[Ioan-Aurel Pop: Semnificaţia anului 1918 pentru istoria românilor – câteva consideraţii. In Valentin Orga–Ottmar Traşcă–Liviu Ţîrău–Virgiliu Ţârău (eds.): Din modernitate spre contemporaneitate. Studii istorice dedicate lui George Cipăianu la împlinirea vârstei de 75 de ani. Argonaut, Cluj-Napoca, 2017. 180–195. o.; Lucian Boia: În jurul Marii Unirii de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi. Humanitas, Bucureşti, 2017. 131 oldal]
A 2018. január elsejével elkezdődött centenáriumi év – a modern Románia létrejöttének századik évfordulója – a közélet kiemelkedő eseménye Romániában. Nem csupán a közéleti szereplők, de a történészek is nagy jelentőséget tulajdonítanak a szimbolikus évfordulónak, amelyben sokan kiváló alkalmat látnak a román nemzetállamot és történetét érintő diskurzusok alakítására. Ez az alkalom ugyanakkor fontos nézetkülönbségekre is ráirányítja a figyelmet, amelyek egyszerre táplálkoznak a 19-20. századi történelem és általában a történettudomány szerepének és feladatának eltérő értelmezéseiből. Ioan-Aurel Pop és Lucian Boia az 1918-as „Nagy Egyesülést” taglaló írásai rendkívül plasztikusan jelenítenek meg két markáns, egymással szemben álló vonulatot a jelenlegi romániai történetírásban, ugyanakkor mindkét szerző igen ismert, befolyásos értelmiségi. A főképp a középkort kutató Pop a Román Akadémia tagjaként és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektoraként szakmai és tudománypolitikai szempontból egyaránt tekintélynek számít. A Bukaresti Egyetem professzoraként ténykedő Boia pedig a kilencvenes évek végén vált ismertté a román történelmi mítoszokat elemző könyvével, és bár nyugdíjazták, azóta is folyamatosan publikál – mind odahaza, mind külföldön az egyik legismertebb román történészként tartják számon. Nézeteik ütközése túlmutat egy egyszerű szakmai vitán, és tulajdonképpen két olyan megközelítés közötti rivalizálásként tekinthetünk rá, amelynek tétje a történeti diskurzus uralása, vagyis a fősodorbeli román történetírás irányának, a román értelmiség történelemszemléletének meghatározása.
Ioan-Aurel Pop 2017-ben megjelent, Az 1918-as év jelentősége a románok története számára – néhány megfontolás című írása ugyan csak egy viszonylag rövid, alig 15 oldalas tanulmány, de szerzője több lényeges tézist is megfogalmaz benne. Ezek közül a továbbiakban ötöt emelek ki.
Ioan-Aurel Pop történész, a kolozsvári BBTE rektora
Az első állítás a román nemzeti egységtörekvések általános támogatottságot élvező nemzeti igényként való megjelenítése. Pop szerint az erdélyi románság többsége 1918-ban egyértelműen a Romániához való csatlakozást részesítette előnyben az Osztrák-Magyar Monarchiában való maradással szemben, ahol nem látták biztosítva nemzeti fejlődésük feltételeit. (184–185.) Az erdélyi román elit által 1848–1849 óta, a nemzeti emancipáció, majd az egyesülés céljával folytatott tudatos nemzeti építkezés logikusan vezetett ehhez az állásponthoz, amely a kornak megfelelő demokratikus színvonalon megtartott gyulafehérvári népgyűlésben öltött testet. (185–187 és 192.)
Egy másik fontos tézis a többségi elv érvényesülése Nagy-Románia létrejöttének folyamatában. A szerző kiemeli, hogy az erdélyi románok Romániához történő csatlakozása a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveivel összhangban történt: „Az önrendelkezés elvének megfelelően a románok voltak az a többség, amely dönteni volt hivatott az Erdélynek nevezett történelmi tartomány sorsáról.” (187). A román többség döntése így legitimálta a Magyarországtól való elszakadást, még népszavazás nélkül is, mivel „A gyulafehérvári gyűlés a népesség abszolút többsége [tehát a román lakosság – a szerk.] népszavazásának szerepét játszotta.” Pop a többségi elv alapvető jelentőségére mutat rá Nagy-Románia felépítésében is: a megnagyobbodott ország egységes, abszolút román többséggel rendelkező nemzetállam lett, amelynek lakosságát közel háromnegyed részben románok alkották. (182–183.)
Kulcsfontosságú a román egység nemzetközi elfogadottsága is. A szerző többször is kiemeli, hogy az első világháború előtti Románia határain túl élő románok önszerveződését, lokális hatalomátvételét és a nemzeti egyesülést a két világháborút lezáró békekonferenciák és nemzetközi szerződések is a népakarat megnyilvánulásaiként ismerték el, és hagyták jóvá. (182–183. és 191–192.)
