A századik évfordulók hálás témának bizonyultak számos monográfia, tanulmánykötet, folyóiratok különszámai vagy tematikus összeállításai, történeti albumok, publicisztikák és véleménycikkek számára, de kiállítások, megemlékezések, dokumentumfilmek, TV-műsorok és kerekasztal-beszélgetések tömkelege is felidézte őket. Történészek, szociológusok és politológusok, valamint újságírók, művészek, politikusok és egyéb közéleti szereplők idézték fel bennük Románia utolsó száz évét, vagy fejtették ki a múlttal kapcsolatos véleményüket. Ezek a vélemények pedig meglehetősen változatosak voltak – vagy a hivatalos centenáriumi diskurzusba illeszkedve a román nemzeti öntudat és büszkeség megerősítéséhez kívántak hozzájárulni, vagy pedig kritikusan értelmeztek egy-egy jelenséget vagy hosszabb folyamatot. Ilyen évfordulós számvetést kínál az Adrian Cioroianu – történész, publicista, politikus (2007–2008 között Románia külügyminisztere) – által szerkesztett Egy centenárium – és még több házi feladat. Mit tanultak, és mit nem tanultak a románok a történelem utolsó évszázadából című kiadvány is, amely a iași-i Polirom kiadónál jelent meg 2018-ban. A 342 oldalas kötet 18 szerzője – főképp történészek, de van köztük szociológus és politológus is – egy-egy kérdéskört villant fel az 1918 óta eltelt időszakból, ha nem is teljességre, de legalábbis reprezentativitásra törekedve. A román külpolitikáról, a besszarábiai kérdésről, a románság demográfiai folyamatairól, a román hadseregről és a felsőoktatásról, a romániai magyar és a roma kisebbségről, a női jogok alakulásáról stb. szóló írásokban az adott téma értékelése mellett a tanulságok levonása, illetve konkrét javaslatok megfogalmazása is helyet kapott.
A kötet borítója
A könyvet a szerkesztő, Adrian Cioroianu terjedelmes esszéje vezeti be (Geopolitikai meglepetések, folyamatos politizálás és cikkcakkos modernizáció évszázada. Mit kellett volna tanulnunk az utóbbi évszázadból, de nem tettük?), amelyben a szerző először felvázolja a kötet létrejöttének folyamatát, kiemelve a címben is szereplő központi kérdést, majd röviden egy sor fontos témát is érint. Némi iróniával fedi fel „nyugatos” nézőpontját és elkötelezettségét, amikor megjegyzi, hogy „a mai románok egy délnyugati irányból érkező invázió eredményei, amely Kr. u. 105-106-ban kezdődött” – és amely véleménye szerint „a kevés jótékony hatású inváziók egyike” volt, mivel nyelvileg és kulturálisan lehorgonyozta a románságot a nyugati világban. (11.)
A Daciát meghódító római császár, Traianus szobra Déván (2019)
A szerző szerint a földrajzi és geopolitikai szempontok a 19. és 20. század egy-egy döntő pillanatában kiemelt helyet biztosítottak Románia számára a francia külpolitikában – többek közt a Trianonhoz vezető, 1916–1919 közötti háborús években is –, ami hozzájárult a román nemzeti egység megvalósulásához. Ezzel a román nemzet a „XX. század győztesei” közé került (17.), Románia pedig „a terjeszkedő Nyugat sikeres kísérletének” is tekinthető (22.), miután az a XIX. századtól elhódította a térséget az oszmán-török és szláv-orosz világtól. Az első világháború végén megszületett Nagy-Románia így vált 1938-ra olyan viszonyítási alappá, amelyre – minden hiányossága és kudarca ellenére – még az államszocializmus alatt is hivatkoztak. Az 1918-as események centenáriumán azonban még számos területen érezhető Románia lemaradása: az egyes régiókat összekötő autópályák hiánya és a vasúti infrastruktúra leépülése a száz éve tartó integráció tökéletlenségéről árulkodik (31-33.), a lakosság egészségügyi és szociális körülményei is hagynak kívánnivalót maguk után, a múlt század eleji Romániához hasonlóan pedig a mindent átszövő politika és a politikai klientelizmus 2018-ban is a román demokrácia védjegyének tekinthető (77.) A szerző – szakmájától nyilván nem függetlenül – viszonylag részletesen foglalkozik hazája szomszédságpolitikájával is. Megállapítja, hogy míg Nagy-Romániának esélye sem volt túlélni az 1940-es válságot – miután „akkori stratégiai partnere”, Franciaország elbukott (69., kiemelés az eredetiben), és három ellenséges ország vette körül –, a centenárium évében Bukarestnek egyetlen szomszédjával sincsenek területi vitái, ami geopolitikai szempontból is kivételessé teszi a jelenleg is tartó korszakot.
