Az alábbi levelet a meg nem szállt területen lévő egyházmegyék érsekeinek és püspökeinek fogalmazták. Ugyanezt a levelet kevés, a felekezeti nyelvezet különbségeire figyelő változtatással a református és az evangélikus püspökök is megkapták. A helyzet súlyosságát talán még jobban jelzik a főpapok tárgyilagos válaszai, mint a kormány dagályos, minden bizonnyal magasztosnak szánt levelei.

„Főmagasságod / Nagyméltóságod előtt, aki maga is átélte és átszenvedte a hazánk szomorú jelenét és vigasztalan jövőjét előidéző borzalmas katasztrófát… Országunk mai állapota a legkétségbeejtőbb képet nyújtja. A származás, erkölcsi felfogás és érzületvilágra nézve a nemzettől egyaránt idegen elemek által felidézett rettenetes országégés elhamvasztotta hazánk anyagi javainak igen nagy részét. Hogy teljes legyen az enyészet az idegen hódítók elvették tőlünk úgyszólván mindazt, aminek a megsemmisítésére a lelketlenül és a magyarság izzó gyűlöletétből felidézett tömegőrületnek már nem volt ideje.

Itt állunk fűtőanyag nélkül, ruha nélkül és csaknem élelem nélkül. Előttünk a rettenetes tél mindama kétségbeejtő kilátásokkal, amelyeket egy fázó és éhező tömeg nyomorúsága nyújt és amelyekre még gondolni is félelmetes.

A körülöttünk lévő gyűlölettől lihegő vagy a legjobb esetben is közömbös nemzetektől megmentésünkre mit sem várhatunk. Ha Isten kegyelmével önmagunk nem segíthetünk saját magunkon, elvesztünk.

Minden anyagi és erkölcsi erőnket meg kell feszítenünk, hogy a ránk váró sötét nyomort legalább a szűkreszabott mindennapi kenyér biztosításával enyhíthessük némileg.

Minden tekintélyt, ami még van ebben az országban és minden eszközt ennek a célnak a szolgálatába kell állítanunk.

A közelmúlt szennyáradatából szeplőtlenül, a lesújtó igazságok szomorú, de fényes igazolásának glóriájától körülragyogva emelkedik ki a Római Katolikus Egyház, mint megingathatatlan erkölcsi hatalom. A történelemi tényezők hamis beállításával megcsalt, a hangzatos jelszavakkal félrevezetett, az osztálygyűlölettel narkotizált és most oly rettenetes valóságra ébredő tömeg minden bizalmának kizárólagos letéteményese a papság, amely ezidőszerint Magyarországon a legfőbb tekintély.

Keresztény alázattal folyamodunk tehát az Ecclesia Militans hatalmas segítségéhez, bizton remélve, hogy Szűz Mária országából, a siralmak völgyévé változtatott hajdani Kánaánból feltörő kétségbeesés a legmélyebb részvét, a segítésre kész szeretet és apostoli buzgóság krisztusi érzelmeit fogja csak kiváltani Főmagasságod / Nagyméltóságod fennkölt atyai szívéből.

Azon kérelemmel járulok tehát Főmagasságod / Nagyméltóságod elé, hogy a gabonaösszegyűjtésre irányuló munkásságunk részére a római katolikus papság támogatását Főmagasságod / Nagyméltóságod bölcs belátáshoz képest legalkalmasabb és leginkább célravezető módon biztosítani méltóztassék.”

Dr. Rott Nándor veszprémi püspök lelkes, tettvágyról tanúskodó választ intézett a kormányzathoz.

„Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Uram!

Nagyméltóságod hivatali elődjének 46/1919. sz. a. kelt becses levele megrendítő képét nyújtja országunk jelen siralmas helyzetének. Sorai engem is mélyen érintettek s haladéktalanul körlevélben fordultam az egyházmegye papságához s felkértem, hogy minden befolyását latba vetve támogassa a gabonagyűjtési osztálynak működését.

E mellett az egyes esperesi kerületek kimagaslóbb egyéniségeit külön is felkértem, hogy legyen gondjuk a gyűjtés alkalmával arra, hogy népünk meginduljon a testvérek nyomorúságán s lehetőleg sokat adjon a szűkölködőknek.

Végül pásztorlevelet szándékozom kiadni a néphez, a hívekhez is, melyben felszólítok mindenkit, hogy korlátozza saját szükségletét s gondoljon éhező testvéreire.

Adja Isten, hogy ezen borzalmas időket átszenvedhessük békében és megadással. Rajtam nem fog múlni a siker, az én papságomon sem, mert lelkiismereti kérdést csinálunk belőle.”

Az egri érsek jóval kevésbé volt lelkes, s fenntartotta magának a jogot, hogy a gabonagyűjtés mikéntjéről is véleményt formáljon:

„Méltóságos kormánybiztos Úr!

Folyó hó 18-án 46/1919. sz. alatt kelt, de csak 27-én vett nb. iratában felkérettem, hogy a gabona összegyűjtésére irányuló munkásság részére papságom támogatását biztosítsam.

Nem kell azt hiszem felemlítenem, hogy a hazai lakosság szomorú helyzete iránt tőlem és papságomtól kívánt részvét minden felhívás nélkül is él lelkünkben és tettekben megnyilatkozni mindig s különösen mostan kész, amidőn a szenvedések mérvét közvetlenül saját sorsunkból is megismerni kényszerültünk. De éppen azért magam is és még inkább sokat szenvedett papságom azok közé tartozunk, akiket személyes támadások mellett javainkból is kivetkőztettek s olyan nép között laknak, amely nagy részben szintén ellátásra szorul; bármennyire óhajtanók, hogy a gabonagyűjtésnek minél nagyobb sikere útján kielégítő segélyezés éressék el, saját közreműködésünket mégis csak ott és akkor helyezhetjük kilátásba, ha a helyi viszonyok attól el nem tiltanak s nem tesszük ki magunkat a sokat sanyargatott nép méltó neheztelésének azért, hogy még mi is, akiknek pedig a viszonyokat jól kell ismernünk, hozzájárulunk kifosztásához.

A tervezett gyűjtés mérvének és módozatainak ismerete nélkül azt kell tisztelettel kérnem, hogy a megbízandó közegek velünk lehetőség szerint előzően érintkezésbe lépni szíveskedjenek.”