Pop az erdélyi románság egységtörekvésének sikerében morális igazságtételt is lát. Az emancipatorikus és demokratikus román nemzeti szabadságmozgalmat a korabeli Európa „elnyomó birodalmai” elleni legitim és progresszív mozgalmak között említi (191.), az 1918-as egyesülés pedig a „történelem egyfajta bosszújaként”, történelmi jóvátételként jelenik meg a diszkrimináció évszázadai után, amely a későbbi visszásságok ellenére is „a történelmi igazság aktusa marad” (188–189.).
Végül a szerző a történelmi eseményt és idei évfordulóját egyaránt behelyezi egy emlékezet- és geopolitikai erőtérbe is. Bár szerinte természetesek a különböző értelmezések, de az alaptalan általánosítások románellenes propagandára is felhasználhatók. Az „új értelmezések”, „demitizálások” pedig általában vagy a nacionalista és soviniszta revizionizmus vagy a bolsevik internacionalizmus híveinek fegyvertárába tartoznak (184.), és hosszú magyarországi, illetve szovjet előtörténettel bírnak. (193.) Nem véletlen a centenárium közeledtével való újbóli felbukkanásuk sem, különösen a magyarországi nacionalizmusnak az európai szervezetek által is elítélt feléledése és a határok biztonságát fenyegető orosz–ukrán területi konfliktus közepette… (193.) Az ötödik tézissel teljessé váló érvelés tehát egy nemzeti és demokratikus folyamatot lát Nagy-Románia kialakulásában, míg ennek az értelmezésnek a megkérdőjelezése mögött a román érdekeket és a nemzetállamokat – mai formájukban – természetes és jó politikai közösségként felfogó politikai etikát szándékosan vagy szándékolatlanul aláásó eszmerendszereket sejt.
Lucian Boia legújabb, Az 1918-as Nagy Egyesülés körül: nemzetek, határok, kisebbségek című szövege ugyan önálló kötetként jelent meg 2017 végén, ám terjedelmét tekintve viszonylag rövid írásról beszélhetünk, amely szorosan kapcsolódik a szerző 2014-es, Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése című könyvéhez. Jóllehet Boia tavalyi munkájában elsősorban Románia 1918-as évére koncentrál, az első világháború végét tágabb időbeli és térbeli összefüggésben tekinti át. Érzékelteti a nemzetek és nemzetállamok létrejöttének és fejlődésének hosszútávú folyamatait (23–23.), sajátosságaikat pedig számos nyugat- és kelet-európai példán szemlélteti. Végül részletesen taglalja Kelet-Európa egykori etnikai tarkaságának fokozatos eltűnését a 20. század végére (97–116.).
Lucian Boia történész, professor emeritus, Bukaresti Egyetem
A román nemzeti egység motívuma nála is központi szerepet kap. Boia azonban inkább az egység mítoszáról ír, amelyet – korábbi műveihez hasonlóan – itt is „dekonstruál”, megállapítva, hogy ez a mítosz a modern román nacionalizmus és a nacionalista történetírás, de különösen „a románság egységét a dogma szintjére emelő” nemzeti-kommunista ideológia – terméke. (7.) Noha kijelenti, hogy a románok 1918-ban „készen álltak az egyesülés nagy aktusára” (9.), több szempontból is árnyalja a román egységtörekvéseket. Egyrészt felidézi a román eliteken belüli megosztottságot (például „a németbarát” irányzat meglétét, 14.), illetve a Monarchia megreformálásának különféle terveit, szervesen kiegészítve a Vesztesek és győztesekben megjelenített erdélyi román dilemmákat. A mai Románia egységének pilléreit is elismerve (10.) rámutat az 1918-ban születő országban megjelent etnikai, regionalista, valamint decentralizációs törekvésekre, továbbá arra, hogy Bukarest végül nem igazán volt képes integrálni a kisebbségeket, mi több, teljesen még a besszarábiai románokat sem. (95–96.) Mindazonáltal a szerző sem vitatja a centenárium megünneplésének és „egy adag mítosznak” a legitimitását. (15.)
