak hozzá. És itt néhány – nem túl jelentős – lakott hely is található, amelyek közül egy ma is élő település.

3. ábra. Határkijelölés a mai Mailáthpuszta (horvát nevén: Adelin stan) térségében. A piros vonal a Dráva 1920-as medervonala által meghatározott mai határ, a sárga vonal a régi horvát–magyar határ.

A legjelentősebb területcserék Barcs és Torjánc között voltak, ahol a 18. század végétől több hullámban elvégzett Dráva-szabályozás számos túlfejlett folyókanyart, mellékágat vágott át, ugyanakkor a keletkezett holtágak és az új folyómeder közti területek a túloldalon levő megyék részei maradtak. A határmegállapítás itt végül nem követte a girbegurba megyehatárokat (tehát az 1920 előtti horvát–magyar határt), hanem a Dráva főfolyása lett a határ. Így került Magyarországhoz pl. a Viljevóhoz (Villyó) tartozó Badjevo és Adelin Stan is. Ez utóbbi hely ma Mailáthpuszta, ami tehát a Trianont követő határmegállapításig nem tartozott Magyarországhoz. A II-III. katonai felmérési térképeken is jól kivehető, hogy Badjevo (Ilmapuszta), illetve Adelin Stan (Mailáthpuszta) Viljevo (Villyó) település pusztái, így az 1910-es népszámlálás is Viljevóhoz tartozónak tüntette fel az itteni lakosokat.

Mailáthpuszta benépesülése a török háborúk utáni időkben azonnal elkezdődött, először talán szláv, majd többségében magyar telepesekkel. A Dráva szabályozása elvágta anyatelepülésétől, Viljevótól, de a Dráván vízi összeköttetés volt a két part közt. Lakosai a 19. században már magyarok voltak. 1920 után a kétoldalú, illetve határkijelölő megállapodásokban Magyarországnak ítélt Adelin Stant és Badjevót a szerbek megszállva tartották (4. ábra), majd 1923-ban vonultak ki ezekről a Magyarországnak adott hídfőkről (is). 1926-ban a Belügyminisztérium a Kisszentmártonhoz csatolt Adelinstán puszta nevét Mailáthpusztára, a Cúnhoz csatolt Badjevo-puszta nevét Ilmapusztára változtatta. Ilmapuszta (Badjevo) az 1970-es években megszűnt, Mailáthpuszta viszont megmaradt, ma is létező, 78 lakossal rendelkező település, bár közigazgatásilag továbbra is a 6 km-re lévő Kisszentmártonhoz tartozik. A rendszerváltozás előtt határőr-laktanya, illetve a Szentlőrinci Állami Gazdaság telepei voltak itt, ma inkább a festői Dráva-partról és a folyószabályozás előtti Dráva-meder egy részéből, az 1920 előtti magyar–horvát határvonal mentén kialakított horgásztaváról híres.

4. ábra.  (Magyarság 1921. november 5., 6. oldal; forrás: Arcanum Digitális Tudománytár) – „A drávamenti szerb határőrök a horvátoktól félnek”. Akármilyen okból is, de egy ideig megszállva tartották a Magyarországhoz csatolt északi hídfőket.

5. ábra. Mailáthpuszta a KRESZ szerint is „lakott hely”: az egyetlen, amely Trianon előtt „nem volt a miénk”.

A „C” jelű magyar–horvát határszakasz tehát két különlegességet is felmutat a trianoni határmegállapítás tekintetében: a gólai vasútállomás az egyetlen, korábban "nem magyarországi" pont, amelyet maga a szerződés hozzánk csatolni rendel, és Barcstól délre a mai Mailáthpuszta az egyetlen ma is lakott hely, amely az 1920 utáni határmegállapítás előtt nem volt (szűken vett) hazánk része. A drávai határszakaszt itt járhatjuk végig a III. katonai felmérés és a mai térképek egybevetésével.

Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)

Kondor Attila Csaba (Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont)