Amikor a versailles-i békerendszerről, illetve a Párizs környéki békékről olvasunk vagy tanulunk az iskolában, mindig az első világháború vesztes államainak határait leíró szerződések vagy diktátumok vannak előtérben. Ezek azonban nem írják le a térség összes határát: egyrészt a győztes utódállamok egymás közti határai, másrészt a megalakuló Szovjet-Oroszország nyugati határai nincsenek ebben a körben. Pedig ezek sem mindenütt alakultak ki békés körülmények között.
A békekonferencia karmesterei, jellemzően a győztes antant nagyhatalmak vezetői előtt két cél lebegett a határmegállapítás időszakában: Németország hadviselő képességének jelentős korlátozása és az Oroszország felől fenyegető forradalmi hullám feltartóztatása. Ezt olyan államok rendszerével kívánták megoldani, amelyek között vagy az érdekek vagy az erőviszonyok békét, de legalábbis tartós modus vivendi-t kényszerítenek ki, illetve amelyek között van olyan koalíció, amely eséllyel dacolhat a(z akkor még csak feltételezett) német és orosz veszéllyel. A győztes oldalon elfogadott kisebb államok – Lengyelország, Románia, a délszláv állam, Csehszlovákia és Görögország – voltak ennek az elképzelésnek a sarokpontjai, míg Ausztria, Magyarország és Bulgária esetében a megcsonkítás mellett csak az volt fontos, hogy életképesek maradjanak, de sok vizet ne zavarjanak.
A békerendszer időben első része a vesztesekkel kötött békék sora volt: 1919-ben a német, az osztrák, és a bolgár, 1920-ban pedig a magyar és az (első) török béke következett. Nyitva maradt viszont – bár nem teljesen – a kisebb szövetségesek egymás közti határainak kérdése. Ezek az országok fegyveres erőik révén többé-kevésbé birtokon belül voltak leendő területeiken, illetve a békekonferencia intézett hozzájuk jegyzékeket, melyek leírták, hogy nagyjából meddig mehetnek. És bár formailag szövetségesek voltak, a köztük levő határok kialakítása helyenként mégis fegyveres incidenseket eredményezett. A két legégetőbb probléma közül az egyik rögtön a mi határainknál kezdődött a Bánságért történő szerb–román viaskodással. Még ennél is élesebb konfliktus alakult ki a csehek és a lengyelek közt, elsősorban Teschen környékéért, de a már említett Árva és Szepes lengyel falvai körül is jelentős volt a feszültség. Nem mellesleg eközben Lengyelországot az orosz kommunisták csapatai fenyegették keletről, míg a cseh hadsereg nem sokkal korábban a Magyar Tanácsköztársasággal állt háborúban. Minden arra ösztökélte tehát a békecsinálókat, hogy ezt a tűzfészket mielőbb oltsák el.
1920. július 28-án Párizsban a Nagykövetek Tanácsa (vagyis az antant főhatalmak nagykövetei a francia külügyminiszter elnöklete alatt; ez a társaság a magyarok orra alá is sok borsot tört a trianoni határkijelölés felügyeletekor) „maga elé rendelte” a lengyel és a cseh külügyminisztert, és közölték velük a határ vonalát, legalábbis a német határ és a Szepesség között. Beneš és Paderewski nem voltak tárgyalási pozícióban: megnyomták az „OK” gombot. Ez az egyezmény juttatta Lengyelországnak a régi Magyarország egyes északi területeit, nagyjából a szlovák–lengyel nyelvhatár mentén. Lengyelországnak viszont fájó pont maradt, hogy Teschenben a folyón meghúzott határ egy néhány tízezres lengyel közösséget hagyott Csehszlovákiában, ez aztán kellő okot adott Pilsudskynak, a lengyelek Horthyjának, hogy kimaradjon a kisantantból, és 1938-ban, München után ez fordítja majd a lengyeleket is a csehek ellen.