A nemzeti önrendelkezés elvét és annak alkalmazását Boia kritikai vizsgálatnak veti alá. Szerinte 1918 látszólag elhozta a demokrácia és a népek önrendelkezési jogának diadalát (65. és 91.), ám a nép/nemzet kategóriáit övező bizonytalanságokra hivatkozva kvalifikálja ezt a vélekedést. Noha a gyulafehérvári gyűlés tükrözte az erdélyi románság többségének akaratát, és feltehetően hasonló lett volna egy „rendes” népszavazás eredménye is, az Osztrák-Magyar Monarchia teljes területét nézve a határok máshogyan is alakulhattak volna. A szerző úgy fogalmaz, hogy a „fő területi változásokra az érintett régiók lakóinak »teljeskörű« megkérdezése nélkül került sor, rendszerint a többségi etnikum képviselőinek döntése és (…) végül a párizsi békekonferencia határozatai révén, amely (…) jóváhagyta a már megtörtént területi felosztásokat.” (92.) A Magyarországtól követelt területek kapcsán kijelenti, hogy azok tagadhatatlanul – de nem kiemelkedően – román többségűek voltak, igaz, egyes megyékben és a városokban a magyarok vagy németek alkották a többséget. (79–80.) Az új határok kijelölése amúgy mindig Magyarország rovására történt, ami magyar többségű területek elcsatolásával járt a szerb, a szlovák és a román határ mentén egyaránt (valamint a Székelyföld esetében). (88–89.) Ami pedig Nagy-Románia nemzetállami vagy soknemzetiségű jellegét illeti: ez Boia szerint nézőpont kérdése. Míg ugyanis a románok az ország minden régiójában abszolút vagy relatív többséget alkottak, a 90 megyéből 10-ben már a „kisebbségek” voltak többségben. (86–87.) A nemzeti önrendelkezés érvényesülését árnyalja az első világháború utáni viszonyok elemzése is: a nemzetállamok – „a kisebbségek nem túl vendégszerető szállásadói” – homogenizáló hajlamai szinte mindenhol a kisebbségek számának csökkenéséhez vezettek. (97.)
Boia jelen munkájában is folytatja a nacionalista történetírás és múltszemlélet bírálatát. A moralizáló, teleologikus és mitizáló narratívákkal a multiperspektivitást, az egyes jelenségek komplexitását és a véletlen szerepét állítja szembe. (5–19.) Ennek része az első világháború kimenetelét törvényszerűségként beállító értelmezés megkérdőjelezése, akárcsak az új berendezkedés jellegét természetesként elfogadó olvasatok kritikája. Egymás mellé helyezi például a párizsi béketárgyalások magyar és román érvrendszereit, rámutatva azok hasonlóságára, és felvillantja a magyar nézőpontot is: „Magyarország elveszített mindent, ami elveszíthetett – sőt még annál is többet.” (81–87.) Többször is foglalkozik a történelmi alternatívákkal: nagy teret szentel az Osztrák-Magyar Monarchiát érintő reformelképzeléseknek (32–49.), a föderalizálás mellett pedig a népszavazásokat is egy másmilyen – talán jobb – rendezés lehetőségeként veszi számba. (91–95.)
Ioan-Aurel Pop és Lucian Boia két írása szemlátomást lényegesen különbözik egymástól. Az egyik alapvető eltérés a normatív, a közösség számára „hasznos” olvasatot felkínáló megközelítés és a „nemzeti nagyelbeszélés” igénye Pop, illetve ezek elvetése Boia részéről. Pop annak a hagyománynak a folytatója, amely a történelemre és a történettudományra a nemzet tagjai közötti kohéziót, az államiság eszmei alapjait erősítő tevékenységként és tudományként tekint egyszerre. A múlt értelmezését legitim a saját nemzet és nemzetállam nézőpontjából végrehajtani. Ennek logikus következménye, hogy a „Nagy Egyesülés” nemzeti elbeszélésének – Pop szerint külföldről (is) sugallt – megkérdőjelezése káros és „románellenes”. (194.) Ezzel szemben Lucian Boia a nagyelbeszélések konstrukció voltát és esetlegességét felfedni igyekvő nemzetközi trendekhez igazodik, és elutasítja ezek szükségességét és sérthetetlenségét. A kontextusok és nézőpontok sokféleségéből következő relatív igazságok elismerése, fontosságuk hangsúlyozása egyik fő törekvéseként jelenik meg ebben a szövegében is. A törvényszerűségekről és trendekről nem megfeledkezve nagy jelentőséget tulajdonít a történelem esetlegességének és egyes fordulatai kiszámíthatatlanságának.
A két neves román történész munkáinak összevetése ráirányítja a figyelmet arra az alapvető kérdésre, hogy a történetírás ma mennyire tekinthető tudománynak (amelynek célja a megismerés), közösségépítő szolgálatnak (a nemzet- és államépítés eszközeként) vagy a szórakoztatás egy módjának (a populáris kultúra részeként, a public historytól a történelmi témájú számítógépes játékokig). Tulajdonképpen mindegyik viszonyulás legitim, és sokszor egyszerre is érvényesülnek, a kérdés, hogy milyen arányban, és melyik szempont bizonyul dominánsnak – és milyen következményekkel járnak. A romániai történészvitákat így szemlélve egyszerre nemcsak a magyar nemzeti hagyománnyal ellentétes álláspont hordozóját látjuk a szomszédos ország historiográfiájában, hanem a Magyarországon és másutt is felmerülő dilemmákkal szembesülő humán tudományosság képviselőinek erőfeszítéseit korszerű szerepfelfogások és beszédmódok kialakítására. Az ilyen természetű dilemmák tehát közösek, és segítenek abban, hogy felismerjük történeti perspektíváink társadalmi és kulturális beágyazottságát, ahogy a különbözőségünk alatt meghúzódó hasonlóságunkat is.
