Néhány hónap alatt csaknem 250 ilyen jelentés futott be a minisztériumba. Buday László statisztikus 1920-as összesítése szerint (A megcsonkított Magyarország, Pantheon, 1920.) 2307 polgári iskolai tanár tanított az elszakított országrészek iskoláiban. Nem tudjuk, hogy közülük mennyien jöttek át Magyarországra, de tekintettel arra, hogy a 250 jelentésíró csaknem mindegyike állami iskolai tanár volt, és ők a 120 elveszített intézmény valamelyikében tanítottak, ez azt jelenti, hogy a 800-900 állami oktató átmenekült hányadának elég jelentős része megírta emlékeit. Az iskolaigazgatók által felterjesztett írások hallatlanul fontos információk forrásai a korszakról, nemcsak a bennük foglalt tényanyag révén. Egyrészt a polgári iskolai hálózat, amely 1868-ban jött létre, és nagyjából a mai általános iskola felső tagozatának felelt meg, és kistisztviselői pályákra jogosító képzést nyújtott, sokkal mélyebben leért a magyar társadalomba, mint a középiskolák. Nemcsak városokban, hanem nagyközségekben is bőven találunk ezekből az intézményekből: a most fellelt gyűjteményben olyan, kevésbé ismert településekről is olvasunk beszámolókat, mint a bánsági Módos, a bácskai Palánka, a Pozsony melletti Szered vagy a felvidéki Nagytapolcsány és az ungi Nagyberezna. Fontos a gyűjtemény abból a szempontból is, hogy immár női írások is vannak az összeomlásról és az idegen bevonulásról; a visszaemlékezők több mint egyharmada ezt az álláspontot jeleníti meg. És beszédes a gyűjtemény abból a szempontból is, hogy néhány héttel létrejötte után tájékozódhatunk arról, hogy a forradalmakkal kapcsolatos beszédmód hogyan formálódik a magyar társdalomban, milyen gyorsan terjednek és milyen mértékben találkoznak a közvélekedéssel az összeomlás elbeszélésmódjai. Anekdotikus érdekesség, de egy sor ismert szereplő is akad az elbeszélők között, így pl. Kéz Andor (1891–1968) későbbi egyetemi földrajzprofesszor, korábban gyulafehérvári polgári iskolai tanár, az Abrudbányáról távozott Marjalaki Kiss Lajos (1887–1972), aki menekülése után Miskolc művelődéstörténetében játszott fontos szerepet, vagy éppen Tolcsvai Nagy Géza hátszegi (Hunyad vm.) igazgató, Tolcsvay László és Tolcsvay Béla zenészek nagyapja.
Némelyik írás egy oldalon tájékoztatta feletteseit arról, hogy az utasításnak miért nem tud eleget tenni (mert katona volt, beteg vagy már az összeomlás előtt elhagyta állomáshelyét), de a Tordáról Hódmezővásárhelyre menekült Orbán Viktória tanárnő például 36 oldalas néprajzi traktátusban foglalta össze élményeit, füzetkéje fedlapjára pedig előzékenyen rá is írta, hogy „másfél óra olvasási idő”. Az összes jelentést összefoglaló, csaknem kétezer oldalas gyűjtemény ma a Magyar Nemzeti Levéltár iratanyagában található K 501 jelzet alatt (215. csomó).
Egy 1921-ben írt jelentés részlete.
Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk Kiss Gábor, Kiskőrösre menekült zalatnai polgári iskolai tanár emlékezéséből. Az írás elég megvilágító erejű abból a szempontból, hogy az Alsó-Fehér vármegyébe frissen érkezett tanár milyen gyorsan elsajátította a helyiek, 1848–1849 traumáiból eredő félelmeit, továbbá azt is megmutatja, hogy az államigazgatás milyen gyorsan omlott össze a nagy múltú erdélyi bányavároskában. Zalatna (románul Zlatna) 4400 főre rúgó lakossága az 1910-es népszámlálás szerint alig több mint negyedrészben volt magyar: ez a tény és a „históriai hely emlékeinek hatása” döntően hatott a helyi magyarok lelkiállapotára 1918 őszén. Kiss erős kifejezéseit nyilván meghatározta az is, hogy 1916-ban már egyszer menekülni volt kénytelen a román hadsereg elől, egyik gyermeke a menekülés alatt elhunyt, és az 1918-as napokat maga és családja is betegen érte meg. Zalatnáról nem csak ő írt: Mártonné Fáy Róza református lelkészfeleség emlékei árnyalják és módosítják a Kiss által felvázolt képet. Kiss így emlékezett az október-novemberi napokra:
„(…) [1918.] Október 31-én a forradalom hullámai már láthatók és érezhetők voltak ebben a távol eső helyen is. A frontról a délutáni órákban fegyverzetekkel érkező, megszökött katonák fegyverropogásától voltak hangosak a község utcái. A zűrzavar folyton nőtt. [A] Zalatnán szolgálatot teljesítő csendőrség karhatalmának 28 tagja szolgálatot csak saját laktanyájukban teljesített, mert nagy része odavaló népfelkelőkből állott, akik úgyszólván csak a saját életük biztosításáért remegtek. Bányászati, erdészeti és más tisztviselői karok teljesen tanácstalanul, a legnagyobb remegésben keresték fel egymást és kétségbeesve latolgatták az eseményeket, iparkodtak egymást megnyugtatni, hogy ez csak egy hirtelen láng felcsapása, mely rövid idő alatt teljesen meg fog szűnni. A több lélekjelenléttel rendelkező magyar egyének iparkodtak helyi nemzetőrséget alakítani a rend-, élet- és vagyonbiztonság biztosíthatása érdekében. De ekkor már a község vezető jegyzője [vélhetően Bartos Lajos dr.] és helyettese elmenekült s így a tiszta kommunista érzelmektől áthatott, frontról hazajött katonák teljes biztonságba érezve magukat, szervezkedtek a következő események véghez vitelére.
Az oláhság agresszív fellépése teljesen megbénított minden olyan eljárást, amivel életünket biztosíthattuk volna. Ugyanezen nap estéjére jelezte a még Gyulafehérváron bizonytalanságban működő parancsnokság, hogy a zalatnai nemzetőrség megalakítására 200 drb fegyvert és megfelelő mennyiségű éles töltényt fog az esti vonattal küldeni. Erre a bányafőtanácsos [valószínűleg Csia Ignác főbányahivatali főnök] megszervezte a 200 embert, akik alkották volna a helyi nemzetőrséget, természetesen a közbéke kedvéért fele részben oláh, fele részben magyar elemekből. A várva várt vonat csak késő esti órákban érkezett meg a község határába, ahol az állomástól mintegy 2 km távolságban, a „Preszáka” nevezetű emlékoszlopnál, hol 1848-ban legyilkolták a zalatnai magyarságot, felszedték a síneket és a vonat odaérkeztekor az oláhság megrohanta a tudomására jutott vaggon szállítmányt, kiszedték a fegyvereket, s szétosztották maguk között a megfelelő éles lövegekkel [sic] együtt. Egynegyed óra leforgása alatt a hír elterjedt és mi a legnagyobb rettegések között vártuk az elkövetkező eseményeket. A református pap [Valler József] iparkodott – házról-házra járva – a magyar családokat megnyugtatni érthető kétségbeesésükben.
Éjjel pont 12 órakor alig szendergő álunkból, velőkig ható, örültek ordítozására emlékeztető kiabálásra, szüntelen fegyvertűzre riadtunk fel, s kiugorva ágyunkból, amint voltunk betegen, lakásunkba belőtt golyóktól teljesen agyonrémülve, ingben menekültünk le mindnyájan az előttünk addig sohasem látott pincébe. A pince ablaka az utcára nyílt, felettünk a reggeli órákig szólt a fegyver, ordítozás, kiabálás, miközben lakásunk körül levő összes boltokat kirabolták, közbe-közbe vegyülve női és gyermek sikoltozás.
A pince mélyén átélt éjszaka érzelmeit leírni képtelen vagyok és hiába is írnám, mert azt megérteni, átérezni csak az tudja, aki hasonló körülmények között szenved. A rablók szekerekkel hordták el az üzletek értékeit, bútorokat, és mindent, amit megfoghattak, ami a nagy zűrzavarban a pincébe is lehallattszott.
Kortüneti jelenségként, történeti hűség kedvéért köteles vagyok megjegyezni egyetlenegy kijelentést, melyet tisztán hallottam. A rablás közepette egy oláh oláhul rámordul egyik társára, mondva: „Menj innen, te magyar vagy!”. Erre az oláhul nem tudó ráfelelte: „Azt hiszed, én nem tudok oláhul?” De egy hangot sem tudott kiadni azon a nyelven, amiből azt következtettem, hogy ez a rablás tervszerűen volt előkészítve, s benne – fájdalom – részt vettek a magyarok is.