Alig két héttel később, 1920. augusztus 10-én az antant vezetők Sèvres-ben voltak, ahol megkötötték az utolsó vesztes állammal, Törökországgal azt a békét, amely a törökök számára inkább felhívás volt a harc folytatására. Ami számunkra most lényegesebb: ugyanők, ugyanott megállapodtak a leendő kisantant és Lengyelország képviselőivel, hogy hol húzódjanak közöttük az új határok. Így aztán elsősorban a román történetírás, de a többi érintett állam forrásai is az „1920. augusztus 10-i, sèvres-i megállapodás”-ra hivatkoznak határaik egy részének kialakulása esetén. A hely és a dátum alapján elsőre a török békére asszociálhatunk, de nem: ez egy másik dokumentum, amely a Kárpát-medencében is meghúzott két határt: Kárpátalja déli peremén a csehszlovák–román, a Bánságban pedig a román–jugoszláv határvonalat.
(Megjegyzendő, hogy ez a „szerződéses árukapcsolás”, vagyis hogy ugyanott és ugyanakkor több szerződést is megkötöttek a párizsi békerendszerben, egyáltalán nem egyedi. A győztes utódállamokkal kötött kisebbségvédelmi szerződések általában egy, érintett vesztes állammal kötött békeszerződéssel párban lettek aláírva: a lengyel kisebbségvédelmi szerződés Versailles-ban a német békével együtt; a csehszlovák és délszláv kisebbségvédelmi szerződés az osztrák békével együtt lett szignálva. Sèvres-ben egy harmadik megállapodás is megszületett 1920 augusztusában: a görög kisebbségvédelmi egyezmény. Egyedül a románokkal megkötött kisebbségi jogi szerződés nem kapcsolódott más dátumhoz; azt bőven Trianon előtt, 1919 decemberében kötötték meg, a komoly román ellenkezés dacára.)
Érdekesség, hogy ha a szerződés szövegét alaposan megnézzük, az Lengyelországot kb. a mai keleti határainál „köti be” a csehszlovák határra, keletebbre mind Csehszlovákia, mind Románia vonatkozásában „Kelet-Galíciát” említi a szöveg. Az ukrán többségű Kelet-Galícia hovatartozását, státusát a békekonferencia ekkor még nem döntötte el; itt a lengyel szuverenitásra csak a szovjet–lengyel béke után bólintanak rá.
A „határ-puzzle” következő, és egyben utolsó párizsi eleme az 1920. október 28-i egyezmény, amelyben az antant főhatalmak elismerik Románia szuverenitását Besszarábiában. Apró szépséghibája ennek, hogy az ellenérdekelt fél, Szovjet-Oroszország nem ült a tárgyalóasztalnál. Az eddig említett szerződések logikája mindig az volt, hogy a területet az „antant szövetség” csatolja el a vesztes államoktól és osztja el a győztesek (illetve néha a vesztesek) közt, itt azonban egy olyan területről volt szó, amelyet az antant nem „szerzett meg”, Szovjet-Oroszország pedig nem volt „vesztes” velük szemben. Ne feledjük azonban a konferencia említett második célját, Szovjet-Oroszország elszigetelését. E tekintetben az antant e fronton ekkor talán legkomolyabb fegyveres erejét adó Románia megjutalmazása fontos érv volt. Amely akna aztán a békerendszer összeomlásakor, a második világháború előestéjén és elején robbant. A Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop paktum kihasználásakor és a Romániát a terület kiürítésére felszólító ultimátum átadásakor joggal mondhatta, hogy erre a határra ő sohasem kötött semmilyen megállapodást.