A magyar határ közelében az 1930-as évek végén kiépített Carol (Károly)-vonal egyik erődje 1940-ben. Forrás: Fortepan/Fortepan
Bár sajnos nem megy bele mélyebben Románia 1940-es elszigeteltségének okaiba, leszögezi, hogy „ismerni, azaz érteni kell a szomszédainkat”, és értelmezni kell a viselkedésüket (70). Ezért körbe is tekint, Magyarországgal kapcsolatban pedig megállapítja, hogy Romániának még van mit tanulnia tőle a modernizáció vonatkozásában. Az utóbbi évszázadból azt a tanulságot szűri le, hogy Magyarország önmagában nem, csak egy nagyhatalom támogatásával jelentett veszélyt Romániára nézve (mint a második világháború alatt, amikor Budapest Németországra számíthatott, majd az 1980-as évek második felétől, amikor a Gorbacsov vezette Szovjetunióra támaszkodhatott Ceaușescu nacionalizmusával szemben). (71.) Noha Magyarországon megmaradt bizonyos „trianoni retorika”, az ésszerűen gondolkodó magyarok is tisztában vannak azzal, hogy hosszútávon „csak a demográfia csinálja a történelmet” (72., kiemelés az eredetiben), így Budapest a jövőben is támogatni fogja a határok európai „spiritualizálódását”. (Igaz, az EU kudarca akár a magyar–román konfliktusok újranyitásának veszélyét is magában hordozza – mégpedig sajnos mindkét fél részéről, teszi hozzá Cioroianu.)
A kötet következő tanulmányát Cristina Diac jegyzi (A románok és a törvény – egy bonyolult kapcsolat évszázada), aki a román társadalmat behálózó korrupcióról és klientelizmusról ír – mint a román állam működésének „hagyományos”, a különféle politikai berendezkedéseken átívelő velejáróiról. Ahogy a szerző fogalmaz: „A korrupció körforgásai kirajzolják a román bürokratikus apparátus vázát.” (88.)
A „korrupció emlékműve” Bukarestben, a kormány székhelyével szemben (2017).
Három moldovai kutató – Igor Cașu, Petru Negură és Sergiu Musteață – Besszarábia kérdését veti fel a kötetben. Cașu (Mit tanulhatunk Besszarábia Romániával való egyesüléséből?) röviden áttekinti az 1917-1940 közötti folyamatokat, és megállapítja, hogy a különféle – román nacionalista és szovjet – mítoszokon túl Nagy-Románia időszaka kulcsfontosságú volt a besszarábiai románok történetében. Negură (Milyen tanulságokat vonunk le a két világháború közötti Besszarábia kisebbségeinek oktatásából?) ugyancsak Nagy-Románia évtizedeire koncentrál, kritikai elemzésnek vetve alá a régióban zajló román oktatáspolitikát – amelynek számos jelensége az erdélyi kisebbségek történetéből is ismerős lehet. Musteață írása (Besszarábia és Románia egyesülésének /nem/levont tanulsága) a Moldovai Köztársaságban az 1980-as évek vlgln kibontakozó nemzeti mozgalomtól az inkább csalódást hozó – csak „tartós hatás nélküli nyilatkozatok és ünnepségek parádéjába" torkolló (134.) – centenáriumig veszi végig a román–moldovai unionista törekvések történetét és realitását.
Unionista kampány a moldovai főváros, Kisinyov (Chișinău) központjában, 2015-ben.
