Fodor Ferenc megéléstörténetének vizsgálatához négy, valamennyi esetben visszaemlékezésen alapuló ego-dokumentum nyújt segítséget, köszönhetően Győri Róbert és Steven Jobbitt forráskiadásának (Győri Róbert–Steven Jobbitt: Fodor Ferenc önéletírásai. ELTE Eötvös Collegium, Budapest, 2016).
Röviden a kötet kapcsán elmondható, hogy annak célja Fodor Ferenc életének, gondolkodásának mélyebb bemutatása, megismertetése – elsősorban arra reflektálva, hogy a rendszerváltást követő időszakban megfigyelhető volt a geológus munkásságának újrafelfedezése. Fodor több munkája is kiadásra került 1991 és 2009 között, az Eötvös Collegium pedig 2012-ben egy konferenciát rendezett egykori szakvezető tanárának az emlékére. Ennek az újrafelfedezésnek a részeként tekinthetünk az említett forráskiadványra is.
Maga a kiadvány (egy bevezető és egy rövid, átfogó értelmezést követően) összesen négy dokumentumot közöl. Ezek eltérő részletességűek, eltérő felépítésűek, és nem mellesleg eltérő időben és céllal születtek. Az első szöveget 1931-ben készítette Fodor. Ez egy rövidebb, kifejezetten a majdani megtalálás céljával készült írás, melyben a szerző saját élettörténetének mozgatórugóira fókuszál. A második szöveg célja egészen eltérő: ez egy hivatalos önéletrajz. A harmadik dokumentum különösen érdekes: az Életem eseményei címet viselő íráson valószínűleg évtizedeken keresztül (az 1940-es évek elejétől 1959-ig) dolgozott. Sajátossága, hogy különösen a kezdeti időszakból számos, nem csak a saját életére vonatkozó információt közöl, ugyanakkor naplószerűen rögzített bejegyzéseket és egy élettörténetet is olvashatunk benne. Az utóbbi írását 1941-ben kezdte, azonban stílusa különbözik az előzőétől: ez egy olvasmányos leírás, mely nem mentes az értékelésektől sem.
Fodor Ferenc. Forrás: az Eötvös Collegium levéltára
Láthatjuk tehát, hogy igen különböző szövegekről van szó. Így mindenképp egy rekonstruált és megkonstruált (így szükségszerűen súlypontokkal ellátott) narratívából ismerhetjük meg Fodor élettörténetét. Az egyes dokumentumokban ugyan más és más helyeken vannak a súlypontok – ami talán abból is fakadhat, hogy az egyes szövegek különböző időszakokban készültek, eltérő tapasztalatokat követően –, ám rendkívül éles ellentmondások nem rajzolódnak ki, ezért elemzésükre sem külön kerül sor, hanem egyben. Mintegy átfogó képet alkotva arról, miként élhette át az adott korszakot Fodor, miként emlékezett vissza rá.
Mielőtt rátérnénk a konkrét elemzésre, érdemes röviden bemutatni magának a főszereplőnek, Fodor Ferencnek az életét – különös tekintettel az impériumváltás és a trianoni békeszerződés időszakára vonatkozóan. Fodor 1887-ben született a partiumi Tenkén (Tinca, Románia). Családja szegénysége ellenére – édesanyja szándékának köszönhetően – lehetősége nyílt tanulni: a gimnáziumot Szatmárnémetiben, majd egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Eredetileg rajztanár szeretett volna lenni, ám végül földrajz-természetrajz szakos tanárként tanult és végzett is 1910-ben. Egy évvel később a jelentős részt románok lakta Karánsebesen kezdett el dolgozni. A világháború alatt egészségi állapota miatt frontszolgálat nélkül, tartalékosként otthon maradhatott. Eközben egyre inkább a tudományosság felé fordult, így ismerkedett meg Teleki Pállal is.