Még 1920 novemberében lezárult a szintén fegyveres konfliktussal fenyegető olasz–délszláv határkérdés is. Az antant a háborúba lépés előtt Olaszországnak tett ígéretei és a délszláv aspirációk közt feszülő ellentétet a rapallói egyezmény zárta le: ebben a korábban Magyarország részét képező Fiume még szabadállamként szerepelt. Itt aztán olasz szabadcsapatok játszottak nagyon hasonló szerepet ahhoz, mint a Rongyos Gárda Nyugat-Magyarországon. Végül az 1924-es római egyezmény döntötte el Fiume kérdését, nagyrészt Olaszország javára, véglegesen megrontva ezzel a két korábbi antant-szövetséges közti viszonyt.
Ezt már csak Szovjet-Oroszország határainak rendezése és a lengyel–litván konfliktus feloldása követte: ebből a számunkra érdekes térségben a rigai béke jelölte ki az egész 1939-ig fennmaradt szovjet–lengyel határt.
A történelmi atlaszok általában az első világháború előtti határokat vetik egybe a párizsi békekonferencián meghúzott határokkal, ezzel szemléltetve a térségben végbemenő óriási hatalmi átrendeződést. Én hadd javasoljak egy másfajta ábrázolást: itt csak az új határokat mutatom be, de szerződésenként színezve – így jól látható, hogyan rakta ki ezt a puzzle-t a békekonferencia:
„Köztes-Európa” határai a párizsi békerendszerben. Színek: narancs: Versailles, 1919. jún. 28; zöld: Saint-Germain-en-Laye, 1919. szept. 10.; barna: Neuilly-sur-Seine, 1919. nov. 27.; piros: Trianon, 1920. jún. 4.; lila: Párizs, 1920. júl. 28.; világoskék: Sèvres, 1920. aug. 10.; rózsaszín: Párizs, 1920. okt. 28.; kék: Rapallo, 1920. nov. 12.; szürke: Riga, 1921. márc. 18. Vékony vonalak: változatlan határvonalak megerősítése győztes vagy vesztes felek között. Számok jelzik a népszavazási területeket: 1: Allenstein és Marienwerder; 2: Felső-Szilézia; 3: Klagenfurt; 4: Sopron.
És nézzük meg ugyanezeket a határokat a békekonferencián részt vevő brit külügyminisztérium szakértői anyagában meglévő néprajzi térképen:
Az előző térkép a brit külügyminisztérium szakértői anyagának nemzetiségi térképével. A színek is számítanak: a magyar-szlovák nyelvhatár elég feltűnő, de a partiumi vagy délvidéki elcsatolások nem „kiabálnak”.
Nagyjából ilyen „felbontásban” érdekelte a békekonferenciát a határok „etnikai pontossága”. A cél a térségbeli kis szövetségesek preferálása volt, tehát nekik belefért az, hogy egy (az oroszok vagy németek elleni esetleges mozgósításhoz fontos) vasútvonalért 15–20 kilométeres magyarlakta sávot elcsatoljanak. Ahol a delegációk egy része eljutott legalább egy kis fontolgatásig, az a Csallóköz és talán a Délvidék volt. Itt a túlzás már ilyen kis méretarányban is feltűnő volt: a mi szerencsétlenségünk, hogy miközben a franciák végig kitartottak a trianoni határok mellett, a másik három delegáció valahogy egymáshoz képest mindig „rossz fázisban” lépett volna az érdekünkben. Az is látszik a térképen, hogy azért ennél lényegesen nagyobb problémák is voltak: a népszavazásokat jobbára itt tartották meg. Kelet-Lengyelország kérdésén tényleg sokat tépelődtek, de ott sok milliós, az ország területének felét kitevő régióról volt szó. Ehhez képest – sajnos – mi nem igazán számítottunk.
Persze ezek a „nem számít” jellegű aknák okozták végül a rendszer vesztét szűk húsz évvel később. Ha a nyugati hatalmak következetesen kiállnak Csehszlovákia általuk véglegesített „stratégiai határai” mellett, akkor ki tudja, mi lett volna München helyett. Így viszont az első dominó eldőlése az egész rendszert vitte magával szűk két év alatt, és végül a Nyugat sem úszta meg a háborút.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
