A beszéd válasz volt – részben a szentpétervári bolsevik forradalomra, részben David Lloyd George brit miniszterelnöknek a brit hadicélokat vázoló, három nappal korábbi beszédére. Wilson joggal sejtett kihívást Lenin szocialista internacionalizmusa mögött, ugyanakkor nem azonosult a Szövetségesek hadicéljaival sem: ezért nevezte hazáját „társult” hatalomnak. Célja a Népszövetség létrehozása és minden érdekelt féllel történő elfogadtatása volt.

A 14 pont csak rövid ideig maradt 14. 34 nappal később Wilson újabb „négy békeelvet” hirdetett meg, majd szeptember 25-én további „öt békefeltételt”. Eközben az eredeti 14 közül is megváltozott néhány. A háború hirtelen vége (szeptember 30. és november 11. között) felerősítette a területi és egyéb követetéseket a Szövetségesek táborán belül és kívül is.

Woodrow Wilson amerikai elnök

Wilson nem hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadóját és „alteregóját”, Edward M. House ezredest bízta meg a fegyverszüneti tárgyalások levezénylésével. House-nak elege lett az állandó lobbizásból, és megbízta két beosztottját, Walter Lippmannt és Frank I. Cobbot a 14 pont frissített értelmezésének összefoglalásával. Lippmannt az amerikai konzervatív újságírás ikonikus alakjaként tartjuk számon, akkoriban azonban még liberális sajtómunkás volt, és a frissen indított New Republic egyik szerkesztőjeként dolgozott. Korábban az Inquiry nevű béke-előkészítő bizottságban, ekkoriban már az amerikai hírszerzés kötelékében szolgált. Cobb a New York World szerkesztője volt. A „Lippmann-Cobb kommentárt a 14 ponthoz” Wilson 1918. október 29-30-án jóváhagyta, és azt leközölték a nyugati sajtóban. Ez volt 11 hónap alatt a 14 pont negyedik „hivatalos” változata.

Eközben az eredeti beszédet és annak első kiegészítéseit lefordították német nyelvre, és több tízezer példányban ki is nyomták. Ezeket két nemzetközileg ismert feminista aktivista csempészte be az Osztrák-Magyar Monarchiába, éppen az összeomlás napjaiban. Egyikük Vira B. Whitehouse volt, az első amerikai diplomatanő, a másik a magyar Bédy-Schwimmer Róza, aki éppen Károlyi Mihály nagyköveteként szolgált Svájcban.

Így a háború végén egyszerre forgott közkézen a beszéd mind a négy változata. A bécsi külügy megpróbált erre rájátszani, és arra hivatkozott, hogy ők Washingtontól a 14 pont alapján kértek fegyverszünetet. Az amerikai válasz viszont az volt, hogy a Monarchiára vonatkozó 10. pont már nincs érvényben. Így kezdődött a 14 pont körüli értelmezési vita.

Illetve mégsem így. Amikor Wilson január 8-án elmondta a beszédet, többen rákérdeztek nála a ködösnek tűnő 10. pont konkrét jelentésére. Az elnök ugyanis a tizedik pontot úgy szövegezte meg, hogy az mindkét értelmezést lehetővé tegye. A magyar nyelvre pontosan nehezen lefordítható félmondat a Monarchia népeire mint nemzetekre utal, és követeli, hogy „biztosítsák számukra az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Az érdeklődő Josephus Daniels tengerészeti miniszternek az elnök azt válaszolta, hogy „nem szabhatjuk meg egyetlen országnak sem, hogy milyen legyen az államformája, és fel sem darabolhatjuk”. Ugyanakkor Jean J. Jusserand francia nagykövet azon kérdésére, hogy a tizedik pont a Monarchia feldarabolásának támogatását jelenti-e, azt válaszolta, hogy igen.

Wilson 1918. január 8-i beszéde ez első olyan huszadik századi beszéd volt, amely mitikus alakot öltött. Számos olyan dolgot szimbolizál, ami bizonyíthatóan nincs, és nem is volt benne a beszédben. Az elmúlt száz év során folytonosan változó diplomáciai toposszá vált, amelyet mindenki saját szája íze szerint értelmezett, hajlítgatott. A két háború közti időszakban itthon is tudatosan félreértelmezték, és ezt az így kialakított értelmezési keretet állították a revízió szolgálatába. A kommunista időszakban inkább nem beszéltünk róla, később csak megemlítettük a tankönyvekben. Ma az MTA „Lendület” Trianon 100 kutatócsoportja vizsgálja tudományos igénnyel.

Bővebben lásd Glant Tibor „A 14 pont története és mítosza” című cikkét (megjelent a Külügyi Szemle 2009/4. számában), valamint „Diplomatanők rivaldafényben: Vira Whitehouse és Bédy-Schwimmer Róza svájci küldetése az első világháború idején” című cikkét a Múltunk 2003/3. számában (lásd a csatolmányokat!).