A háborús összeomlás folyamán Karánsebesen, a rend fenntartása érdekében a helyi magyar és román értelmiség együttműködve polgárőrséget szervezett. Ebben az időszakban Fodor folytatta tudományos tevékenységét is, például 1919 elején Budapesten járt leadni egy pályamunkát, amely a háború alatti kutatásaiból készült. Megtartotta tanári állását is – egészen 1919 júniusáig, amikor Karánsebest és térségének ellenőrzését a román hadsereg vette át a szerb, illetve később a francia csapatoktól. Ekkor viszont nem tette le a hűségesküt, így nem taníthatott tovább, ami nélkülözéssel járt. Így megpróbált különféle munkák után nézni: júliusban még Szegeden is járt, hogy találkozzon Teleki Pállal, talán épp valamilyen lehetőséget keresve. Teleki marasztalta volna – nem derül ki, talán épp a békeelőkészítő munkába vonta volna már be ekkor is, hiszen ekkor Teleki komoly szakemberhiánnyal küzdött. Végül 1919 augusztusában kormányzati meghívást kapott Budapestre a közoktatásügyi minisztériumból, aminek következtében 1919 szeptemberében családjával együtt távozott Karánsebesről, hátrahagyva az otthonukat és minden ingóságukat. Budapestre viszont csak egyedül, családja nélkül jutott fel Fodor, a fővárosban pedig Teleki közbenjárására a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Irodájában kapott állást. Ekkor kapcsolódott be igazán a Földrajzi Társaságban elinduló tudományos munkába is, ami későbbi karrierje szempontjából igazán fontos momentumnak bizonyult.
A trianoni békeszerződés aláírása után folytatta tudományos munkáját, és már egyetemen is tanított. Ezzel együtt a cserkészetbe is bekapcsolódott, ahol vezető szerepre tett szert. Az 1930-as évekre azonban valamilyen okból eltávolodott korábbi barátjától, Telekitől, kapcsolatuk megromlott. 1940-ben tankerületi főigazgatóként Pécsre került, ahol egészen 1943 elejéig dolgozott, majd ezt követően a budapestvidéki tankerületben töltötte be ugyanezt a pozícióit 1946-ig, amikor nyugdíjba vonult, bár tudományos tevékenységét szinte 1962-ben bekövetkezett haláláig folytatta. A háború utáni politikai változások idején viszont karrierjét már nem építhette tovább.
A Fodort érintő események rövid áttekintését követően érdemes elemezni az önéletírásokban olvasottakat, jobban megismerve a szerző korszakbeli helyzetét, értékítéleteit, álláspontját. Az első vizsgálandó szempont, hogy magánemberként hogyan élte meg a történelmi Magyarország felbomlásának éveit, hiszen ez alapjaiban határozhatja meg a nézőpontját. Nem meglepő módon ezt az időszakot saját élethelyzete szempontjából negatívan festette le – mint létbizonytalanságtól, nélkülözéstől terhes időszakot. Ez általános egzisztenciális félelmet jelent. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a narratíva már a korábbi háborús évek leírásában is megjelenik. Összességében véve a nyomorgás képe az egész vizsgált időszakot végigkíséri, bár a fókusz 1919 őszén módosult: míg eleinte a megélhetés forrásának szűkössége (pénz- és élelemhiány) okozta, addig a későbbiekben, a budapesti tartózkodás során a lakhatás körülményeire volt visszavezethető. Az utóbbi nem meglepő, figyelembe véve, hogy százezres nagyságrendben érkeztek menekültek az ország belső területeire, és – ha nem is kizárólag, de – főként Budapestre.
A még Karánsebesen töltött időszakot a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó létbizonytalanság jellemzi, ami viszont a Budapestre érkezést követő részekben megszűnik. Figyelembe véve, hogy valójában ekkor sikerült elindulnia azon az úton, amelyre a két világháború közti karrierjét építette, ez érthető is.
Elvétve a szövegekben arra utaló információk is találhatók, hogy az országot uraló terror Fodort és családját is fenyegette: „[…] futva jött hozzám egy tanuló, hogy siessek Vira segítségére, mert az oláh tanulók inzultálni akarják.” (319.) Illetve ő maga is többször került veszélyes helyzetbe a demarkációs vonalakon történő átkelésekkor. Mégis úgy tűnik – talán mivel tettlegességig fajuló atrocitásra nem került sor –, hogy nem ezek az események voltak a létbizonytalanság tekintetében a hangsúlyosabbak, hanem a már említett megélhetési nehézségek: „Zolikát itt hagytam [ti. a fiát az édesanyjánál], mert nálunk Karánsebesen már igen rossz volt az élelmezés.” (321.)
