A fölszabaditott Miskolc.

Az örömtől sirva fogadták bevonuló csapatainkat. Vörös lobogódiszben ujra a város. A megszállás utolsó órái. A csehek fejvesztett menekülése. Böhm hadseregfőparancsnok elvtárs a fölszabaditott városban.

Miskolc, május 22. (A Népszava kiküldött saját tudósitójától.)

A csehek már messze Miskolctól északra futnak fejvesztetten és rendetlenül és a fölszabaditó diadalmas proletárhadsereg nagyszerü katonái a legnagyobb rendben és a legpéldásabb harci fegyelemben mindenütt nyomon követik őket.

Hogy a proletárhadseregnek Miskolcért vivott harca milyen ellenálhatatlan erejü volt, azt éppen a cseheknek fejvesztett menekülése bizonyitja, amellyel elhagyták Miskolcot. Utolsó csapatrészeik már nem is birtak megmenekülni és egy helyen, a Forgó-hidnál utcai harcra is került a sor a mi benyomuló katonáink és a cseh utóvédek között, amelyek egyik trénoszlopukat védték és akarták megmenteni, ez azonban már nem sikerült nekik. Elfogták az egész trént az utóvéddel együtt. Még fényesebb bizonyitéka a proletárhadsereg jelentős győzelmének és a csehek vereségének a III. hadtestparancsnokságnak az az értesülése, amely szerint a csehek kétségbeesetten jelentették, hogy helyzetük tarthatatlan, mert a magyar Vörös Hadsereg meglepően nagy erőkkel ós kitünő fölszereléssel kezdte meg a támadást. Sürgős segitséget kértek.

Sokkal gyorsabb és hatalmasabb lendületü volt azonban a proletárseregek előnyomulása, minthogy idejük lett volna a segitséget megvárni. Jellemző erre az egyik epizód, amikor a 32-es gépfegyveresek nyomban a Miskolcra való bevonulásuk után a saját kezdeményezésükre azonnal befütöttek egy mozdonyt, erősen fölszerelték gépfegyverekkel és azzal akartak előrerohanni Szikszó irányában, hogy a futó csehek elé kerülve, igy tegyék lehetetlenné a menekülésüket. A felsőbb parancsnokság természetesen, amikor tudomást szerzett a 32-es vörös katonák vakmerő tervéről, miután az kockázatos és veszedelmes kaland lett volna, leintette őket.

Amikor csütörtökön reggel Böhm hadseregfőparancsnok elvtárs és kisérete bevonult Miskolcra, a város már teljesen visszanyerte a cseh megszállás előtti képét.

Az emberek nagy tömegekben járják az utcákat, az élet az egész városban nagyon eleven, ámbár a csehek mielőtt elhagyták a várost, kényszeritették a kereskedőket, hogy üzleteiket bezárják. Általában a kivonulásukat megelőző pillanatokban minden eszközzel megfélemlitették a lakosságot. Szigoruan elrendelték, hogy senki még csak az ablakokban sem tartózkodhatik.

Győzelmes seregeink előörsei már kedden este 8 órakor bevonultak a városba.

Ezek között a legelsők voltak az északi főmühelyiek, a postások és az óbudai hajógyáriak. 8 óra 5 perckor szállták meg a mieink a postát és akkor még a csehek hátramaradt utóvédei a Grand Hotelnél siettek kifelé a városból, menekülésük azonban nem sikerült, mert a mi járőreink ezeket elfogták. A győztes 3. Landler-hadtest nagyobb seregrészei csak másnap reggel vonultak be a fölszabaditott városba, ahol a lakosság az örömtől sirva fogadta őket.

Az órákat nyomban előreigazitották, a Tanácsköztársaság időszámítása szerint, a házakat piros lobogóval diszitették föl és ujjongva köszöntötték a bevonuló proletárcsapatokat. A városért vivott harc utolsó mozzanatairól a következőket mondották:

A csehek, akik már hétfőn rendkivül nyugtalanoknak látszottak, pedig nagyhangon hirdették még kedden reggel is, hogy a várost védeni fogják, nem félnek és megverik „a mezitlábos, rongyos magyar Vörös Hadsereget”.

