A dévai főreáliskola tanárainak 1918 utáni pályáját bemutató bejegyzésünk élesen világított rá arra, hogy milyen választásokkal és új identitásokkal szembesültek az impériumváltás utáni Erdélyben. Ezúttal a Dévától 25 kilométerre keletre, a Maros völgyében fekvő Szászvárost (román nevén Orăștie, németül Broos) vizsgáljuk meg, amely a hagyományosan szászok lakta Királyföld legnyugatibb csücskének számított, és hosszú ideig Szászvárosszék székhelye volt. Az 1876-os közigazgatási reform után azonban Hunyad vármegye része lett rendezett tanácsú városként. A modern népszámlálások adatai szerint a településen soha nem volt magyar többség, bár magyarajkú polgárokról a 16. századtól kezdve vannak adatok. A település erős bástyája volt az erdélyi román kultúrának is: 1582-ban itt nyomtatták ki Geszti Ferenc erdélyi főkapitány költségén a román nyelvű Ószövetséget. A 19. század második felében számos fontos román értelmiségi és kulturális fórum működési helye volt, itt jelent meg 1895 és 1899 között a Román Nemzeti Párt szócsöveként is szolgáló Revista Orăștiei hetilap, a Libertatea (1902–1912) című újság és a nívós Cosinzeana című irodalmi lap 1911 és 1915 között, a városban lévő Bornemisa könyvkereskedés pedig a helyi román kulturális élet egyik szervezőjének számított.
1910-ben Szászváros lakosságának mindössze alig 28%-a mondta magát magyarnak, jóllehet ennél jóval többen voltak, akik magyarul beszéltek. Ennek dacára a város a magyar művelődésben is fontos szerepet játszott: Déva mellett itt volt Hunyad vármegye magyar társadalmi életének másik hagyományos központja. Jelentőségét elsősorban a város több mint háromszázötven éves intézményének, a református kollégiumnak köszönhette.
„Ki és mikor alapította a szászvárosi orthodoxa scholát, melyből idők folytán a szászvárosi ev. ref. Kún-kollegium fejlődött ki, positiv adatok hiányában, biztosan meghatározni nem tudjuk” – írta az iskola krónikása, Dósa Dénes tanár 1897-ben kiadott iskolatörténetében. Annyi bizonyos, hogy Apafi Mihály fejedelem 1663-ban privilégiumokat adott a 16. század közepén alapított református iskolának, amely ebből és a helyi magyar nemesség és polgárság adományaiból szépen fejlődött a 18. században. A modern tanügy kötelmeinek eleget téve az 1860-as évek közepén nyolcosztályossá bővített gimnázium egyik legnagyobb pártfogója gróf Kuun Kocsárd főispán, aki 1834-től hatvan éven át volt a kollégium főgondnoka, és vagyonának, illetve befolyásának jelentős részét a gimnázium fejlesztésére fordította. Hálából az iskola a nevét még életében felvette. A folyamatosan modernizálódó egyházi intézménybe hagyományosan elég sok román diák is járt: itt tanult Petru Groza miniszter, későbbi román miniszterelnök, majd államfő, Aurel Vlad politikus, pénzügyminiszter és Aurel Vlaicu mérnök, a román repülés úttörője is. Groza osztálytársa volt Nagybaczoni Nagy Vilmos későbbi magyar honvédelmi miniszter és Róth Ottó ügyvéd, a Bánsági Köztársaság elnöke. Az 1916. augusztusi erdélyi román betörés miatt a tantestület több tagja elmenekült, viszont az oktatás korán, már 1916. november elején újraindult.
