(Budapesti Hírlap 1918. március 14. 5. o.)

Március 15. Budapest, márc. 13.

Az ibolyanyilás és a Szabadság ünnepe Magyarországon. Egy ünnep, a mely nem a pápa, nem a hatalom, nem a paragrafus erejéből lett egy nemzetnek pirosra festett napja, hanem a mely a lelkek ösztönében fogant, kelt ki és lett nemzeti hagyomány. Hiába próbált a furfangos és találékony elme törvénnyel utjába állani! Az eredmény csak annyi, hogy most két szabadságünnep van: egy, melyet a nemzet ül meg s egy, melyet a hatóságok tartanak meg. Melyik áldozásának füstje megy egyenesebben a magasba, a magyarok istenének a trónja elé: azt alig kell magyarázni.

Valamikor tilos volt ez az ünnep; azután nem volt tilos, de illojálisnak tartatott. Végül csak kellemetlen volt, azért csinálták ellene az április 11-kit, a 48-as törvények szentesitésének a fordulóját. Ma már mozgalom indult meg, hogy igtassák a március tizenötödikét, melyet a magyar ember szivéből nem lehet kiirtani, hivatalosnak az áprilisi ünnep helyébe, a mely eddig sem találta meg az utját a szivekbe.

Régen titkon, zárt ajtók s lebocsájtott zsalugáterek mellett ülték meg ezt a napot. Utóbb sikerült kivinni az utcára. Onnan bement a templomba és az iskolába. Végül a szinházak is megnyiltak az ibolya bokrétás vándor előtt.

Néztem a mostani március 15-i programot. Látom, az ifjuság ünnepel. Szónoklatban, dalban, szavalatban keres lelkesedésének utat ideális szivéből kifelé, hogy megtermékenyitse a sokaságot. El fognak zarándokolni Petőfi-szobrához. A költőhöz, a ki március fogalmának inkarnációja. Tele szórják ibolyával és babérlevéllel Huszár Adolf alkotásának a talapzatát. És a tanitók az iskolában beszélni fognak a márciusi napokról és jelentőségükről a legkisebb generációnak. Mikor az én gyermekeim kicsinyek voltak, ezen a napon minden iskolásgyermek nemzetiszinü kokárdával járt az utcán. Hej, uraim, hej hölgyeim, vigyázzanak az iskolára. A mi magot el nem szórunk a gyermekek fogékony szivébe és tanulékony elméjébe: abból soha sem lesz se virág, se gyümölcs. Ha panaszkodnunk kellene azon, hogy a mi ifjuságaink ideáljai elkopnak, elhalványodnak és kivesznek: magunkra vessünk. Mint meglett emberek elmulasztottuk vigyázni iskoláinkra! Rést talállak, hogy besurranjanak oda szelletek, a melyektől elhervad a márciusi ibolya, megfakul a trikolor-kokárda, elhomályosodnak a mi ideáljaink...

Nézem a kis iskolák mellett a nagyok iskoláit is: a szinházakat. Hát nem különös, hogy a márciusi ünnepet csak egy szinház üli meg: az, a mely hosszu időkön el volt tiltva attól, hogy tudomásul vegye, hogy e napon ünnep van. Az, a melynek a szelleme még ma se hódolt be a nemzet géniuszának: az Opera.

A Magyar Királyi Opera ezt a napot Zichy Géza Rákóczi-trilógiájának egyik darabjával, a romantikus Nemo operával üli meg. Nemo, a névtelen dalnok, egy renegát magyar gyermeke, a kit Rákóczi anyja küld fiához üzenettel, de a kit a saját szive vágya viszen jobban minden más erőnél, a nemzetért harcoló hős fejedelem közelébe. Rákóczi szabadságharca, a dalnok szózatos honszerelme, s az opera szerzőjének ideális hazaszeretete és magyar fanatizmusa jobban illik – mindez szárnyaló muzsikával boritva el a hallgatóságot – a márciusi ünnephez, mint akármi a világon.