Ekkor azonban már a saját bőrükön szerzett tapasztalatokkal győződtek meg a Vörös Hadsereg teljesen modern fölszereléséről és félelmetes támadó erejéről, ami a legteljesebb pánikot keltett soraikban. Pedig emberük volt elég, körülbelül 6 hadosztállyal és 5 üteggel rendelkeztek. Az ütegek egy része az Avason, másik része a zsidó temetőben volt elhelyezve. Ez az utóbbi üteg azonban nem sokáig müködhetett zavartalanul, mert a mi nagyszerü tüzérségünk már a második lövésével telitalálattal hallgattatta el ezt az üteget. Tüzérségünk kitünő müködésének eredménye lett az, hogy a csehek 3 ágyuját teljesen összelőtték.

A visszafutó csehek azonban még a pániknak és fejvesztettségnek ezekben a pillanataiban sem feledkeztek meg arról, hogy minden mozgatható értéket elraboljanak. Hétfőn egész nap csak a Bergestellén 20 szerelőjük dolgozott, akik az anyagokat szedték le a gépekről és csomagolták össze a bőrnemüeket és minden értékes holmit. Az állomásról csak az utolsó napon 8 mozdonyt, az egész megszállás alatt pedig több mint 32 mozdonyt vittek el. Az elrablott vasuti kocsik számát még nem lehetett eddig megállapitani Elvittek ezenkivül 22 hordozható pénzládát, az összes nyomtatványokat – közel 3 métermázsát – és az összes vonatjelző lámpákat.

Elvonulásuk csak azokat a polgári elemeket hangolta le, akik megjelenésüket is annak idején olyan örömmel fogadták és a nagy hazafiak keblükre ölelték az idegen, de kapitalista rablókat.

A diósgyőri szervezett munkásság helyzetéről a megszállás alatt Malasits elvtárs, a gyár munkásigazgatóságának elnöke, a következőket mondotta el:

A vasgyár munkássága a cseh megszállásba, miután a védekezésre sem elegendő fegyver, sem lőszer nem volt, kénytelen-kelletlen beletörődött. A megszálló csapatokkal szemben azonban mindvégig a legnagyobb idegenkedéssel viseltetett, viszont a csehek szintén annyira féltek a szervezett munkásságtól, hogy Diósgyőrt csak május 8-án merték megszállani, holott Miskolcra már május 2-án bevonultak. Amikor a cseh parancsnokság május 9-én egy sorozási rendeletet adott ki, hogy minden 16 éven fölüli férfinak jelentkezni kell, május 10-én a gyár 8900 munkása közül 7000 a gyárból eltávozott és kerülő utakon átszökött a meg nem szállott területre, hogy belépjen a Vörös Hadseregbe. Már ezt megelőzően több mint 400 fegyvert és két géppuskát csempésztek át a magyar Vörös Hadsereg Emődön székelő parancsnokságához.

Zincone olasz tábornok pedig minden áron szerette volna megnyerni a munkásság rokonszenvét és népgyülést, sőt egy alkalommal térzenét is tartatott a számukra. Azonban nemcsak a vasgyár munkásai, hanem a bányász elvtársak is min sürübb csoportokban szöktek át a Vörös Hadsereghez. A munkásság hangulata az egész megszállás alatt rendkivül nyomott volt, munkára minden kérés és parancs ellenére senki sem jelentkezett, mert bár Zincone olasz tábornok elég előzékeny volt, annál cudarabbak voltak a cseh-szlovák parancsnokok, akik állandóan keresték a magyar burzsoák kegyeit és mindent elkövettek a munkásság ellen.