Gheorghe Onișoru tanulmányának címe egyúttal szövegének fő kérdése is: Hogy jelent meg a Romániai Kommunista Párt, és hogyan reagált a bukaresti kormány – bizonyosságok és ellentmondások. A szerző kiemeli, hogy az oroszországi bolsevizmus és a kommunista diktatúra kiépülése Besszarábia miatt közvetlenül is kihatott Romániára (azt is megemlítve, hogy 1919-ben a romániai kommunisták modellként tekintettek a Magyarországi Tanácsköztársaságra), majd rámutat, hogy a szélsőbaloldal térnyerése, illetve Románia nemzetállami jellegének megtagadása gyorsan marginalizálta a baloldalt.
A neves erdélyi magyar politológus, Bakk Miklós mintegy a kötet „magyar képviselőjeként” a centenáriummal kapcsolatos magyar „különvélemény” megvilágítására tesz kísérletet. A „magyar kérdés” egy magyarázata (és szerkezete) című írásában Bakk bemutatja, hogy a közép-európai típusú erdélyi román nemzetépítés és a regáti, „bürokratikus nacionalizmus” találkozásából az utóbbi került ki győztesen, amely pusztán „kisebbségi kérdéssé” redukálta a „magyar kérdést”. Ez azonban nem jelentett rá valódi választ – azzal ugyanis a szerző szerint a román állam újrafogalmazása szolgálhatna, a regionalizmus alkalmazásával. Ekképp Románia egyforma mértékben válhatna otthonává minden állampolgárának (158.).
A Megéneklünk, Románia „szocialista kulturális fesztivál” egyik szejkefürdői programja. Forrás: Orbán Imre, 1978, azopan.ro
A következő tanulmányban Dorel Dumitru Chirițescu (Egy utópia vége. Miért bukott el a román szocializmus?) a kommunista kísérlet kudarcát járja körül, egyszerre közelítve a kérdéshez egyetemes szempontból – az emberi társadalmak működési logikájának irányából – és kalkulálva a romániai tervgazdaság sajátosságaival. A szerző végül arra a konklúzióra jut, hogy a társadalomfejlődés törvényszerűségei alapján „minden, ami természetellenes, különösen a gazdaságban, el fog tűnni. És ez is történt.” (176.)
Victor Neumann esszéjében (Mégis mért modernizálódtunk később, mint mások? Hogyan jutottunk el 1918-ig, és milyen adósságaink vannak még) a román modernizáció külső – főként francia és német – forrásait ütközteti a „terep” – vagyis a román fejedelemségekben érvényesülő ortodox, oszmán, görög és orosz – hagyományaival. Neumann arra jut, hogy a modernizációt a társadalmi szerződés hiánya, illetve a kollektivizmusnak (a közösségnek, a nemzetnek) az egyén rovására megnyilvánuló dominanciája késleltette Romániában.
A Mikor és hogyan kezdődött Romániában a demográfiai válság – demográfiai felmérések az 1960-as évekből című tanulmány szerzője, Corina Doboș azt mutatja be, hogy a politikai vezetés milyen pronatalista intézkedésekkel próbált meg beavatkozni az 1960-as évek második felében a romániai népesedési folyamatokba. Ám azok az általános termékenységi átmenetbe illeszkedtek, így minden hatalmi erőfeszítés ellenére az eredmények meglehetősen szerények maradtak.
Luciana M. Jinga a női emancipáció nehézkes előrehaladását tekinti át írásában az utóbbi évszázad vonatkozásában (A nő és férfi közötti egyenlőség hosszú útja. A női jogok és a női politikai képviselet fejlődése Romániában /1918–2018/). Jinga jól megválasztott statisztikai adatokkal érzékelteti, hogy az első világháború hiába járt Romániában is komoly változással a nemi szerepekben, a nők politikai emancipációja – a választójog és a választhatóság, a hatalmi struktúrákban való részvétel stb. – csak a második világháború utáni kommunista diktatúrában lépett előre (legalábbis látszólag), és paradox módon még az 1989-es fordulat is átmeneti visszaesést hozott. Románia sikeres euroatlanti integrációja azonban optimizmusra ad okot a szerző szerint, annak ellenére, hogy a „mélyen patriarchális nemzeti mentalitások túlságosan keveset fejlődtek az utóbbi száz év folyamán”. (215)
Külön tanulmány foglalkozik a romák helyzetének alakulásával az 1918 óta eltelt évszázadban (Mérlegen a romániai romák története – a társadalmi inklúzió és a „roma identitásépítés projektje”). Claudia Anamaria Iov nemcsak a romákat érintő folyamatokat és a többség–kisebbség viszonyának változásait vázolja fel, hanem érinti a roma identitásépítést övező, főleg az aktivisták és kutatók között zajló vitákat is.
