A város zaklatott időszakon volt túl, majdnem egy hónapra ugyanis a Tanácsköztársaság is berendezkedett itt, amitől csak két nappal korábban, április 17-én szabadult meg a lakosság. Ennek köszönhetően a várost a román hadseregnek az 1918 őszétől újjászerveződő magyar közigazgatás adta át, élén Lénárd István polgármesterrel. Míg Kolozsvárra a csapatok leharcolt öltözékben vonultak be, addig Szatmárnémeti esetében már odafigyeltek rá, hogy öltözékük kifogástalan legyen, illetve hogy semmilyen atrocitás se történjen a bevonulás során. Ennek elsődleges oka a front közelsége lehetett, de megkönnyítette a későbbi konszolidálódás folyamatát is.

Az alábbi részlet Augustin Ferențiu későbbi polgármestertől származik, aki 1924-ben írta meg visszaemlékezéseit (a román nyelvű dokumentum Aurel Popp festőművész hagyatékában maradt fenn). Ez az egyedüli részletes beszámoló a bevonulásról és az azt megelőző napokról. A közölt szövegből két aspektust emelünk csak ki: egyes munkák szerint a magyar lakosság várta a román hadsereg bevonulását, ez azonban csak a Tanácsköztársasággal való összevetésben állja meg a helyét. Másrészt tipikusnak nevezhető Davidoglu vezérezredes érvelése, aki a román hadsereg bevonulását az antant parancsának teljesítéseként írta le. A bevonulást követő első városi tanácsi ülésen Lénárd polgármester önként lemondott, arra hivatkozva, hogy nem beszél románul, ami az uralomváltás folyamatának első lépéseként értelmezhető.

Augustin Ferențiu, aki 1919 és 1929 között állt a város élén.

„Délután háromkor a polgármesteri hivatal épületében összeült a városi tanács, és nem 30, hanem legalább 100 városi lakos.

Davidoglu tábornok pontosan 3.20-kor érkezett. A főtéren, a polgármesteri hivatal előtt Andrei Doboși ügyvéd köszöntötte. A terembe belépve, mindenki állva fogadta a tábornokot és „Éljen!” felkiáltással köszöntötték.

A tábornok megköszönte az üdvözlést, majd az elnöki szék mellett állt meg. Állva hallgatta végig Lénárd István polgármester-helyettes beszédét, amit Ionel Coloajă volt kapitány fordított románra.

»Nem tudjuk – mondta Lénárd – hogy a román uralom mennyiben fogja biztosítani a város magyar nyelvű lakosságának anyanyelvét, de tudjuk, hogy a bolsevik hülyeséghez képest, Önök, uraim, a nyugati civilizációt s kultúrát hozzák el.«

Davidoglu tábornok úr a következőket válaszolta: »Nem mint ellenség jöttem, hanem mint testvér, az Antant parancsára, hogy elfoglaljuk a demarkációs vonalat. Tiszteletben tartunk minden becsületes embert, s csak a bolsevizmus az ellenségünk. A román hadsereg érkezésével vissza fog állni a forradalom előtti rend. A tisztviselők különbségtétel nélkül elfoglalhatják állásaikat, a hivatalok pedig ismét elkezdhetik működésüket a megjelenő parancsok betartásával. Bizalommal várjuk az Antant döntését, bármi is legyen az. A lakosság nyugodt lehet, a becsületes polgárokat békén fogják hagyni. A várost felmentik a sarc alól, mivel önként megnyitotta kapuit a román hadsereg előtt. Senkit sem fognak internálni. A csapatok tovább fognak vonulni, csak annyi marad a városban, ami a rend biztosításához szükséges. Amennyiben nyugalom lesz a városban, semmilyen igazságtalanság nem fog történni. Mától kezdve azonban az emléke is törlődjön el a bolsevizmusnak.«

A beszédet gyakran taps szakította félbe. Hogy a magyarok is megértsék, a tábornok minden mondat után megállt, hogy Coloajă kapitány lefordíthassa azt.

A beszéd után a tábornok tisztjeivel visszavonult a polgármester irodájába, ahol tárgyalt a Román Nemzeti Tanács, illetve a városi tanács tagjaival.”