Május 3–5. között New Yorkban az Association for the Study of Nationalities éves konvencióján, a nacionalizmuskutatás legjelentősebb rendszeres seregszemléjén Révész Tamás és Romsics Gergely képviselte a kutatócsoportot, a Vörös Hadsereg régi reflexekre és új eszközökre egyaránt építő toborzási propagandájáról, illetve „a szláv veszély” a magyar külpolitikai gondolkodást a 19. században sokszorosan megfestő képzetéről.

Május 24-én Romsics Gergely kollégánk a bécsi Diplomatische Akademie által szervezett „1918–2018 közép-európai nézőpontból” elnevezésű konferencián adott elő. A Karin Kneissl osztrák külügyminiszter-asszony keynote előadásával megnyitott eseményen felszólalt Erhard Busek volt alkancellár, a Duna-térség Intézet vezetője, Emil Brix nagykövet, a DA elnöke, illetve visegrádi országokból meghívott történészek. Az esemény kapcsán munkatársunkkal az osztrák hírügynökség, az Austria Presse Agentur készített interjút.

Május 24-én, Budapesten, a székely identitás témakörén belül, mégis szerteágazó és sűrű programmal került sor az MTA két műhelyének közös konferenciájára „Hullóidő – Székely identitásépítés a 19–20. században” címmel.

A Kisebbségkutató Intézet és a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport által lebonyolított rendezvényen 14 előadó szólalt fel, és ahogy azt a konferenciát értékelő Fosztó László is megállapította, a diszciplínák változatossága mellett a magyarországi és erdélyi, illetve a női és férfi résztvevők aránya is kellőképpen kiegyensúlyozott volt.

A konferenciát Papp Z. Attila szociológus, a Kisebbségkutató Intézet igazgatója egyfajta ironikus tipologizálással nyitotta meg, amellyel azt érzékeltette, hogy milyen sokféleképpen lehet meghatározni „a székelyeket” és a székelységet mint sajátos identitás-kategóriát. A bevezető után két történész következett: először Hermann Gusztáv Mihály vázolta fel a székely eredetmítoszok forrásait és a szkíta-hun származás hagyományát, majd Orbán Zsolt ismertette egy nemrég végzett felmérés eredményeit, amely érdekes képet fest a székelyföldi magyarok mai identitásáról – a köztudatban például viszonylag erősen él a Csaba királyfi-monda, valamint a hun eredet képzete. Sándor Klára nyelvész előadása a székely rovásírás különleges pályájáról szólt, érintve a „székely írás” aktuális identitásjelző funkcióját, kultuszát és ellenkultuszát is. Az első blokkot Nagy József hadtörténész előadása zárta, amely a székelység katonai múltját is röviden felelevenítve a katonanép toposzának továbbélésére világított rá. Ez elsősorban a „hőskultusz”, a lokálpatrióta oktatás, valamint különféle közösségi tevékenységek formájában nyilvánul meg, mint például veterántalálkozók, emléktúrák, hagyományőrző egyesületek működése és emlékhelyek fenntartása.

A második szakaszt Nagy Szabolcs történész előadása vezette be a két világháború közötti Magyarország egyik jellegzetes „identitásépítő műhelyeként” is ténykedő Székely Hadosztály Egyesületről. Orbán Zsolt ugyanennek a korszaknak egy elfeledett pártocskája, a Székely Nemzeti Párt létrejöttén és működésén keresztül nemcsak a korabeli politikába nyújtott bepillantást, hanem jól látható párhuzamokra is rávilágított az akkori és mai közélet egyes jelenségei (önjelölt és öntörvényű személyiségek és csoportok elkeseredett rivalizálása stb.) között. A blokk utolsó előadását Ablonczy Balázs történész tartotta a Trianon utáni Magyarország székely hálózatairól, amelyeket politikai rendszereket túlélő hálózatokként jellemzett, ténykedésük kapcsán kiemelve az emancipáció motívumát, továbbá szerepüket a mai magyarországi Erdély-kép kialakulásában.

A harmadik blokk Mohay Tamás etnográfus-szociológus előadásával kezdődött, aki Csíksomlyó vallási búcsúhelyből nemzeti kegyhellyé válásának ívét mutatta be. Ezt követően Bokor Zsuzsanna társadalomtörténész-etnográfus az „Ezer székely leány” mozgalom történetén és jelentésváltozásain, valamint az öltözködésen keresztül a székelyföldi női szerepek sajátosságait is felvillantotta. Szőcsné Gazda Enikő etnográfus-muzeológus a székely identitásépítés és a háziipari mozgalmak (pl. szőttesmozgalom) kapcsolatáról adott elő, kihangsúlyozva a háziipari akciók egymásra épülő és felülről jövő jellegét. Bárdi Nándor történész előadásának középpontjában négy olyan sokszínű személyiség – Csutak Vilmos, Bányai János, Domokos Pál Péter és Vámszer Géza – és tevékenységük állt, akik meghatározó szerepet játszottak a 20. századi regionális székely identitás alakításában, valamint a közművelődés- és közösségszervezésben.

A konferencia utolsó blokkját Vallasek Júlia irodalomtörténész nyitotta meg, aki a székely identitás mint irodalmi márka (brand) alakulását és változásait járta körül a két világháború közötti időszaktól napjainkig. Patakfalvi-Czirják Ágnes antropológus a székely zászló létrehozása körüli tudományos és politikai vitákon keresztül nemcsak azt a legitimációs versenyt szemléltette, amely a Székelyföld mint régió megkonstruálásáért és képviseletéért folyik, hanem azt a folyamatot is, ahogy az identitáspolitika a helyi közösségépítő értelmiségiektől fokozatosan az intézményekhez került át. Csata Zsombor szociológus az etnikai szolidaritás mint társadalmi tőke kérdéskörén belül a „székely” termékekhez való viszonyulást vizsgálta meg, számos példát hozva az egyre professzionálisabb etnikai marketingre, illetve arra is rámutatva, hogy az értelmiségi kulturális elit ezen a téren is fokozatosan pozíciókat veszít. A konferenciát végül Fosztó László szociológus zárta le „útravaló” reflexióival.