Ezzel az idézettel egy – Fodor személyes megélése szempontjából – kulcsfontosságú kérdésig is eljutottunk. Onnantól kezdve, hogy elhagyta családjával Karánsebest, majd átlépte a demarkációs vonalat, folyamatosan és nagyon hangsúlyosan visszatérő motívummá vált a családjától – különösen a feleségétől – való távolság problémája: „Ilyen helyzetben, családomtól teljesen elzárva, róluk hírt sem kapva, egy fűtetlen kémiai laboratóriumban lakva az újpesti Szociális Telepen, érkezett el a karácsony, életem legszomorúbb karácsonya.” (325.) Ez ráadásul bűntudattal is kiegészült: „Jól kerestem, mert tanári fizetésem mellett még pótlékot is kaptam a Béke-előkészítő Irodától, de családomnak semmit sem tudtam eljuttatni, holott tudtam, hogy nélkülöznek.” (324.)
Érdemes lehet megemlíteni a megélés szempontjából azt is, hogy az önéletírásokból valójában hiányzik a „menni vagy maradni” dilemmájának részletes kifejtése. Ez főként csak a saját munkával megteremtett otthon hátrahagyása kapcsán jelenik meg, ami nem volt egyszerű. Eleinte Fodor még próbált is lehetőséget keresni, hogyan biztosíthatná helyben maradva a család megélhetését, mégis úgy tűnik, végül viszonylag könnyen távozott. Ennek lehetett az oka egyrészt a már érintett létbizonytalanság: „[…] nem volt tovább nyugtom, mindenképpen menni akartam innen, ahol helyzetem már teljesen tarthatatlanná vált.” (322.), másfelől viszont még a korábbi évekre vonatkozó részekben olvashatunk arról, hogy Karánsebesen nem is érezte olyan jól magát. Így aztán az oda történő visszavágyódás sem igazán jelenik meg az írásaiban.
Karánsebesi utcakép 1909-ben. Forrás: Fortepan / Glázer Attila
Ezek a személyes megpróbáltatások, kihívások – érthető módon – jelentős részben uralják az önéletírások vizsgált szakaszait. Feltételezhetjük, hogy alapvetően ezek a tapasztalatok határozták meg azt is, hogy milyen álláspontot alakított ki az országot befolyásoló eseményekkel, politikusokkal kapcsolatban – ez szintén egy elemzési szempont lehet. A dokumentumokat olvasva Fodor nem titkolja, hogy kit tartott felelősnek az összeomláskor bekövetkezett, katasztrófaként megítélt eseményekért. Egy helyütt például így fogalmaz: „Így fenntartottuk a rendet [ti. a polgárőrséggel] mindaddig, amig az átkos Károlyi-kormány vérszemet nem adott az oláhságnak. November végén azonban kivették a fegyvert a kezünkből Karánsebesen is, s az oláh tenger elözönlötte a várost.” (89.) Egy későbbi leírásban pedig már ennél is pontosabban ír. A helyi román nemzeti gárda november 23-i megszervezését, illetve kvázi hatalomátvételét és az ezt követő bizonytalan időszakot Jászi Oszkár felelősségének tartotta, jóllehet valójában Jászi is az ország területi integritása megőrzésének lehetőségeit próbálta keresni: „Megérkezik Karánsebesre […] Jászi Oszkár aradi oláh tárgyalásainak híre. Az oláhok megvadulnak a városban, nemzeti gárdát szerveznek, a fegyver kiesik a kezünkből.” (155–156.) Budapesti látogatása kapcsán pedig nagyon rossz tapasztalatokat jegyzett föl, ami szintén a köztársaság értékelésének tűnik: „[…] a városban [ti. Budapesten] bőrkabátos, ún. matróz-csapatok jártak-keltek az utcákon, ordítozva, lövöldözve, forradalmi követelésekkel.” (318.)
