A kétnapos konferencia Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója üdvözlő szavaival kezdődött, majd távollétében felolvasták az EMMI-t vezető miniszter köszöntő szavait. Szarka László (MTA BTK TTI) azzal nyitotta meg az első panelt, hogy a kilencvenkilenc éve megkötött békeszerződés egy összetett, sokdimenziós, a magyarokat és szomszédaikat egyaránt érintő jelenség, összefüggéseinek tanulmányozása nemcsak a kontextus és a források megismerését igényli, hanem azok időnkénti újraértékelését is. Ennek során pedig hasznos az emlékezetpolitika és a történettudomány közötti együttműködés.
Az első előadást Schmidt Mária (PPKE, Terror Háza Múzeum) tartotta „Trianon 100 év távlatából” címmel, aki a Várkert Bazár állandó kiállítása – és nemrég megjelent új kötete – főbb gondolatait ismertette. Nézete szerint a szarajevói merénylet után egy helyi háború akaratlanul „európai testvérháborúvá” eszkalálódott. Ennek tétje az volt, hogy ki lesz Európa ura a XX. században. Az amerikai beavatkozás azonban lehetetlenné tette az 1917-18 fordulóján még reális kompromisszumos megegyezést. Wilson elnök Amerikája civilizátori és erkölcsi küldetéstudattal kezdett hozzá a világ amerikanizálásához, szembekerülve az osztályharcot – vagyis polgárháborút – hirdető bolsevikokkal, a hidegháborúval együtt száz évig tartó ideológiai konfliktus pedig csak 1990-ben ért véget az USA győzelmével.
Romsics Ignác (Eszterházy Károly Egyetem) előadásában („Trianon és a magyar politikai gondolkodás”) máshonnan közelített Trianon témájához. Eszmetörténeti és historiográfiai fejtegetésében azt vette számba, hogy Trianonnak milyen okait azonosították be a kortársak, majd az utókor. Először a belső okok voltak többségben: a konzervatív és jobboldali értelmezések (Tormay Cécile-től Szekfű Gyuláig) inkább a magyar társadalmat belülről bomlasztó tényezőkre mutattak rá (zsidók, feministák, szabadkőművesek, szocialisták stb.), miközben az akkor főleg külföldön vagy illegalitásban ténykedő ellenzék a reakciós dualista rendszert és Tiszát okolta a bukásért. Ekkor alakult ki a két, egymással szemben álló, de formájában (pl. bűnbakképzésben, a belső okok dominanciájában) hasonló történelemszemlélet. Előadása végén nagyjából a négy döntő tényezőben ragadta meg a fő okokat: a nemzetiségi kérdésben, az irredentizmusban, a győztes nagyhatalmak érdekeiben és Magyarország belső helyzetében.
A harmadik előadó Szakály Sándor volt (Veritas Történetkutató Intézet), aki egy valamivel szűkebb kérdéskörről beszélt „A trianoni békediktátum és a magyar haderő” címmel. A magyar haderő célját Trianon után röviden a revízióban határozva meg, felvázolta az előzményeket, majd az 1918. őszi viszonyokat, amikor Magyarország nem rendelkezett meghatározó katonai erővel. Noha a honvédelem kérdéskörét máig heves viták övezik, Szakály kijelentette, hogy az adott helyzetben nem volt lehetőség sikeres honvédelemre. A hadsereg akadozó újjászervezése csak 1919 elején kapott új lendületet – különösen az áprilisi román és csehszlovák támadások hatására –, és az újra bevezetett sorozással és az elbocsátott tisztekkel májusra vagy 200 ezres haderő állt fel. A Horthy-korszak későbbi katonai elitjének több tagja (Jány Gusztáv, Szombathelyi Ferenc, Werth Henrik, Lakatos Géza és mások) is részt vett a Vörös Hadsereg harcaiban, ám eközben nem a bolsevik ideológia, hanem a haza védelme, karrier stb. motiválta őket. A viszonylag kis létszámú, ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg 1919 nyarára egy olyan katonai alternatívaként alakult meg, amely a Tanácsköztársaság bukása után integrálta a felbomlott Vörös Hadsereg egy részét, majd egyedüli magyar haderőként komoly szerepet játszott abban, hogy Horthy Miklós államfő lett. Az előadás a „trianoni Magyarország” hadseregét korlátozó rendelkezések rövid ismertetésével, valamint azoknak a törésvonalaknak a felvillantásával zárult, amelyek a régi-új tisztikaron belül húzódtak.