Mikor Zrinyi Ilona szinte haldokolva elmondja fiának szánt üzenetét, szinte prófétai ihlettel festi a magyar nemzet sorsát.

Isten

Zászlódat kibontsa,

Kardodat vezesse

Kegyelme sugarát

Hazánkra eressze.

Siromnak küszöbén

Látom a jövendőt,

Látom a sorsodat,

Mit Isten keze szőtt:

Hős leszen bukásod,

Hasznos az elested,

Hitvallás lesz neved

Ereklye portested…

Nem hőseink; nem martirjaink véréből él-e ez a nemzet? Nem lett-e Rákóczi bujdosó? Nem gyalázta-e meg magát egy országgyülésünk, őt akarván stigmalizálni? Nem hoztuk-e haza diadallal és nem hitvallás-e a neve, nem ereklye-e porhüvelye?

És második nagy szabadságharcunk, a mely a márciusi ibolyával egy időben zsendült csirába, nem hőseinek hős bukásával, hasznos elestével biztositotta-e a nemzetnek föltámadását uj életre. És nem hitvallás-e a 48 és nem ereklye minden, a mink abból az időből megmaradt: nincs-e egy egész muzeumra való ereklyénk ebből az időből.

Reméljük, hogy a kik március 15-én az Operában gyönyörködni fognak Zichy Géza gróf szerencsés inspirációjának ez alkotásában, az előadásról mind elhozzák szivükben ama dal végső sorait, melyben Rákóczi elháritja magától a lengyel koronát. Rákóczi nem koronákért, nem magáért, ő a magyar nemzetért és a szabadságért küzd; ő – ugymond, magáról harmadik személyben beszélve – Magyarország bajnoka, egy nemzeti erő.

Ő élni itt, meghalni itt

S nyugodni itt akar,

Mert teste, lelke, mindene

Magyar, magyar magyar!

Nagyszerűen szárnyalnak itt a legegyszerűbb szavak. A háromszoros magyar már szinte extatikus állapota a léleknek. Semmire sincs éppen ebben a mai korban nagyobb szükségünk, mint hogy ez a lélek ragadjon el minden magyar szivet s öntse el a Március lelkes ünnepét.

(Népszava 1918. március 15. 2. o.)

Március.

Forradalmak emlékezetével van tele a levegő. Március mintha a revolució kiválasztott hónapja volna. Hetven éve most, hogy kitört az 1848-as forradalom, amely meghozta a parlamentarizmust és a jobbágyfölszabaditást Magyarországon és egy esztendeje, hogy kitört a nagy orosz forradalom, amely meghozta a munkás-, paraszt- és katonatanácsok uralmát és a proletárság fölszabadulását Oroszországban.

Forradalmi dátumokkal van tele a levegő. Március mintha a forradalmak kiválasztott hónapja volna 1848 március 13-án tört ki a bécsi forradalom, március 15-én követi a pesti, majd március 18-án a berlini. Március a forradalmak hónapja. 1871-ben a párisi proletárság kommünje, a mai orosz bolseviki forradalomnak a kicsinyben jelentkező előfutárja is március 18-án emelte föl a fejét.

Március a forradalmak hónapja. 1917 márciusának elején már forrong az orosz proletárság. Ez a forrongás találkozik és szövetkezik a duma polgári pártjainak oppoziciójával. A cár szétkergeti a dumát, ám az éhező munkásság kivonul a gyárakból és a nyilt rebellió lesz urrá az utcán. A cár szétkergeti a dumát, a duma azonban kettétépte a cári ukáz papirosát és a proletárság mellé állva, szintén a forradalom utjára tért. A kormány bebörtönöztette a proletárság képviselőit, a forrongó nép válaszul börtönbe dobta az egész cári kormányt. A kormány belelövetett az éhségében kenyérért kiáltó népre, de ime csoda történt és a puskacsövek visszafelé sültek el. A cár nyilt államcsinnyel diktaturát akart, a forradalom pedig feleletül kikényszeritette II. Miklós (a történelemben mindörökre rajta marad a véreskezű cár megbélyegző neve) lemondását.

