Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése és a helyén létrejövő új államalakulatok kikiáltása, a Magyar Tanácsköztársaság intermezzójával nem csupán egy zűrzavaros átmeneti korszakot jelentett, hanem egy évtizedekig elhúzódó folyamatot is elindított, melynek során a régi magyar állami közigazgatást új váltotta fel. Az utódállamokban – Csehszlovákiában, Romániában és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban – fokozatosan lecserélődött a hivatalnok- és tanári réteg, új polgármesterek kerültek a városi közgyűlések élére, és többé nem magyar nyelven adták le hivatalos jelentéseiket a rendőrségi megbízottak sem. Akárhogy is nevezzük, impériumváltásnak, államfordulatnak, rendszerváltásnak vagy átmenettörténetnek, az első világháború lezárása máig hatóan befolyásolta a Monarchia utódállamainak társadalmát. Egyének és családok százezreinek az életében jelentett sorsfordító változást, egzisztenciavesztést és menekülést, vagy éppen karrierlehetőséget és újrakezdést ez a rövid, alig egy éves, ám annál eseménydúsabb időszak. Így volt ez a „felvidéki” területek, például a sárosi Bártfa esetében is - az alábbiakban ennek egyes, bevett nézeteinket talán finomító vonatkozásait mutatom be.
A ma Kelet-Szlovákiában, a történelmi Sáros vármegye északi részén fekvő Bártfát (szlovákul Bardejov) 1919. január 4-én foglalták el a csehszlovák katonai egységek. Noha a Tanácsköztársaság csapatai az időközben hivatalosan is szlovák nevet felvett Bardiov-ot (később Bardejovot) is elfoglalták néhány hét erejéig, 1919 szeptemberétől az új államapparátus fokozatosan konszolidálta a viszonyokat. Bártfa jelentősebb erőszakcselekmények nélkül „csehszlovák” várossá lett. Ez olyan történet, amely nem kerül be a történelemtankönyvekbe és monográfiákba, senki nem ír regényt, nem forgat filmet belőle. Pedig a kisközösségek, kisvárosok, falvak, családok, értelmiségi csoportok története, és azoknak a megismerése sokkal nagyobb figyelmet érdemelne általában és az impériumváltásokkal foglalkozó kutatásokban is. A mindennapi történetek a történelem fontos aspektusait értelmezik, ráadásul a szélesebb közönség számára is befogadható módon. Hogyan élte át egy kisváros a Nagy Háború forgatagát? Kik milyen alkut kötöttek egymással és az új hatalom képviselőivel? Ki hagyott ott mindent és ki volt az, aki a maradás mellett döntött? Akár Bártfát, akár Kassát vagy egyéb várost vizsgálunk meg, mindegyikre bőséggel találunk példát.
Bártfa (Bardejov), az új városháza. (A szerző fotója)
Bártfa 1918 végén négy nehéz éven volt túl. 1914 decemberében elfoglalta az orosz hadsereg, amelynek a következményeit a város évekkel később is viselte. Az 1915-ös tavaszi olvadás felszínre hozta a rosszul vagy sehogyan sem eltemetett emberi és állati hullákat, melyeket fertőtlenítés után újra kellett temetnie a városnak. Minden házban, még a városházán is hatalmas trágyadombok halmozódtak fel, melyek a kolera melegágyai lettek. A házakban lakó katonák leírhatatlan piszkot hagytak hátra, az árnyékszékek tartalma az udvarokra folyt, a csatornák eldugultak, hastífusz terjedt. Tóth Gyula rendőrkapitány nem győzte nyomatékosítani, hogy a hullák elföldelését a legszigorúbb kormányhatósági intézkedések írják elő. Mankovics Rezső városi főorvos naponta kapta a jelentéseket a himlős és hólyagos megbetegedésekről. Az iskolaköteles gyerekek többsége vörhenyben vagy hastífuszban szenvedett, de megjelent a diftéria és a kanyaró is. 1915 őszén bizonytalan időre az iskolákat is be kellett zárni. Bártfa az impériumváltásig már nem tudta felvenni a háború előtti mindennapok ritmusát.