Nem tér azonban ki részletesen a következő kormányzatok munkásságára. A Tanácsköztársaságról is csak röviden – de nem meglepő módon elítélően – ír: „Budapestről a proletárdiktatúra rémségeiről és az éhségről jöttek hírek, […].” (321.) A felállított Vörös Hadsereg harcaiért lelkesülő karánsebesieket pedig megtévesztettnek ítéli meg: „A karánsebesi magyar intelligencia egy kisebb részét még meg is tévesztették ezek a hírek, és sokan szakszervezetekbe is beléptek.” (319.) Ezzel egyébként egy újabb példáját láthatjuk annak, hogy a kortársak közül sokan a Tanácsköztársaság háborúját honvédő háborúként értelmezték, aminek köszönhetően kezdetben szélesebb rétegben vált rokonszenvessé a kommün – amire a propaganda is igyekezett rájátszani sajtótermékeken, plakátokon keresztül, ahogy arról Vörös Boldizsár is írt a Metszéspontok című kötetben megjelent tanulmányában. (Mivel a hírek így vagy úgy, de eljutottak Karánsebesre is, ez feltételezhetően az ilyen tartalmú propagandára is igaz lehetett.) Ugyanakkor a város nem állt a Tanácsköztársaság uralma alatt, így a terrorról is csak a hírekből értesülhettek az emberek.
A többi kormányzatot Fodor nem nevesítette írásaiban, Horthy Miklós Budapestre történő bevonulását pedig csak röviden, tényszerűen rögzíti: „November 14-én bevonultak Budapestre Horthy Miklós nemzeti hadseregének csapatai, s az oláhok megkezdték a visszavonulást a Tisza mögé.” (324.) Ezt követően konkrét közéleti események kapcsán nem foglalt állást, egyetlen, 1920. tavaszi esetet leszámítva, amikor kritikát fogalmaz meg: „A nemzeti hadsereg csapatai gyorsan rendet csináltak ugyan az országban, de sok volt a túlkapás mindenféle ellenforradalmi szervezet részéről.” (327.) Ennek megemlítése, kiemelése nem meglepő annak fényében, hogy a terror eluralkodott az országban, gyakran esetlegesen vagy ideológiai-politikai célok nélkül, legfeljebb ezekbe bújtatva tombolt, ahogy azt Ablonczy Balázs is kifejti Ismeretlen Trianon című könyvében. Talán világnézeti szempontból is érthető az ellenforradalmi szervezetek túlkapásainak kiemelése: Fodor többször utal önéletírásaiban kereszténységére, vallásosságára, így ebből a szempontból nézve is kelthetett benne viszolygást a terror.
Szintén érdekes és vizsgálandó kérdés, hogyan viszonyult a háborút követően az országot megszálló erőkhöz és a nemzetiségekhez, ami kapcsán egy érdekes motívum emelhető ki. A megszálló erőkkel szemben, egy-két személyes sérelmet leszámítva – például amikor tudományos munkáját Budapestre indulásakor a karánsebesi szerb parancsnokkal kellett ellenőriztetnie, akivel kapcsolatban lekicsinylően említi meg, hogy „előbb pincér volt Belgrádban” (318.) – alapvetően nem fogalmazott meg kritikát. Fogalmazásában nem érződik az adott szituációkon túlmutató ellenszenv vagy gyűlölet. Kivételt képeznek a románok, akiket rendszerint a sértőnek szánt oláh néven említ, és csak akkor nevezi őket románnak, amikor nem sértő módon akarja használni a nemzetiségi megjelölést. De az is előfordul, hogy az oláh és a román elnevezés egymást követően jelenik meg – ilyenkor válik igazán érezhetővé Fodornak az oláh szóban megnyilvánuló erőteljes ellenszenve: „A város polgársága megriadt, s főleg a magyarság meredt félelemmel a jövő elé ebben az oláh tengerben. A polgármesternek, ügyésznek és rendőrkapitánynak én azt indítványoztam, hogy egy politikamentes polgári bizottságot válasszon a község, egyenlő számban magyar, német és román polgárokból a rend fenntartására.” (316.) A románokkal szembeni ilyetén megkülönböztetés kizárólagos, ugyanis sehol nem ír például „tótokról” vagy „rácokról”, esetükben következetesen a „szlovák” és „szerb” elnevezéseket használja. Minderre valószínűleg a szerző személyes sorsa a magyarázat.