A Spiru Haret magánegyetem egyik bukaresti épülete (2019)
A következő két szöveg témája a román felsőoktatás. Lucian Nastasă-Kovács esszéjében (Mit jelent Romániában egyetemi tanárnak lenni? A helyi egyetemi elit kötődéseiről) az értelmiségi – különösen pedig az egyetemi tanári – szerepet járja körül a 19–20. századi Románia kontextusában, éles kritikával illetve az aktuális, 1989 utáni körülményeket és trendeket – politikai összefonódások, klientelizmus, egyetem mint üzleti vállalkozás stb. – is. Matei Gheboianu (Hogy működött a román felsőoktatás az utolsó évszázadban? Egy mozgásban lévő világ alakulása és perspektívái) pedig három szakaszban – a két világháború közötti időszaktól a kommunista rendszeren át az 1989 utáni időszakig – tekinti át a romániai felsőoktatás fordulatait, amelyek általában követték az ország politikai és társadalmi változásait, tükrözve azok jellegét is.
Alina Pavelescu írása (A szó elszáll, az írás megmarad. Levéltárak, állam és jó kormányzás /centenáriumi perspektívában/) a romániai levéltárak százéves történetéről nyújt kritikus számvetést.
Ezt követően két szerző a hadtörténelem terepére vezeti az olvasót. Florin Șperlea (A „Hadsereg nem éri meg!”-től a „Hadsereg velünk van!”-ig. Egy évszázadnyi reform és alkalmazkodás a védelem intézményében) a román hadsereg önkéntes és kényszerű modellváltásait (francia, német, majd szovjet) veszi végig a 19. század második felétől napjainkig, felróva a mindenkori politikai vezetésnek a fegyveres erők elhanyagolását. Șerban Filip Cioculescu a román hadügyek tágabb kontextusát elemzi (Mondd meg, kivel szövetkezel, hogy megmondhassam, ki vagy: egy évszázad partnerség a biztonság jegyében. Románia – a Nagy Egyesüléstől a NATO-EU kétfejű biztonsági struktúrába való integrációig) – vagyis az ország mozgását a különféle katonai szövetségek között, a hármas szövetségtől az antanton, a tengelyhatalmakon és a Varsói Szerződésen át a NATO-ig.
Katonák a gyakorlaton (1975, Marosvásárhely). Forrás: Kovács Levente, azopan.ro
A kötetet végül Dodo Niță írása zárja a román történelmi képregények múltértelmezéséről és főbb témáiról (Arról, hogyan képzeltük el a múltat, és azt hogy adtuk át a gyerekeknek. A történelmi képregény utolsó 100 éve Romániában).
Röviden összegezve, az Egy centenárium… című munka a modern Románia száz évének egyfajta keresztmetszetét nyújtja. Változatos szerzőgárdája és az egyes írások kritikai attitűdje egyszerre szemlélteti a romániai tudományosság sokszínűségét és pluralizmusát, és azt, hogy a kiemelkedő évfordulókról – amilyenekben a 2018-as év valóban bővelkedett – sem csak „kincstári optimizmussal” és triumfalista, önünneplő hangnemben lehet beszélni, hanem helye van az elemző önreflexiónak is.
Adrian Cioroianu (ed.): Un centenar si mai multe teme pentru acasă. Ce au învățat și ce nu au învățat românii din ultimul secol de istiorie. Polirom, Iași, 2018.
Címkép: a bukaresti Cercul Militar 2019-ben (Zahorán Csaba felvétele).