A polgármester
S mintha mindez nem lett volna elég, a városvezetésen belül kialakult konfliktustól visszhangzott az országos sajtó. Nagyiványi Fekete Elemért, a város polgármesterét, akit néhány évvel korábban az oroszok távozása után még hősként ünnepelt az egész ország az orosz invázió idején tanúsított helytállásért, 1918 márciusában a városi tanács hat hónapos szabadságra küldte. A főorvos jelentése szerint ennek az volt az oka, hogy Fekete üldözési és nagyzási mániában szenved, paranoiás, zaklatja a női beosztottjait, fölösleges fellebbezéseket, feljelentéseket és előterjesztéseket eszközöl, miközben mindenkit az ellenségének kiált ki. Ráadásul korábban már két ízben kezelték Lipótmezőn. 1918 őszére odáig fajult a helyzet, hogy szeptemberben jegyzőkönyvbe vették, Bártfa megbánta, hogy Feketét polgármesterének választotta, s bejelentették, hogy nem teheti többet be a lábát a városházára.
A Ferenc József-rend lovagkeresztjét kiérdemlő Fekete foggal-körömmel védte igazát és a visszahelyezését kérvényezte, az egész ügyet pedig a bártfai Munkapárti politikusok ellene indított hajszájaként állította be. Magyarországot 1918 október elején bukott államnak nevezte és a kormányrendszer vétkes erőszakosságát hibáztatta a háborús összeomlás miatt. Többek között azért is, mert 1918. november 1-jén nem volt képes egy kb. húsz fős fegyveres csoport ellen megvédeni a helyi izraelita lakosságot, amelynek boltjait és kocsmáit kirabolták.
Tehát éppen amikor Bártfának erős városvezetésre lett volna szüksége, a városi tanács azzal volt elfoglalva, hogy miként szabadulhatna meg törvényes úton és örökre polgármesterétől. Így minden bizonnyal voltak jópáran, akiknek igazi megkönnyebbülést hozott a csehszlovák hadtestek 1919. január 4-én történő bevonulása. Mindezt alátámasztja, hogy csak a jegyzőt és a rendőrkapitányt bocsátották el, s csak két főt küldtek nyugdíjba. Rajtuk kívül minden városi képviselő letette a hűségesküt az új állam felé. S mi állt a polgármester ügyének hátterében? Nehéz pontos választ adni, de kétséges, hogy az igazság kizárólag az egyik oldalon lett volna. Tény, hogy Fekete otthagyta Bártfát, és Szegeden nevezték ki rendőrfőkapitánynak, ahol 1923 júliusában hunyt el leukémiában.
Weisz Mór, egy magyar ügyvéd
Járványok, fertőzések, politikai cirkuszok, fosztogatások nehezítették a béke első időszakát, melyeket csak tetézett a lengyel-ukrán háború borzalmai elől menekülők kérdése. Bártfa számára hatalmas problémát jelentett a Galícia területéről érkező zsidó menekültáradat az első világháborút követő években. Rebekah Klein-Pejšova amerikai történész kutatásai szerint 1919-ben mintegy 400 menekült izraelita család várta itt sorsa jobbra fordulását. Ez azt jelenti, hogy a több mint 2000 főnyi izraelita városlakón túl még legalább 1000 izraelita menekült tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig az egyébként csak 6500 lakosú Bártfán, amely komoly kihívások elé állította az új „csehszlovák” városatyákat.
A bártfai, akárcsak a szlovákiai zsidóság nagyobb része általában hamar kiegyezett a demokratikus Csehszlovákia megalakulásának tényével, ugyanakkor valószínűleg ők voltak a leginkább polarizálódott csoport az új államban. Miközben hatalmas ellentét tátongott a modern cionizmus elveit követő csehszlovákiai Zsidó Párt és az orthodox irányzatok között, sokan a magyar nemzethez tartozóként gondoltak magukra. Bártfán is ismerünk olyan személyt, például Weisz Mór ügyvédet, aki semmilyen politikai párttal nyíltan nem szimpatizált, de akiről köztudott volt, hogy magyarnak tartja magát, s noha kiválóan beszél szlovákul a nyilvános életben a magyar nyelvet használja. A helyi szlovákság még az 1930-as évek közepén is fájlalta, hogy magyar szótól hangos a belváros, pedig akkor már alig százan vallották magukat magyar nemzetiségűnek. A széles körben jó hírnévnek örvendő Weisz Magyarországra küldte tanulni a gyermekeit. Miközben ékes szlováksággal adta elő védőbeszédjeit, otthona egy kis magyar sziget volt Bártfán és felesége rendszeresen küldte a csehszlovák koronákat a prágai magyar diákmenza támogatására.