Magyarország 1919 nyarán-őszén. Forrás: Nagy Béla térképe.
Az utolsó vizsgálati szempont, hogy miképp viszonyult a trianoni békeszerződés aláírásához Fodor. Sajátos élethelyzete és személyes érintettsége (elszakították a szülőfaluját, otthonát, és családtagjai is maradtak az elcsatolt területen, munkája során részt vett a magyar békedelegáció felkészülésében) vagy akár érzelmi töltete miatt azt várhatnánk, hogy a trianoni békeszerződés hangsúlyosabb szerepet kap az ego-dokumentumaiban. Ám magáról a békekötésről csak röviden szól: „Amikor június 4-én a magyar kormány megbízottai aláírták Trianonban a békeszerződést, Magyarország sorsa megpecsételődött. Az országban a dac és elkeseredés fokozódott, s az irredentizmus szinte elviselhetetlenné vált. Mindenki érezte, hogy szörnyű igazságtalanság történt velünk.” (328.) Más helyütt azonban még ennél is kevesebbet olvashatunk róla: „Június 4. Aláírják a trianoni békeparancsot.” (160.)
Magát a szöveget olvasva a téma egy-két helyen még előkerül, például ekképpen: „Szívszorongva vártuk, hogy mi lesz Magyarország sorsa a békekonferencián. A kapott békefeltételek olyan kegyetlenek voltak, az ország megcsonkítása olyan borzalmas volt, hogy mindenki beleszédült.” (326.) Ugyanakkor figyelembe kell venni két körülményt, amelyek talán érthetőbbé teszik a szűkszavúságot. Egyrészt, hogy Fodor a szövegekben valóban saját életeseményeire koncentrál, és más, meghatározó jelentőségű, de az életét közvetlenül nem befolyásoló eseményekhez is jellemzően csak rövid kommentárokat fűz. Másfelől pedig azt, hogy bár a trianoni békeszerződést Fodor bizonyosan katasztrófaként élte meg, saját karrierje szempontjából mégis egy meghatározó, ráadásul pozitív értelemben véve meghatározó időszakról van szó – hiszen megismerkedett, és egy társaságba került a magyar politikai és földrajztudományi élet központi alakjaival is. Ezt ő maga is kiemelte: „Szinte történelmi időket éltem ekkor. Hála Istennek, hogy nekem is megengedtetett, hogy szerencsétlen hazám összeomlása idején valamit dolgozhattam annak érdekében.” (90.)
Összességében véve Fodor Ferenc életében az 1918-as összeomlástól a trianoni békeszerződésig nagyon jelentős változások mentek végbe. Amikor életének ezen részére különböző időszakokban visszatekintett, alapvetően egy nehézségekkel, küzdelmekkel teli korszakot látott, ami a létbizonytalanságból, a nyomorúságból és a család hiányából fakadt. Ilyen körülmények között érthetővé válnak a körülötte zajló történésekre adott reakciói, illetve a későbbiekben ezzel kapcsolatban felépített narratívája is. Megvetette a háborús vereség után hatalomba kerülő aktorokat, és felelőssé tette őket az országban uralkodó állapotokért. Ugyanakkor a „rendteremtő” erő túlkapásait sem tudta teljesen szó nélkül hagyni. Ezenfelül megvetette és ellenségként tekintett a románságra is, ami elsősorban abból fakadhatott, hogy az ő személyes történetében, élethelyzetében törést jelentett a román megszállás és az őt körülvevő román népesség. Végül pedig igen érdekes, hogy miközben egyértelműen kirajzolódik, hogy a trianoni békeszerződést Fodor Ferenc is nemzeti tragédiának tekintette, saját élettörténete szempontjából mégsem domborította ki, különösképpen nem részletezte. Talán azért, mert az élete éppen ebben a válságos időszakban fordult a kívánatosnak gondolt, vagy legalábbis utólag így bemutatott irányba.
Címkép forrása: Fortepan / Wittner Lucia
