A háborús vereség, a nemzetiségi elitek elszakadási nyilatkozatai, a bevonuló idegen csapatok, az újabbnál újabb – és egyre beljebb húzódó – demarkációs vonalak 1919 elejére már a szélesebb nyilvánosság számára is jelezték, hogy a történelmi Magyarország integritása valóban veszélyben forog. A Budapesti Hírlap 1919. február 26-i számában megjelent cikk a békeelőkészítő munkálatok és a későbbi revizionista diskurzus egyik fontos érvére, a Kárpát-medence - és a Magyar Királyság - földrajzi egységére koncentrál.

Magyarország földrajzi egysége.

Irta Papp Károly egyetemi tanár

Budapest, febr. 25.

„Földünk nagy könyvében mily nagyszerü és büszkén irott egy lap Magyarország lapja! A hegyek óriás amfiteátrumként környezik az országot és mindegyikök más korszakáról regél a föld történetének.” Igy kezdi előszavát Elisée Reclus, a hirneves francia geográfus a Földről irott munkájának negyedik kiadásában, a melyet a Természettudományi Társulat 1880-ban ültetett át magyarra. A népek harmóniájának prófétája – a miként Reclust kortársai nevezték – lelkesedéssel szól a magyar puszta tómedencéjéről, geológiai multjáról, Európa legszebb sikságáról, a melyet Petőfi Sándor látnoki lelkével oly dicsőn megénekelt.

Magyarország földrajzi egységét a geografiai kézikönyvek a földkerekség egyik legszebb példája gyanánt emlegetik. A Kárpátok háromnegyedes körive, Pozsonytól Orsováig 1500 kilométeres láncolatával, egységes szerkezetü hegyvidék, a melynek szakgatott területét a hegyi patakok, folyók és utak mind a magyar Alföldhöz kapcsolják. Országunk határa egyetlen helyen lépi át a Kárpátok ivét, tudniillik mindjárt a kezdetén, a Kis-Kárpátok nyugati lejtőjén, a hol Malacka és Szakolca között körülbelül öt járás területe kivülesik a Kis-Kárpátok gerincén. Egyébként a Magyar-Morva határhegységtől kezdve az aldunai Vaskapu-hegységig mindenhol a Kárpátok gerincén halad az ország határa. A Kárpátok másfélezer kilométert meghaladó ivén át Pozsonytól Belgrádig mindössze 14 fővonal visz ki az országból; a hágók és szorosok összes utainkat és vasutainkat kifelé erre a 14 vonalra utalják, mig befelé minden ut a Duna és Tisza sikja felé irányul. Ez olyan természeti törvény, a min soha semmiféle politikai fölosztás nem változtathat.

Pillantsunk ezután vizeink hálózatára. A Duna a Kis-Kárpátok és a Vaskapu között megismétli felső és középső szakaszát, tehát Európa eme hatalmas folyamát Dévény és Orsova között még a természet is a Kárpátok számára zárta le. Északi mellékfolyói: a Vág, Nyitra, Garam és az Ipoly nyugat felé hajló iveikkel, mint óriás karok ölelik körül Északnyugati-felföldünket, s tükörképük a Tisza északi mellékfolyóiban, a Sajó, Hernád s Latorca kelet felé ivelt karjaiban van. Vizhálózatunk egységét különösen a Tisza vizterülele mutatja. Hazánk kétharmad része a Tisza vizhálózatába tartozik. A Tisza Alföldünk tengelyén valóban a magyar föld folyója. Hiszen ezerhuszonkét esztendő telt el azóta, hogy a százezer lovast számláló magyar nép átkelt a vereckei hágón, leszállt a Tisza sikságára és Kr. u. 896-ban megalapitotta az uj hazát. Több mint ezer éve termi a Tisza siksága a magyar népdalt s a magyar erényeket és terjeszti kigyózó mellékvizei mentén, a hegységek felé a magyar szót. Keleti mellékfolyóival, a Szamos, Hármas-Kőrös és Maros vizeivel, mint a magyarság utjelzője nyúlik be Erdély bércei közé. Sőt még a Romániába siető Olt is nyolcszáz év óta székely daloktól hangos hegységben ered, s a beléje szakadó Fekete-üggyel együtt Csik és Háromszék hegyeiből táplálkozik. Az ujabb történeti kutatások beigazolták, hogy az egykori dák és római uralom nyomait Erdélyben a népvándorlás teljesen elsöpörte; s az oláhok, mint az Albániában és Dalmáciában letelepedett itáliai pásztorok utódai a XII században kezdenek áthuzódni a Havasalföldre, a honnét lassanként Erdélybe is beszivárognak. A székelyek már régóta az Olt mentén éltek, a midőn az oláhok a Fogarasi Havasok aljában lábas jószágukkal megjelennek; az oláhokat hazánkban először az Andreanum emliti 1224-ben.

Az a gyönyörü etnográfiai térkép, a melyet a Magyar Földrajzi Társaság megbizásából Bátky Zsigmond, Kogutovicz Károly és Littke Aurél tanárok készitettek, minden statisztikai érvelésnél meggyőzőbben mutatja a magyarság uralmát a Kárpátok alján. A békekongresszusra szánt hatalmas térképen azt látjuk, hogy a miként a nagy folyók az Északi Felvidékbe és Erdély bércei közé nyulnak, ugy terjed a magyarság vonala is megszakitatlan sávokban a hegység szivébe, mig a tótság és oláhság csak a nagy folyók között levő hegyvidéket lepi el. Néhány szász városunkat kivéve, összes erdélyi városaink a nagyobb folyók mentén épültek, s eme városok magyar polgársága nagy kulturájával évszázadok óta vezeti Erdély társadalmi, ipari s kereskedelmi életét.