Ablonczy Balázs (MTA BTK TTI, Trianon 100) előadása („Menekültkérdés 1918–1920-ban”) korábban kevésbé kutatott, ezért a magyar nemzettudatban „fehér foltként” jelen lévő témát érintett (amelynek tavaly egy nemzetközi konferenciát is szentelt a Trianon 100).
Az ötödik előadást Ujváry Gábor (Veritas Történetkutató Intézet) tartotta („Trianon és a magyar felsőoktatás”). Az ellentmondásos jelenségekkel terhelt kérdés előzményeként több tényezőt sorolt fel Ujváry: az egyetemi ifjúság polarizálódását, a háborús évfolyamok feltorlódását, az integritás-propagandát és az 1918-19-es felsőoktatási átalakítási kísérleteket. Ujváry az ezekből következő feszültségeket azonosította be a népi–urbánus ellentétek egyik ősforrásaként is. Az ennek következtében bevezetett numerus clausus kül- és belpolitikai szempontból is komoly gondokkal járt: Nyugaton elítélték, a szomszédos országokban hivatkozási alap lett a magyarokkal szembeni diszkriminációra, és külföldre terelt sok tehetséges embert. A két világháború között azonban pozitív fejleményekről is lehet beszélni – a kultúrfölény-elmélet hatása, a kultusz-költségvetés növekedése és a vidéki kultúrközpontok kialakulása sokáig éreztette hatását.
A nyitópanelt Bordás Sándor (Kodolányi János Egyetem) zárta „Történelmi traumáink lelki örökségei” című előadásával, amelyben egy 2012–2015 között végzett kutatás eredményeit ismertette. Bevezetésképp rámutatott, hogy a szerbek rigómezei veresége egy olyan feldolgozatlan történelmi traumaként rögzült a szerb nemzettudatban, amely később a jugoszláviai polgárháborúban is éreztette hatását, majd rátért a magyar traumák lélektani következményeire. A kérdőívek és interjúk segítségével, a Kárpát-medencében élő, magyar nemzetiségű véleményformáló emberek körében lebonyolított felmérés komplex módon közelített a kérdéshez. Bordás szerint az eredmények nagyfokú bizalmatlanságról, bizonytalanságról és individualizmusról árulkodnak, valamint a kommunista diktatúra kollektivizmusának romboló hatásairól (amelyek nagyobb traumával jártak, mint Trianon), és hogy a magyar társadalom jellege maszkulin, konfrontatív, a konfliktusok pedig folyamatosan újratermelődnek. A válaszok alapján a fontosabb történelmi traumák – a tatárjárás, a török hódoltság, 1848, 1920, a kommunista diktatúra és 1956 – közül a legkevésbé Trianont dolgozták fel a magyarok, amit a másik két 20. századi jelenség követ.
A délutáni panelek után a napot egy könnyedebb – de nem kevésbé komoly témákat feszegető – kerekasztal-beszélgetés zárta, amelyen a Trianon 100 Kutatócsoport tagjai vettek részt, Ablonczy Balázs lendületes moderálása mellett: Vallasek Júlia (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár), Szeghy-Gayer Veronika (Kassai Állami Tudományos Könyvtár) és Révész Tamás (MTA BTK TTI). A kedvenc „menekültregénytől” vagy visszaemlékezéstől eljutottunk a különféle források megbízhatóságának kérdéséig, az emlékezés formáiig, de Vallasek Júliának még arra a kérdésre is sikerült válaszolnia, hogy milyen könyvből látna szívesen egy jó Trianon-filmet: Szabó Magdától a Für Elise-t vagy pedig Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényét.
A konferencia teljes programja itt elolvasható.
