A magyar bányászati és kohászati szakirodalomban több régió is versenyzett a „magyar Ruhr-vidék” címért (hívták így a Tatai-medencét, Salgótarján vagy Ózd környékét), Petrozsénynak és a Zsil-völgyi bányavidéknek a „Kis-Amerika” titulus jutott, ami nem annyira a dél-erdélyi szénmedence ipari tevékenységének szólt, hanem a lakosság soknemzetiségű voltának, és a múlt századfordulón bekövetkezett robbanásszerű fejlődésnek tudható be. Egy közelmúltbeli néprajzi munka szerint: „ha valakinek megvolt a pénze a hajójegyre, akkor elment Amerikába, ha nem volt meg, akkor vonatra ült, és ide [értsd: Petrozsényba] jött dolgozni”. És a helyszíni szemlélők is sokszor adtak hangot „az amerikaias gyors haladás” felett érzett örömüknek (ezt például az 1905-ös gimnáziumi értesítő fogalmazta így).
Petrozsény vidéke, térkép, 1885. Forrás: Hungaricana
Bár az, hogy a medence jelentős szénkincset rejt, már a 18. században sem volt titok, ennek tervszerű kiaknázására 1870-től került sor: 1879-ben a Brassói Bánya és Kohó Rt. kapott lehetőséget a szénkincs nagyobb részének kiaknázására, majd 1895-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. szerezte meg a kitermelés jogát, ezzel az egyik legnagyobb magyar ipar- és bányavállalat kezébe jutott a szénmedence jelentős része. A bányásztelepülések fejlődését nagyban segítette, hogy 1870-ben átadták a Piski–Petrozsény-vonalat, amely a kibányászott szén gyors eljutását biztosította az országba és külföldre. A kitermelés és a völgy kiépülése szemkápráztató ütemben zajlott: a 19. században még csak néhány száz lakossal rendelkező, jórészt pásztorkodásból élő településnek az 1910-es népszámlálás szerint már több mint 12 ezer lakosa volt, mint ahogy a környező, szintén bányászattal foglalkozó telepeknek is többezres lakossága lett. Lupényben majdnem 12 ezren éltek, Petrilla lakossága 9 271 fő, Vulkáné 7 184 fő volt, a medence népessége pedig megközelítette az 50 ezer főt a háború előtt. A településeken jelentős volt az etnikai kevertség a sokfelől odavándorló bányamunkásoknak köszönhetően: a magyar, román, német mellett találunk szlovák, lengyel, cseh, olasz lakosságot is. Az 1914-ben már 17 600 lakosú Petrozsény még mindig csak nagyközség volt, miközben Magyarország egyik legfontosabb szénkitermelő helyének számított. A bányásztelepülés utcáit csatornázzák, kiépült a villanyvilágítás, a háború előtti évtizedekben a legkülönbözőbb felekezetek templomai, adóhivatal, posta, kaszinó, közfürdők, kórház és iskolák létesülnek. A háború előtt Petrozsény már több mint hatvan százalékban magyar lakosságú, és a lakosság háromnegyede állította a népszámláláson: tud magyarul. Egyre sürgetőbb igénnyé vált, hogy a nagyközségnek magyar nyelvű középfokú oktatása legyen: az 1894-ben induló algimnázium (I–IV. osztály) kezdetben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. magániskolája volt, majd községi fenntartásúvá, végül 1907-ben állami fenntartásúvá tették az intézetet. A gimnázium létének nemcsak közoktatási, hanem nemzetépítési szempontjai voltak: erről világosan beszélt a fenntartó testület egyik, a kultuszminisztériumhoz intézett 1897-es memoranduma: „a helyi közlekedés a legközelebbi, mintegy 50 kilométernyire fekvő romániai várossal Tirgu-Jiu-val eléggé élénk s amely községben, annak jelentéktelensége daczára, a múlt évben emelt impozáns gymnasiumi épület hirdeti a román kormány öntudatos érzékét a kulturális feladatokkal szemben” – ez is indokolta egy új középiskola szükségességét. Az állam kezdetben jelentős segélyt nyújtott a községi fenntartású iskolának, amely 1904-ben új épületbe költözött, ezt azonban folyamatosan bővíteni kellett. Az intézmény 1905-ben az V. osztály elindításával főgimnáziummá vált. Az iskola a nyilvánossági jogot meglepően sokáig, az alapítás után csaknem egy évtizedig nem kapta meg, többek között azért, mert tanárainak nem volt megfelelő végzettsége, az első okleveles tanár csak az 1898/99-es tanévben bukkant fel.