Még május 7-én lejött Diósgyőrre a cseh-szlovák meghatalmazott miniszter politikai megbizottja, Krisko Bohus, aki kijelentette, hogy a megszállás végleges, mert amit ők egyszer karddal elfoglaltak, az az övék és ezen a tényen nem fog változtatni semmiféle párisi békekonferenciázás, vagy wilsoni elvek. Megköveteli, hogy mindenki esküt tegyen a cseh-szlovák államra és azt ő egészen mellékesnek tartja, hogy Miskolcon nincsenek csehek, majd ők csehekké nevelik a lakosságot. Ilyen szellemben beszélt egyébként Schöbel tábornok is Kassán.

Természetesen éppen a diósgyőri szervezett munkásság volt az, amely határtalan örömmel fogadta a magyar proletárhadsereg bevonuló csapatait, közöttük testvéreiket, a Vörös Hadseregbe átmenekült diósgyőri vasasokat.

A csehek kedden este 7 órakor, amikor a rendetlen futásuk már megkezdődött, négy embert küldött a gyárba, hogy elfogassák a gyár munkásigazgatóságát, elsősorban Malasics elvtársat. Ez a négy ember azonban már a mi egyik járőrünkkel találta mását szembe. A négy cseh közül kettő elmenekült, kettőt a mieink elfogtak, a parancsnokukat pedig, aki fegyvert fogott a mi járőrünkre, a magyar járőr lelőtte. A fölszabaditott gyár munkássága, amikor csütörtökön délben megjelent közöttük Böhm főparancsnok elvtárs, határtalan lelkesedéssel üdvözölték őt. A gyár udvarán gyültek össze, ahol Böhm elvtárs Malasics elvtárs bevezető szavai után a következő szavakkal köszöntötte őket:

Munkástársaim, szaktársaim! Annak a Vörös Hadseregnek üdvözletét hozom el önöknek, amely lelkesedéssel jött fölszabaditani Miskolcot és Diósgyőr szervezett proletárságát. Ebben a Vörös Hadseregben az önök testvérei is nagyszerü, haláltmegvető bátorsággal küzdöttek az önök fölszabaditásáért. Nagy jelentősége van ennek a fölszabaditásnak, komoly intőjel lehet a román, szerb és cseh imperialista rablóknak, hogy a szervezett munkásság nem engedi eltiporni a Tanácsköztársaságot. Kérdezem, akarják-e, hogy visszajöjjön a régi rend, vele a proletárság kizsákmányolása, végtelen nyomora és minden szenvedése? (Viharos Nem! Nem! kiáltások.) Ha nem akarják, akkor egyetlen kötelességük van: százszoros munkafegyelemmel dolgozni, akik pedig itthon nélkülözhetők, azok lépjenek be a Vörös Hadseregbe, a fölszabaditó harcra. A budapesti munkásság csodákat müvelt. 16 nap alatt talpra állt minden proletár és egységes hatalmas erővel fogott hozzá a Tanácsköztársaság fölszabaditásához. Ha önök is követik ezt a példát, akkor a győzelem biztos. Kiáltsák velem együtt: Éljen a magyar proletáruralom, éljen a Magyar Tanácsköztársaság!

Viharos, dörgő éljenzéssel fogadták Böhm elvtárs szavait, aki után még Hajdu László elvtárs mondott néhány lelkes buzditó szót az egybegyültekhez.

A hadseregfőparancsnok elvtárs ezután ellátogatott még a Rudolf-laktanyába, ahol megszemlélte és szeretettel üdvözölte az ott pihenő, a fölszabaditó harcban oroszlánrészt vett munkászászlóaljakat: a nagyszerüen fölszerelt lelkes, győzelmes hangulatu postászászlóaljat, a M. É. M. O. Sz. gárdáját, az óbudai hajógyáriakat és a 32. gépfegyveres osztagot. Szemle közben rövid és lelkes beszédben forró köszönetét fejezte ki a proletárcsapatok bátor magatartásáért.

A város utvonalain mindenfelé a proletárhadsereg gyönyörüen fölszerelt és a Miskolctól most már több mint 35 kilométerre visszaszoritott futó cseh csapatok nyomába siető seregrészei vonulnak előre, gyalogos zászlóaljak, trének és tüzérek.