Egy sárosi ember
Bártfa mindig is szlovák többségű városnak számított, legalábbis ha a 18 – 20. századi magyarországi népszámlálások nemzetiségi-nyelvi adatait vesszük alapul. Az átalakulás egyik kulcsfigurája is olyan személyiség volt, aki ugyan az 1918–1919-es események idején háttérben maradt, de akiről az utókor elhitte, hogy szlovák ember volt. Zsebráczky Gézáról van szó, aki 1918 után már Gejza Žebrácky-ként írta a nevét, s akit 1924 és 1938 között, bár sosem egyöntetű támogatottsággal, de a város polgármesterének is megválasztottak. A helyi szlovák értelmiség ugyanakkor jól ismerte korábbi politikai múltját: 1918 előtt annak a magyar kormány által támogatott mozgalomnak volt a vezéralakja, amely egy különálló kelet-szlovák regionális identitás építésére áldozott pénzt és energiát, s igyekezett a térségben élő szlovákokból hűséges magyar állampolgárokat nevelni. Ettől függetlenül az itteni lakosságnak erős volt a regionális azonosságtudata, és a sárosi szlovák dialektust beszélte az itt élő magyar nemesség és a zsidók is. Gejza Žebrácky katolikus papként integráló szerepet volt képes betölteni az egyes érdekcsoportok között. Kifelé látszólag jó magyarból jó szlovák lett, de saját magát leginkább keresztény sárosi emberként definiálta, és csak mai fejjel gondoljuk úgy, hogy kizárólag szlováknak vagy magyarnak kellett lennie. Zsebráczky egyszerre volt a Hlinka-féle Szlovák Néppárt és a csehszlovákiai magyar újságírók szindikátusának a tagja, de katolikus pap létére még a zsidók is egyöntetűen őt jelölték a polgármesteri posztra. A bártfai múzeum igazgatójaként szívén viselte a város kulturális örökségét. Ma talán cinikusan csak pragmatikus embernek neveznénk, aki jól helyezkedik és minden rendszerben megtalálja a helyét, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy számára természetes volt a kultúrák közti átjárás. Nemcsak azért, mert több nyelven beszélt, hanem mert adott volt a régió kulturális sokszínűsége, amiben felnevelkedett. A vele készült interjúkból kiderül, hogy Sáros, amelyet nem szelt ketté az új határ, az ő szűkebb hazája volt a régi Magyarországon, és az maradt Csehszlovákiában is. Számára ez volt az impériumváltás nagy tanulsága.
A bártfai impériumváltás története egyszerre hordozza magában a töréspontokat és a kontinuitást. Egyéniségek jöttek, Egyéniségek mentek, de a többség valamilyen módon alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. A mai ember nem szereti ezt a kifejezést, mert nemcsak túlélést, hanem önfeladást is jelenthet, pedig lehet, hogy ez az egyik kulcsa annak, hogy még mindig itt vagyunk, kis nemzetek Közép-Európában. Uhlig Leó ügyvéd, aki 1918 előtt a Bártfa környéki magyar sajtó (és magyarosodás) felelőse és a Felsősárosi Hírlap (1911–1918) szerkesztője volt, szintén a helyén maradt, majd az 1920-as évek elején megalapította saját helyi városi polgári pártját és továbbra is ugyanolyan magyarként dolgozott a városért, mint azelőtt. A magyar közgondolkodásban előfordulnak olyan vélekedések, amelyek azokat tartják számon jó és becsületes emberként, akik megtagadták a hűségeskü letételét. Sáros vármegyében is voltak bőven ilyenek és az ő történetüket is meg kell ismerni és érteni. De a múlt ennél sokkal színesebb. Ha tanulni akarunk belőle, ne érjük be az egyoldalú narratívákkal.
Irodalmi ajánló:
Gutek, František: Gejza Žebrácky a Šarišské múzeum v Bardejove do roku 1945 (Príspevok k 110. výročiu otvorenia prvej expozície múzea). In: Kurucová, Angela – Feniková Čarnogurská, Martina (szerk.). Vývoj kultúry východného Slovenska. Košice: Štátna vedecká knižnica v Košiciach, 2017. 103–115.
Klein-Pejšová: Mapping Jewish Loyalties in Interwar Slovakia. Bloomington and Indianapolis, Indiana Unviersity Press, 2015.
Krpelec, Bartolomej: Bardejov a jeho okolie dávno a dnes. Vydal miestny odbor Matice Slovenskej v Bardejove, 1935.