Az első világháború előtti utolsó béketanévben az intézetnek 183 diákja volt, akik közül 144-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek, emellett volt 23 román, 14 német és 1-1 olasz és szlovák anyanyelvű hallgató. A diákok elsöprő többsége (173 fő) Hunyad vármegyei illetőségű volt, és a szülők társadalmi háttere szerint a bányászati, ipari segédszemélyzet (36), kereskedelmi vagy közlekedési segédszemélyzet (23), kisiparos bányavállalkozók (18) és papok, tanárok, tanítók (13) gyermekei alkották a legnagyobb csoportokat. Az államosításnak köszönhetően javult az oktatás színvonala, immár teljes mértékben okleveles tanárok alkották a tantestületet, köztük például olyan tudós pedagógusok, mint a magyar ókortudomány egyik kiemelkedő művelőjévé vált Marót Károly (1908–1911). Ugyanakkor a tantestületre jellemző volt a fluktuáció: az 1917/18-as tanévben egyetlen olyan tanárt sem találunk, aki a kezdetektől ott tanított volna.
A petrozsényi főgimnázium, képeslap. Forrás: Hungaricana
A háború erősen megtépázta a régiót: a román hadsereg 1916. augusztusi támadása nyomán a bányavidék átmenetileg idegen megszállás alá került, a diákság és a tanárok különböző, az ország belsejében lévő tanintézetekben nyertek elhelyezést: az oktatás csak 1917 őszén indulhatott újra az intézményben, miután az átvonuló román és német csapatok által okozott károkat kijavították. 1918 végén az ismét bevonuló román hadsereg nagyon furcsa hatalmi vákuumba került. Miközben északabbra már Kolozsvárt is hódoltatta, és az Alföld kapujában állt, a Zsil-völgy egy darabig ellenált, és önálló életre rendezkedett be: a bányamunkások tervezgetései közül még az autonóm köztársasággá alakulás sem hiányzott. A mozgolódásokat a román hadsereg 1919 januárjában brutálisan leverte, és a megtorlás nemcsak a szociáldemokrata munkásokat érte el, hanem a papokat és tanárokat is. Ha az utolsó rendelkezésünkre álló iskolai értesítőt, az 1917/18-ast szemügyre vesszük, és a 11 jelenlévő, illetve 2 hadbavonult oktatóval számolunk, korábbi Hunyad vármegyei vizsgálódásainkhoz hasonlóan itt is mérlegre tehetjük a távozás és maradás lehetőségeit. A Zsil-völgy magyarságának két világháború közötti történetét az „amerikás”, vagy a tisztviselők által esetleg gyarmatiként kezelt helyzet ellenére jónéhány tényező formálta: egyrészt a legnagyobb bányavállalatok mindenféle névváltozások, valamint a román tőke beengedése után is magyar kézben maradtak egészen a második világháború befejeztéig (sőt, kicsivel még azután is), és az egyik legnagyobb külföldi magyar tőkebefektetésnek számítottak. A bányavállalatok hivatalnokai, munkásai között is számottevő, sőt bizonyos esetekben többségi volt a magyar elem, a húszas években, hogy aztán lassú csökkensének induljon a harmincasokban, ahogy erről Nagy Róbert tanulmánya is beszámol (itt, a 230. oldaltól). Másrészt a magyar intézmények 1919 után sem hagyták el teljesen a térséget: apácák által működtetett polgári leányiskola, magyar elemi iskolák és intézmények, illetve magyar nyelvű plébániák, gyülekezetek és magyar egyesületek álltak a közösség rendelkezésére. A dinamika olyannyira nem szakadt meg, hogy a petrozsényi unitárius templom a húszas évek közepén épült, a kisrégió magyar nyelvű sajtója pedig ma már elképzelhetetlen élénkséget mutatott.