Reggel hat órakor megszólalt a református templom harangja, s akkor mint a félholtak – eszembe jutva IV. Béla király idejében barlangokból előhívott magyarok – a hideg éjszaka után a kiállott rettenetes félelmek között gyermekestől együtt, úgy, ahogy az ágyból kiugrottunk volt, jöttünk fel a pince nedves mélyéből. (…) Az iskolaszolga felesége keresett fel először, aki hasonló éjszakát mesélt el és kommentárként jelezte, hogy a rablások után következnek az emberek. (…)
A bányafőtanácsosnak óriási összegeken sikerült egy embert fogadni, ki lóháton, járatlan utakon eljutott Gyulafehérvárra és hírt adott a zalatnai eseményekről. Onnan azt a reményt hozta, hogy két napon belül Déváról mentőcsapatot kapunk. De hátra volt a két napig az elkövetkezendő éjszaka, amely a legnagyobb rettegést okozta, amikor a magyarságra kerül a sor.
Zalatna központja egy békésebb időszakból származó képeslapon.
Pár napja voltam Zalatnán és sikerült megtudnom, ki a legfőbb oláh vezető. Beteg szervezetemmel felkerestem őt, könyörögtem neki, vegyen oltalmába bennünket, mint ártatlanokat. Az illető Petrizsenár nevezetű, a háború alatt milliós cipő csalásáért Budapesten ismert rovottmúltú suszterlegény, kinek felesége tiszta magyar leány, látva kétségbeesésünket, felesége könyörgésére oltalmába vett.
Ezen nap délutánján az oláh nemzetőrség szervezkedett, oláh gyűléseket tartottak a piactéren. Ekkor kihajtották az összes magyarságot, oláh templomban, oláh keresztre oláhul meg kellett esküdnie mindenkinek és éltetni nagy Romániát. Mindenfelé eltűnt a magyar szín, elnémult a magyar szó, csak a fájdalom maradt meg a lelkekben.
Elkészülve a halálra húzódtunk meg az oláh agitátor bűzös, rossz levegőjű odújában. Este 10 órakor megérkezett Déváról 12 katona 2 gépfegyverrel, egy polgári iskolai tanítójelölt vezetése mellett. Mint az országos nemzetőrségnek ottani parancsnoka megszállta a főteret és sikerült távol tartanai a hegyek tetején tüzek mellett terveket szövő oláhságot egész a reggeli órákig. Erről azonban csak másnap reggel értesültünk, s így az egész éjszakát még köhögésünket is visszatartva, sóhajtásainkat elfojtva, a legnagyobb kínszenvedések között éltük át.
Harmadnap déli 12 órakor megérkezett Gyulafehérvárról Nagy Kálmán fűtőházi főnök saját vezetésével egy 10 kocsiból álló, magyarok megmentésére szánt vonat. Mint személyes jóbarátom felkeresett, mondva, 10 perc alatt a vonatnál legyek lehetőleg, csomag nélkül, mert nem lehet tudni, hol kell a hegyeknek nekivágni, ha életünket meg akarjuk menteni. Az egész vonal mentén az oláhság fellázadva, Gyulafehérváron felfegyverkezve az őrület táncát járja.
Az intézetbe mentem. Az állami értékeket magamhoz vettem; az anyakönyveket, fontosabb írásokat összegyűjtöttem, azokat vízmentesen körülzártam, ládába szegeztem, lepecsételtem, az igazgatói iroda padlóját felfeszítettem, oda behelyeztem azt, a padlót leszegeztem és azóta még mai napig is ott vannak az írások.
Családommal együtt a kitűzött 10 perc alatt a vasúti állomásra jutottunk. (…) A vonat roskadásig megtelt menekülőkkel, kik között legnagyobb részben a zsidóság foglalt helyet. [Zalatnának az 1910-es népszámlálás szerint összesen 70 izraelita lakója volt] (…) Egész utunk Gyulafehérvárig 8 óra hosszat tartott, belenyúlva a sötét éjszakába. Leírhatatlan az az öröm, mely egész utunk alkalmával megnyilatkozott az oláhság részéről.”
Kiss Gábor Zalatnán mindössze néhány hetet töltött, 1918 őszén helyezték oda Kézdivásárhelyről. Soha nem tért vissza az Erdélyi-érchegységben fekvő bányavárosba. 1918. november 8-án Gyulafehérvárt is elhagyta, és Budapestre ment. Kiskőrösre került, majd ezután, a húszas évek közepén Sátoraljaújhelyre helyezték polgári iskolai igazgatónak, onnan nyugdíjazták 1944-ben.
Címkép: Zalatna látképe a 19. század végén. Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