A város fölött még a reggeli órákban, amikor a hadseregfőparancsnok elvtárssal odaérkeztünk, cseh röpülőgép keringett, három izben is visszatérve és kétszer bombát is dobva: egyszer a vasuti főmühelyre, másodizben pedig a külvárosba. Emberéletben azonban egyik helyen sem tett kárt. Amikor pedig harmadszor visszatért és bátorságot kapva siklóröpüléssel az állomás fölé akart röpülni, négy gépfegyverünk és egy golyószórónk pergőtüzet zuditott föléje, mire gyorsan megfordult és sietve elmenekült.

A hadseregfőparancsnok elvtárs, akit a fölszabaditott Miskolcon mindenütt a legnagyobb lelkesedéssel fogadott a lakosság is, de különösen a szervezett proletárság és a nagyszerü harci kedvvel előrevonuló proletár sereg, késő délután kiséretévél visszatéri a főhadiszállásra.

Gyetvai János.

Hadszintér, május 21.

(A Népszava tudósitójának jelentése.)

A harcok Miskolctól északra a Sajó mentén még folynak és a csehek egy ideig kemény ellentállást fejtettek ki, de most már eszeveszett futásnak eredtek.

A legujabb hirek szerint azonban Edelénynél megállottak és ott elsáncolták magukat.

A támadást gondosan, lelkiismeretesen és nagy buzgalommal készitették elő. A felső vezetőktől és ezredparancsnokoktól valamennyi munkáskatonáig mindenki át volt hatva ennek a küszöbön álló föladatnak jelentőségétől. Ez volt az első nagy harca az ujonnan átszervezett Vörös Hadseregnek, a munkászászlóaljak először mentek az ellenség elébe, a győzelemnek tehát nem volt szabad kétesnek lennie. Azonkivül lehetőleg kevés vérrel kellett a harcot megvivni, mert a munkásvér drága. Az egész hadosztály vagy két járás területén táborozva, ugy remegett a buzgalomtól és izgalomtól, mint egy indulásra készen fütött gép.

A 7-es munkásezred, Ganz gyári munkások és az északi főmühely munkásai állottak az élen, Mezőnyék faluban, velük szemben két kilométernyire Mályban csehek állottak már elég nagy erővel és sok géppuskával. A 19-ről 20-ra virradó éjjelen Zsitkovics ezredparancsnok, kitünő hadviselt katona, aki a Tanácsköztársaság harcaiban már kitüntette magát, előre küldötte munkáskatonái egy részét, hogy óvatosan közelitsék meg az ellenséget. Landler hadtestparancsnok még késő este végigjárta tüzbe készülő katonáit.

Reggel hét órára volt kitüzve az általános támadás kezdete.

A tüzérség tarackokból és ágyukból előbb rövid ideig tartó pergőtüzet árasztott a csehek kémlelt állásaira, azután a gyalogság, a fegyvert fogott pesti munkásság, ellenállhatatlan erővel rohant az ellenségre. Mály falut a szó szoros értelmében végigsöpörték, majd a 7-esek, a Ganz-gyáriak, Istvántelkiek és északi főmühelybeliek tulbuzgóságukban a kelleténél tovább rohantak a nehéz, szakgatott dombos területen a délnyugatról Miskolc felé vivő uton, a Szirma előtt levő magaslatokra. Az összeköttetést a többiekkel elvesztettek és egyszerre a csehek veszedelmes ágyu és gépfegyvertüzébe kerültek.

A támadás most megtorpant, mert amilyen gyönge a csehek gyalogsága, épp oly kitünő a tüzérségük és gépfegyvereseik. A 7-esek azonban ebben a veszedelmes pillanatban is csakhamar fölülkerekedtek. Különös erővel csatlakoztak hozzájuk a 8. ezred, csupa Máv.-gépgyári munkás, Roth Rezső ezredparancsnok vezetése alatt, délről, mig a M. É. M. O. Sz. tagjai, postások és a diósgyőri menekült munkásokból alakult 9. ezred nagy lendülettel követték sorban a hullámzó magaslatokat. A munkásokkal, szedőkkel, pincérekkel kitöltött régi 32. ezred tartalékban maradt.