Megindul a forradalom. Meginditja a szociális elnyomás, a békevágy és az éhség. Megindul és csakhamar ellenállhatatlan erővel hömpölyög végig áradata az államhatalom minden területén. A vasut, a táviró, a telefon, a közigazgatás nagy gépezete, a hirszolgálat a forradalom hatalmába kerül és Pétervár katonai helyőrsége, Moszkva garnizonja, Kronstadt és Odessza hajóhada lesznek a forradalmi uralom uj fegyveres erejének első állomásai.

A cárizmus csakhamar mindenünnen kipusztult és a fronton álló hadseregek tábornokai csak ugy elismerik az ideiglenes kormány parancsait, mint a front mögötti hivatalnoki kar. A cár lemondását követi az egész monarchia bukása, a Romanov-dinasztia trónról letaszitása és a köztársaság kikiáltása.

A márciusi forradalom csak első állomása lett a nagy orosz revoluciónak. Május elején ujból föl kellett kelnie a proletárságnak, hogy elkergesse a Miljukovok és Gucskovok imperialista politikáját. November elején ismét fegyverbe kellett állania a munkásosztálynak, hogy letaszitsa Kerenskiék imperializmus és béke között habozó kormányát. Ma még nem tudjuk, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő Oroszország, az orosz forradalom az orosz proletárság számára. Nincs próféta, aki ma jósolhatna az orosz bolseviki kormány jövendőjéről és aki előre láthatná képét annak, hogy hol és hogyan fog végződni 1917 márciusának annyi önfeláldozással és elszántsággal folytatott revoluciója.

(Az Est 1918. március 16. 1. o.)

A magyar ünnep,

március tizenötödike ma hetven esztendős. Egy bőséges emberöltő telt el azóta, hogy Magyarországot a tetszhalálból felrázta a lelkes márciusi ifjuság, az európai forradalmi március láng-lelkü serege. Ma hetven esztendős a sajtószabadság, a parlamentárizmus, a gyülekezési szabadság s ma hetven éve lett szabad polgár a rabszolgasorban élő magyar jobbágy.

Ma hetven éve vetették el az Ausztriától való elszakadás gondolatának magját. Ha a mai március tizenötödikén visszapillantunk az elmult hetven esztendőre, fájdalmasan kell látnunk, hogy az a nagy lendület, a mely negyvennyolcban vulkánikus erővel tört ki, mily rövid ivet ir le s mily hamar tört ketté, hogy szárnyaszegetten hulljon a porba. Ha a március tizenötödiki kezdetet méltó folytatás követte volna, ha az ország a Petőfiék, Kossuthék s Széchenyiék lelkének szárnyán röpült volna tovább, akkor Magyarország nagysága és hatalma ma az európai vezető népek első sorában ragyogna.

Ma ujra március van, sőt március tizenötödike s a magyar nemzet ismét vérzik, küzd és szenved. Vérzik hazájának s a trónnak védelmében, küzd a félbenmaradt nagy mü befejezésén és szenved, mint minden népe a világnak.

Ezt a nagy, kegyetlen háborut mi nem tekinthetjük másnak, mint szabadságharcunk folytatásának. A jobbágyság felszabaditásának müve negyvennyolcban nem volt teljes, a nép ugyan felszabadult, láncainak egy részétől megszabadult, de azokat a termékenyitő jogokat nem kapta meg, a melyek megillették volna, hogy fejlődni és akadályok nélkül alkotni tudjon.

Szabadságunkért is küzdünk ma ebben a szörnyü háboruban, mert bebizonyosodott, hogy a mai viszonyúnk Ausztriával többé fönn nem tartható. Szükségünk van rá, hogy katonailag és gazdaságilag teljesen önállóak legyünk, mert Ausztria visszaélt helyzetünkkel s ördögi rendszerességgel dolgozott megrontásunkon és tönkretételünkön. Mi ezt a szoros viszonyt tovább nem türhetjük, a király személyén kivül semmi közösséget nem hagyhatunk meg a jövőben.