A zemplénihez hasonlóan a Sajótól a Bódváig húzódó csehszlovák–magyar határszakasz is tartogat kisebb érdekességeket, ha nem is történt olyan látványos korrekció, mint Sopronnál, a Pinka-völgyben vagy Somoskőnél, és kísérlet sem történt rá, mint a Lendva-vidéken. A rendkívül vázlatos trianoni határkijelölés Aggtelektől Hídvégardóig adott némi manőverezési lehetőséget a határ végleges kitűzésében.

Magyarország legészakibb pontja a Nagy-Milic, a Zempléni-hegység legmagasabb csúcsa, vágja rá mindenki, aki megtanulta a földrajzleckét. Csakhogy ez nem igaz. A trianoni szerződésszöveg szerint pedig az lenne, de aztán egy kicsit északabbra került, ha nem is pont a csúcsnál.

Aki csak kicsit is elmélyült a trianoni határok kialakulásának történetében, azonnal rávágja: persze, 1919 január 29., a balassagyarmati csehkiverés! Amikor egy (részben) megszállt kisváros bátor közössége minden belső politikai vitát félretéve elhatározta, hogy kiveri a megszállókat, majd – a közeli demarkációs vonalon állomásozó két század katonasággal együtt – meg is tette ezt. Valószínűleg ettől maradt Balassagyarmat Magyarország része, emiatt kapta a város 2005-ben a Civitas Fortissima, a Legbátrabb Város törvényben foglalt címet.

A trianoni határok véglegesítése nem egy esetben egészen a húszas évek elejéig elhúzódott, és számos alig ismert, de annál érdekesebb mozzanata volt. Timár Gábor írása egy ilyen epizódot tár elénk a Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közötti határszakaszról.