Kuun Kocsárd (1803–1895), a kollégium jótevője és névadója. Forrás: ro.wikipedia.org
1918-ban, az ősi kollégiumban a román hadsereg bevonulása után katonai kórházat rendeztek be – ez a sérelem egyébként a magyar békedelegáció által Párizsban benyújtott jegyzékekben is szerepelt. (Az épületet már 1916-ban igénybe vette az osztrák-magyar katonaság). Később a katonák kiköltöztek, de a magyar iskola csak az 1910/11-ben emelt főépületét kapta vissza, internátusát és tornacsarnokát a helyi román intézménynek adták. A magyar intézmény szűkebb területen, de folytathatta az oktatást. 1923-ban megvonták nyilvánossági jogát, ami az állami támogatás drasztikus csökkentése mellett azt is jelentette, hogy érettségi vizsgát csak más helyen lehetett tenni. A kollégium állandó fenyegetettségben ugyan, de egészen 1925-ig működött: ekkor, még a tanév lezárulta előtt a román oktatási minisztérium bejelentette, hogy a gimnáziumot megszünteti. Bár a magyar oktatás valóban megszűnt, a református egyház és az Országos Magyar Párt meglehetősen reménytelennek látszó küzdelmet indított az iskola megmaradásáért. Ez annyiban sikerrel járt, hogy a kollégium visszakapta főépületét, de középiskola indításának joga nélkül. 1928-ban a helyzet úgy oldódott meg valamelyest, hogy a minisztérium megvette az épületet a reformátusoktól, beköltöztette a helyi román Aurel Vlaicu Líceumot, majd az úgynevezett ókollégiumi épületben engedélyt adott református elemi iskolai internátus és református árvaház létesítésére. Ennek vezetőjeként dolgozott például Csűrös Pál magyar- és némettanár, aki a városban hunyt el 1934-ben, 73 éves korában.
A dévai főreáliskolához hasonlóan itt is tizennyolc tanárt sorol fel az 1917/18-es tanév értesítője. Az ekkor itt oktató tanárok közül találkozunk olyanokkal, akik a romániai magyar művelődéstörténet jellegadó személyiségei lettek: így például Görög Ferenc (1881–1970) történészről, igazgatóról, vagy Kristóf György (1878–1965) irodalomtörténészről, későbbi kolozsvári egyetemi tanárról minden nagyobb adattár tud. Görög az iskola bezárása után hagyta el a várost és Nagyszebenben, majd Kolozsváron lett tisztviselő, Kristóf pedig 1922-től a románná lett kolozsvári egyetem helyettes tanára, 1926-tól a magyar nyelv és irodalom nyilvános rendes egyetemi tanára volt.
Görög Ferenc (1881–1970) a kollégium igazgatója 1918-ban. Forrás: wikipedia.org
Szemben a Déván tapasztaltakkal, azt láthatjuk, hogy a tanárok többsége (tizennyolcból legalább tizenkét fő) nemcsak Erdélyben, hanem egyenesen a városban maradt az 1918-at követő években. Azok közül, akik elmentek, kevesek döntése függött össze a román csapatok bevonulásával: Bartha Károly (1888–1956) néprajzkutatót, a magyar és a német nyelv (?) helyettes tanárát még 1918 őszén helyezték át a debreceni tanítóképzőbe, míg Bujk Béla (1890–1935) matematikatanár, nagytekintélyű karcagi tanárdinasztia sarja, először Nagyváradon tanított az impériumváltás után, majd ugyanitt lett újságíró. Csak a harmincas évek elején telepedett át a trianoni Magyarországra családjával: a pestszentlőrinci ipariskola igazgatójaként hunyt el, viszonylag fiatalon.
Az egyetlen tanár, aki a klasszikus trianoni menekültpályát mutatta fel, az Mayer János, a magyar és a német nyelv tanára volt. Már a húszas évek legelején Kecskeméten találjuk, ahol a tanítóképzőben menekültként tanított, majd a budapesti Lónyay Református Gimnáziumban nyert állást, innen is ment nyugdíjba 1935-ben. Nevét időközben Dósára változtatta és 1925-től elnöke volt Budapesten a menekült Hunyad megyeiek Kuun Kocsárd körének. 1941-ben a hadbavonulások miatt újra visszahívták a katedrára. 1946 elején halt meg Budapesten, és a Farkasréti temetőben temették el. Hogy a tanárok életében mennyire nem az impériumváltás, hanem az iskola megszüntetésének időpontja volt a mérföldkő, jelzi a tény, hogy dr. Nagy Sándor (1877–1963), Jókai és Erdély viszonyának monográfusa, gróf Kuun Géza orientalista életrajzírója, a főgimnázium utolsó igazgatója ezután volt kénytelen Budapestre költözni, ahol már ötven éves kora felett kellett franciából egyetemi vizsgákat letennie, így kapott alkalmazást egy fővárosi felsőkereskedelmi iskolában. Az 1925-ös feloszlatást követően a tanári kar szétszéledt: Róth Ágostont, a mennyiség- és természettan tanárát először a szamosújvári gimnáziumba helyezték, majd rövid idő múlva a kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetem fizikai intézetének asszisztense lett: 1940 után a magyar hatóságok igazolták, és az intézetben dolgozott. Konsza Samu hadirokkant internátusi felügyelő és magyar–latin tanár Sepsiszentgyörgyre, Nagy Ödön természetrajz- és földrajztanár Marosvásárhelyre került. Mester Mihály, a háború alatt végig szolgálatot teljesítő mennyiség- és természettan-tanár (akinek a nevét viszont 1918-ban is hűségesen feltüntette az értesítő) az erdélyi református egyház központi apparátusában kapott állást.