Lássuk most már, hogy a geográfiai tényezők hogyan kapcsolódnak egymásba.

Mezőgazdaságunk nagyarányu fejlesztése a jövőben csakis öntözéssel lehetséges. Ezért alföldünk az öntözés szempontjából rá van utalva a hegyvidéki folyókra. Viszont hegységeink néptörzsei az alföld gabonanemüiből, veteményeiből olcsón táplálkozhatnak, sokkal olcsóbban s közvetetlenebbül, mint az oceánon tulról szállitott terményekből.

Vizi erőink körülbelül 6 millió lóerőt képviselnek, s eme tetemes energiamennyiséget főképp a rohanó hegyi folyók adják, minthogy a Duna és Tisza alföldi szakaszai a csekély esés miatt nem igen számithatók. Ha felvidéki folyóinkat völgyzárógátakkal helyenkint tavakká torlaszoljuk, akkor egyrészt hatalmas villanytelepeket létesithetünk, másrészt a tavak vizét aszályos hónapokban az alföldi mezők öntözésére fordithatjuk. Ha most már a hegyvidékkel nem mi rendelkeznénk, akkor a vizi erők kihasználásától végképpen elesünk. De még más bajok is származnának ebből. Tegyük föl, hogy erdőségeinket az ellenséges államok néhány évtized alatt kiirtatják. Az erdők kiirtása végzetes hatásu lehet a Tisza vizmennyiségére. Ugyanis a letarolt hegyvidék esős időszakokban és hóolvadáskor rettentő árvizet zudithat a magyar sikságra, viszont száraz időszakokban tetemes vizhiányt okozhat a sikságon. Erdőségünk csaknem kilenc millió hektár területe legnagyobbrészt a hegyvidékekre esik; csaknem hétmillió hektár ellenségeink kezébe jutna, mert a Dunántul s az alföldek összes erdősége csak kétmillió hektár körül van. Faiparunk, fakereskedelmünk jövője is azt parancsolja, hogy hegyvidékeiről a magyar állam semmiképpen le nem mondhat.

Vessünk végül egy pillantást bányászatunkra. Az Erdélyi Érchegység aranyban mindmáig Európa leggazdagabb vidéke. Bár a dákok és rómaiak a Krisztus utáni első háromszáz évben mintegy tizezer métermázsa nyers arannyal szegényitették meg Dáciát, aranytermelésünk mindmáig jelentős és szép jövőt igér. Aranybányáinkat évszázadok óta magyarok müvelik, Verespatak, Kőrösbánya, Nagyág s másrészt Nagybánya jelenleg is magyar szigetek az oláhság tengerében. Kősóbányáink az Árpádok óta a magyar kincstár tulajdonában vannak. Sóvár, Aknasugatag, Rónaszék, majd az erdélyi Mezőség peremén Szováta, Parajd, Sófalva, Vizakna, Marosujvár, Torda, Kolozs, Szék, Désakna, Sajómagyaros, Nyires kősótelepei körül szinmagyar községek keletkeztek. Szén- és vasbányáink részben német, de főképp magyar tőkével alakultak.

Bányatermelésünk értéke 1867-ben 33 millió korona volt, s azóta fokozatosan növekedve, a háboru kitörése évében, 1914-ben 221 millió koronára emelkedett.

A háboru kitörése előtt végzett becsléseim szerint hazánk szén-, vas- és kősókészlete két és egynegyed milliárd tonnára rug, a mi szén- és vasszükségletünket mintegy hatvan évre, sószükségletünket pedig századokra biztositja. Eme három termékünkben, nem is a mai forgalmi árat, hanem a háboru előtti termelési árat véve alapul, 23 milliárd korona értékü nemzeti vagyon fekszik. Ha ellenséges szomszédaink szándéka valóra válna, akkor összesen csak hat szénbányánk és egy vasbányánk maradna meg: félmilliárd tonna anyag hatmilliárd korona értékben. Tehát csupán szénben, vasban és kősóban egy és háromnegyed milliárd tonnát veszitenénk tizenhét milliárd korona értékben. Elveszitenők azonkivül összes többi arany-, ezüst-, réz-, ólom-, aluminiumbányáinkat, földgáz- és petróleumkutainkat, a miket a magyar kormány geológusaival és bányamérnökeivel oly gyönyörüen föltáratott, s most mindezt ellenségeink kész préda gyanánt veszik el tőlünk.

A magyar gyáriparosok körében legutóbb olyan adatokat közöltek, a miket nem hagyhatok szó nélkül. Szerintük az ország megcsonkitása esetén gyáriparunk helyzete nem oly ijesztő, mint hirdetik. Ugyanis 393.000 ipari munkásból a megszükitett Magyarországon 251.000 munkás maradna meg. Ez a számitás azonban elhibázott alapon nyugszik. Hiszen iparunk jövőjét nem az szabja meg, hogy milyen városokban vannak a gyárak jelenleg, hanem az, hogy nyerstermékeinket honnan szerezzünk be. Ha szenünk és nyerstermékeink 80 százalékát elveszitjük, akkor gyáriparunk rövid néhány év alatt tönkre megy. A földmüves és a kisiparos a megcsonkitott Magyarországon ugy a hogy még eltengődhetik, de gyári munkásaink s mérnökeink vándorbotot vehetnek kezükbe. Fogjunk össze tehát mindannyian Magyarország megmentésében. E törekvésünkben segitségünkre siet az örök természeti igazság: Magyarország földrajzi egysége.

 

Budapesti Hirlap 1919. február 26. (1–2. o.)

A Kogutovicz és társai által készített térképről lásd Segyevy Dániel Zoltán tanulmányát a Regio 2015/2. számában.

Twitter megosztás Google+ megosztás