A román képviselőház 2017. február 17-én végleg elvetette azt a még 2015-ben benyújtott törvényjavaslatot, amely „Trianon és a magyar elnyomás elleni harc napjává nyilvánította volna június 4-ét”.
A Nagy-Románia Párt elhúzódó – és egyre inkább véglegesnek tűnő – agonizálásával érdekes helyzet alakult ki a román politikában. A néhai Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar – Kolozsvár egykori soviniszta polgármestere – nevével fémjelzett szélsőséges nacionalizmus ugyanis csak látszólag tűnt el, mivel képviselőinek jó része a nagyobb pártokban, főleg a Szociáldemokrata Pártban találta meg a helyét – ahogy arra Kántor Zoltán és Pászkán Zsolt 2009-es tanulmánya is rámutat. A gyűlölködő, nyílt sovinizmus helyét így egyfajta felszínes, de annál kiszámíthatatlanabb „konjunkturális nacionalizmus” vette át a román közéletben. Bár a „konjunkturális nacionalistáknak” is lehetnek kellemetlen húzásai (lásd például Victor Ponta első két kormányát), de ők alapjában véve pragmatikusabban (de úgy is mondhatjuk, hogy kevésbé elvszerűen) viszonyulnak a magyar kérdéshez.
A „hagyományos román értékekre” és idegengyűlöletre alapozó pártok gyengélkedésével és a néhai „tribunus” halálával elárvult román soviniszták szavazataiért azonban több újabb formáció is verseng. Az egyik a már régebb óta létező, de politikai pártként csak 2015-ben bejegyzett Új Jobboldal (a vasgárdista örökséget felvállaló, homofób, ultraortodox és magyarellenes megmozdulásairól hírhedt Noua Dreaptă), a másik pedig a bukaresti Bogdan Diaconu volt szociáldemokrata, majd független képviselő vezetésével szintén 2015-ben megalakult Egységes Románia Párt (a Drakulát – Vlad Ţepeş havasalföldi vajdát – logóként használó Partidul România Unită). E formációk népszerűsége azonban elmarad a Nagy-Románia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt kilencvenes és kétezres évekbeli hatásától, és a tavaly decemberi parlamenti választásokon egyiknek sem sikerült megugrania az 5%-os küszöböt. Bár optimizmusuk töretlen, egyelőre(?) csak a törvényhozáson kívülről próbálnak hatni a politikai életre.
Az évek óta tartó felemás helyzet tipikus gyümölcse volt az a törvénytervezet is – „Törvénytervezet június 4-ének Trianon- és a magyar elnyomás elleni napjává nyilvánításáról” –, amelyet a szenátusi elutasítás után nemrég a román képviselőház is elvetett. Magát a tervezetet már 2015-ben benyújtotta Bogdan Diaconu – akkor épp független képviselőként –, pár nappal azt követően, hogy visszavontak egy hasonló nevű („Törvényjavaslat június 4-ének Trianon Napjává nyilvánításáról”), Trianon évfordulójára szintén emléknapot javasló törvénytervezetet.
Diaconu utal is erre a körülményre saját kezdeményezésének indoklásában: a törvény fontosságát szerinte az is bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek sikerült elérnie a kilencven szenátor által támogatott tervezet visszavonását. Ami olyan, mintha a német érzékenységre való tekintettel nem lehetne megünnepelni Európában a náci Németország fölötti győzelmet(!) vagy például Románia állami függetlenségét.
Maga a törvénytervezet előírná, hogy a román parlament két háza közös ünnepélyes üléssel emlékezzen meg a békeszerződésről és az erdélyi románok szenvedéseiről – mind a Trianon előtti korszakban, mind a második világháború alatt. A jeles napon a központi és helyi hatóságok nyilvános és kulturális-tudományos rendezvényeket szervezhetnének (saját költségvetésükből). A kezdeményezés továbbá szigorúan lépne fel minden „ünneprontó” akció ellen: betiltana bárminemű, a trianoni békeszerződést kétségbe vonó nyilvános, mediális vagy kulturális rendezvényt, aminek a megsértését 1-5 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtaná. Szintén 1-5 évig terjedő börtönt kockáztatna az is, aki „negatív üzenetet közvetít és/vagy gyászjelvényt tűz ki” a trianoni békeszerződés és a június 4-i nap alkalmából, csakúgy, mint aki tagadja „az erdélyi románok magyar elnyomásának történetét”.