Déli 1 óráig gyorsan ment az előnyomulás.

A cseh tüzérség ugyan kitünően jelzett ágyutüzzel verte föl az előnyomuló csapatok tartalékait, de a mi, számban és hordtávolságban fölényes ütegeink oly remek és önföláldozó munkával, amely a proletárok hatalmának egyik legfényesebb bizonyitéka, mindig hamarosan elhallgattatták az ellenséges ágyukat. Elsősorban tüzéreinknek és ágyuinknak köszönhetjük, hogy a miskolci harcot aránylag csekély veszteséggel vivtuk meg.

Később azonban a Miskolcot közvetlenül védő magaslatok elé értünk és ekkor a csehek kemény ellenállásába ütköztünk.

Nagyszámu és kitünően kezelt gépfegyvereikből fészkek huzódtak meg mindenfelé a falvak tornyaiban és kijáróinál és szórták a kopogó halált. Egész délután tartott a harc a Benedek-hegyért, Görömböly faluért. Hat órakor végre a 9-esek minden erejükkel nekifeszitették magukat a Benedek-hegynek. Ugyanekkor a hozzájuk csatlakozó 8-asok, a Máv.-gépgyáriak egy vakmerő előrenyomulással, amelyet Róth ezredparancsnok vezetett, előbb csak néhányad magával, majd egész századával, a szőlőhegyek, vizmosások kinos terepén, hideg esőben megtámadták és elhallgattatták a Görömböly kijáratánál dolgozó cseh gépfegyvereket, ezzel megtörte a cseh ellenállást.

A gyalogsági tüz egyre jobban eltávolodott. Esti fél 8 órakor egyszerre csak félelmetes bőgést vert vissza az ágyudörgéstől és gépfegyverkattogástól megtelt dombvidék.

A fölszabadult proletárság harci orditása volt ez, a diósgyőri és hámori vasgyár fujt ekkor riadót, hozta fegyverbe munkásait, a megvert és menekülő csehek sarkába.

Már ekkor bent volt a városban egy vakmerő gépfegyver szakaszunk, amely bujkálva került a visszavonuló csehek elé és riasztotta meg őket. Majd egy hajógyári század jött be és segitett Miskolc munkásságának kikergetni a cseheket.

Amint a munkásság megérezte, hogy cseh elnyomóiknak engedniök kell, rájuk vetették magukat. Már délben, amikor a csehek kénytelenek voltak a mi tüzérségünk tüzében avasi ütegeiket, egy időre elhagyni, a diósgyőri munkások odafutottak és kiloptak három ágyuzávárt. Mikor pedig a gyári jel megszólalt minden munkás a rendőrségre sietett, ahol a csehek a munkásoktól elszedett fegyvereket őriztették. A miskolci rendőrök boldogan adták ki a fegyvereket és 3000 munkás a miskolci utcákon támadta meg a menekülő cseheket.

A vasutasok megtagadták a szolgálatot a cseheknek, sőt az egyik vasutas elvágta a telefonösszeköttetést. Ezekben az utcai harcokban nagyon sok hadianyagot és készletet vettek el a csehektől. Hofbauer ezredes, cseh térparancsnok, Zingore olasz tábornok még előbb elmenekültek.

Szerdán délután a munkástanács ülést tartott és a régi direktóriumot Reisinger elvtárs vezetésével ideiglenesen megbizta az ügyek vezetésével. A városparancsnok egyelőre Domján elvtárs, az 1. hadosztály politikai megbizottja. Landler hadtestparancsnok inditványára kimondották, hogy legalább három ezredet állitanak föl a Vörös Hadsereg számára.

Kéri Pál.

(Népszava 1919. május 23. 3-4. o.)