Ha figyelmünket a petrozsényi állami főgimnázium tanerőire összpontosítjuk, konklúziónk elég gyors lesz: egyetlen olyan tanár van a tantestületből, aki a húszas évek második felében is a szénmedencében élt. Fülöp Kálmán magyar- és történelemtanár 1919-ben elindította a Zsilvölgyi Katholikus Tudósító című lapot, és amikor 1926-ban magas román királyi kitüntetést kapott, Vulkán volt megnevezve lakhelyeként. Mindenki más távozott: két további tanár megpróbált Romániában maradni: Sztehlo (1933-tól Lándori) Nándor és Adorján Jenő (1886–1956) egyaránt a tordai unitárius főgimnáziumban próbált tovább tanítani, de ennek az intézménynek a nyilvánossági jogát a román kultuszminisztérium visszavonta, és a gimnáziumot bezárták. Sztehlo 1924 szeptemberétől már a békéscsabai evangélikus gimnázium tanára volt, míg Adorján a küzdelmesebb utat választotta: némettanárként elfogadta a román tanügy ajánlatát, és a moldovai Bârladra költözött, hogy az ottani gimnáziumban tanítson: ezeket az éveket felesége, Adorjánné Weress Margit örökítette meg nemrég megjelent, Magyar szó Erdélyben című, háromkötetes emlékiratának egyik részében. A házaspár nem sokkal később elvált, Adorján is visszakerült Erdélybe, a kolozsvári kereskedelmi akadémián tanított, és műfordítóként is jegyzik a nevét. A gimnázium többi tanára szétszóródott a trianoni Magyarországon: Sümeg, Cegléd, Kisújszállás, Miskolc, Kecskemét, Gyöngyös és Budapest iskolái adtak otthont a nagyon korán, sok esetben már 1919 tavaszától menekülő petrozsényi tanároknak. A rajztanár, Félegyházy Gyula, a Zsilvölgy Szabadkőműves Páholy korábbi titkára és sikeres vadászfestő például a mezőtúri református gimnázium oktatója lett. Az igazgatót, ifj. Gáspárics Lajost már 1919. november 25-től a kecskeméti főreáliskolában találjuk, innen is vonult nyugdíjba 1934-ben. Nevét 1935-ben a magyarosabban hangzó Gáspárira változtatta, nem kizárt, hogy rendőrfogalmazói pályáját éppen elkezdő fiának kedvéért. Buda ostromának végén, 1945 februárjában hunyt el, a Gellérthegy utcában, állítólag bombatalálat miatt. A gyöngyösi gimnázium repülőszakkörét lelkesen szervező Gold (1936-tól Gács) Béla futotta be közülük az egyik legteljesebb ívű tanári karriert: 1980-ban még vasdiplomáját is átvehette az ELTE-n, és a kilencvenes években városi matematika- és modellezőversenyt neveztek el róla a mátraalji városban. Hasonlóan magas kort ért meg a Ceglédre került Jobai (korábban Jobák) János, a földrajz és a természetrajz tanára, aki 1979-ben, 92 évesen hunyt el. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a háború csak egy áldozatot szedett a tanári karból: Vargha Pál, a latin, a görög és a magyar tudós tanára, aki időnként alkalmi zeneműveket is komponált, már 1914-ben orosz fogságba esett. A visszaemlékezések szerint a fogságban Turán címmel eposzt írt, törökül is megtanult, majd 1918 végén, már a hazaúton egy szibériai táborban elhunyt.
Petrozsényi képeslap. Forrás: Hungaricana
Az áttekintett életutakból úgy tűnik, hogy a 19. század legvégén és a 20 század elején robbanásszerű fejlődést produkáló Zsil-völgyi bányavidék talán az intézményesültség frissessége vagy a környék sajátos etnikai viszonyai, a helyi magyar társadalom gyökérnélkülisége, esetleg a megszállás brutalitása miatt kevés megtartó erővel bírt ezen, jobbára fiatal értelmiségiek számára, akik az impériumváltás után nagyon gyorsan elhagyták a régiót. Ellentétben a talán erősebb hagyományokkal bíró Dévával és a református iskolák hálózatába integrálódott Szászvárossal, a vármegye harmadik magyar nyelvű középiskolájára gyors eltűnés várt: mint nem sokkal később a 19. század végén kiépült Petrozsényra és multietnikus világára.
Ablonczy Balázs