A törvénytervezet szervesen illeszkedik a Corneliu Vadim Tudor, Gheorghe Funar és társaik nevéhez fűződő számtalan törekvés sorába, amelyekkel a kilencvenes évek óta Románia egységes nemzetállami jellegét próbálták kidomborítani – tagadva bármilyen kollektív kisebbségi jogot, szűkítve a kisebbségekhez tartozók lehetőségeit, vagy csak egyszerűen szimbolikusan megalázva a magyarokat. Az ilyen kezdeményezések néha egészen abszurd – és komolytalannak tűnő – formában jelentek meg, néha viszont meglehetősen komoly fenyegetésként bukkantak fel a bukaresti törvényhozásban. Elfogadásuk a magyar–román interetnikus viszony kiéleződéséhez, sőt elfajulásához is vezethetett volna, ami azonban sosem állt az aktuális bukaresti kormányzat érdekében. Elvetésükkel viszont demonstrálni lehetett a kormánypárti többség „mérsékelt” jellegét, adott esetben pedig akár az RMDSZ-t is meg lehetett velük zsarolni. Ez lett a sorsa Diaconu jelen tervezetének is, amelyet a képviselő nem sokkal azt követően nyújtott be, hogy az RMDSZ 2014 végén kilépett a Szociáldemokrata Párttal kötött koalícióból. Ám az akkor már függetlenkényt ténykedő képviselő javaslatát először a szenátus vetette el 2015 végén, majd miután a kormány a képviselőházra bízta a döntést (a tervezet több pontját is túlságosan korlátozónak találva), az idei év elején az alsóház is végleg visszautasította, így a tervezet csak nem sokkal „élte túl” benyújtójának parlamenti jelenlétét.
Bogdan Diaconu (középen, szürke pulóverben) Marosvásárhelyen, 2016. december 1-jén
Ami e felvetésekben közös – és számunkra érdekes –, hogy szerzőik előszeretettel hivatkoznak a történelemre, természetesen annak egy egyoldalúvá torzított, mítoszoktól és sztereotípiáktól hemzsegő román nacionalista változatára. Vagyis rendszerint hivatkoznak bennük a románok elnyomására, az ellenük elkövetett számtalan magyar atrocitásra (különösen 1848-1849-ben, 1919-ben, 1940–1944 között és 1989-1990-ben), valamint az örök és javíthatatlan magyar irredentizmusra és szeparatizmusra.
Diaconu is „nemzeti és európai jelentőségű történelmi eseménynek” nevezi a tervezet indoklásában az 1920-as trianoni békeszerződést, amely szentesítette Romániának az 1918. december elsejei Nagy Egyesülés következtében kialakult határait. Ugyanakkor – mivel Magyarország belpolitikai és nemzetközi szinten egyaránt nyilvánosan és egyre hangosabban bátorítja Trianon tagadását – „Romániának kötelessége nyilvánosan rögzíteni az emlékezetben a trianoni békeszerződés jelentőségét és igazságosságát, hogy véget vessen a budapesti politika expanzionista követeléseinek.” Még komolyabbnak ítéli az indoklásban, hogy a magyar diskurzust (Morvai Krisztina egyik európai parlamenti beszédét is idézve) a romániai magyar politikusok is átveszik, akik a román államban töltenek be funkciókat, nyilvánosan tagadva Románia létezését és kétségbe vonva területi egységét. Diaconu szerint Budapest irredentizmusa, illetve az, hogy Magyarország és az általa befolyásolt (romániai magyar) pártok nem tudnak megbékélni a magyar politika bűnös korszakának végével, arról tanúskodik, hogy feltámadt egy „beteges ideológia”, amely „a Horthy-kor bűntetteit eredményezte.” Épp ezért nemcsak Trianon Napjává, hanem a magyar elnyomás elleni harc napjává is kell nyilvánítani június 4-ét, „hogy feltárjuk azt a történelmi igazságot, hogy az erdélyi románok több száz évig egy képtelen, gyűlöletes és bűnös idegen uralomnak voltak alávetve, amely a románok kiirtására törekedett”. Ezekről a román szenvedésekről is meg kell emlékezni az ünnepélyes parlamenti ülésen, hogy az egyúttal vészjelzésként is szolgáljon Magyarország revizionista törekvései kapcsán. A Trianon kétségbe vonását szankcionáló cikkelyekre azért van szükség, mert az a román állam létezésének tényleges tagadásával, határainak megkérdőjelezésével és (magyar) területi követelésekkel egyenlő – ez utóbbiakra pedig a román politikus egyre több példát lát az utóbbi időben. Trianon negatív eseményként való megítélése és gyászolása, illetve a történelemhamisítás ugyanakkor a román népet, történelmét és létezését sérti, és mivel szintén volt már rá példa, ezért a román állam szuverenitása és a törvényesség visszaállításának érdekében elengedhetetlen ennek büntetése.
A törvénytervezet – még ha vissza is vonták – jól mutatja, hogy a „Trianon-jelenség” és más történelmi kérdések továbbra sem csak tudományos, hanem politikai ügynek is számítanak a magyar–román viszonyban, és ez valószínűleg így is marad még egy ideig.