A városból való távozás nem mindig volt egyértelmű: Alföldy Béla (sz. 1881) ének- és zenetanár perbe keveredett munkaadójával, a református egyházzal, mert nem egyezett bele áthelyezésébe. A jogi eljárásba a román állam is beavatkozott, amire a reformátusok viszontpanasszal éltek. A konfliktus meglehetősen elmérgesedhetett, mert 1925-ben az egyházi bíróság az akkor már a román líceumban tanító Alföldyt állás- és hivatalvesztésre ítélte. Hogy a városban maradt, azt a Hajdú-Bihari Napló egy 1973-as utalása mellett még onnan tudjuk, hogy 1936-ban a városba látogató Vásárhelyi János református püspököt az ő orgonajátéka köszöntötte a helyi templomban. A béke tehát helyreállt.
Két tanár sorsáról nincsenek biztos adataink: a mindent tudó Szászváros és Vidéke híradásai szerint az iskola megszüntetéséig biztosan Szászvároson élő Vecseri Imre (sz. 1874) rajztanár sorsa nem teljesen világos. Bár van a harmincas évek közepéről egy nyugalmazott szentesi tanárról adatunk, ám az alföldi városban a Vecseri név meglehetősen gyakori volt, akár más személyt is takarhat. Firtos Ferenc testnevelés-tanár (akinek hasonnevű, volt Eötvös-collegista, szépreményű irodalomkritikus fia 1917-ben repülőtisztként, légicsatában veszítette életét) 1927-ben, elköltözése előtt eladásra hirdette meg bútorait, így valószínűleg ő sem maradt a városban.
A szászvárosi kollégium 1910/11-ben átadott új épülete. Forrás: hungaricana.hu
Öten biztosan Szászvárosban hunytak el (dr. Dózsa József és Jánó Béla latin- és görögtanárok, Alföldy Béla, Csűrös Pál) vagy ott temették el őket, mint a Kolozsvárról balsikerű kórházi kezelése után hazahozott Orbán Lajos történelem- és földrajztanárt 1938-ban. Négyen (esetleg öten) távoztak a trianoni Magyarországra, de közülük csak egy személy (Mayer/Dósa) a trianoni békeszerződés közvetlen következményeképpen, egy személy (Bartha) még a forradalmak előtt. Másik két-három személy (dr. Nagy, Bujk, esetleg Vecseri) az iskola feloszlatása után, talán nem is annak következményeként (Bujk Béla esete). A többiek Erdélyben maradtak, és a magyar kulturális élet szervezői vagy tisztes középiskolai, egyetemi oktatók lettek.
Mit lehetne összegzésként mondani a fejzsongítóan sok név és életpálya kapcsán? Két dolog tűnik nyilvánvalónak: egyrészt az impériumváltás 1918–19-ben nem késztette távozásra a tanárok többségét: valójában a gimnázium 1925-ös szétzavarása változtatta meg döntően az oktatók életét, ám nem annyira, hogy legalább harmaduk ne maradjon a Hunyad megyei kisvárosban. Míg Déván a távozást az is elősegíthette, hogy a nemzetállam modernizálódó akaratának megfelelően egy viszonylag új iskolatípusban (főreáliskola) az állami tanügyigazgatásnak jobban kitett személyzet sokkal érzékenyebben reagált a közhatalmi változásokra, és sokan elmenekültek, Szászváros esetében az egyházi keretek és az impériumváltás elhúzódása tette lehetővé a maradást többek számára. Az Erdélyben maradóknak a húszas évek közepére, minden szorongattatás ellenére kiépült romániai magyar (és református) intézményrendszer nyújtott állást és megélhetést, tulajdonképp igazolva a Reményik Sándor-i „a templom és az iskola” mint csoportmegtartó erő fontosságát.
Ablonczy Balázs
