Csehszlovákia ma – közel harminc évvel végleges megszűnése után – már majdnem annyira valószerűtlen képződménynek tűnik, mint néhány évvel az 1918. október 28-i kikiáltása előtt. Pedig 1918–1939 és 1945–1993 között (illetve az emigrációban ténykedő csehszlovák politikai képviselet révén bizonyos értelemben a második világháború éveiben is) nagyon is valóságos államalakulat volt. Még egy – példának okáért – a nyolcvanas években egy prágai lakótelepen élő átlagos gyerek számára is. Hiszen a televízióban naponta láthatott szlovákul beszélő bemondókat, továbbá szlovák nyelvű műsorokat és filmeket, a könyvesboltokban szlovák könyveket is árultak, a rádióban időnként szlovák slágerek is elhangzottak, az iskolában pedig – ahol minden teremben ott lógott a falon a szlovák nemzetiségű Gustáv Husák elnök portréja – meg kellett tanulnia a csehszlovák himnusz kicsit „fura” (vagyis szlovák) nyelvű második részét is (azaz a szlovák himnuszt). Azt is tudta mindenki, hogy valahol messze keleten, Szlovákia hegyeiben még medvék is élnek (az viszont már kevésbé volt közismert, hogy a déli régiókban még magyarok is laknak), sőt az iskolával akár a Magas-Tátrába is eljuthatott. Fiatal férfiként jó eséllyel Szlovákiában teljesíthette a sorkatonai szolgálatot, míg a cseh- és morvaországi laktanyákba szlovákok (és magyarok, ruszinok) érkeztek az ország keleti vidékeiről. A tíz-, az ötven- és az ötszázkoronás feliratai és motívumai szlovákok voltak, ha pedig az ember a prágai Vencel téren járt, akkor a felső csücskében megcsodálhatta a szövetségi parlament 1974-ben befejezett, kissé ormótlan brutalista épületét.
Ótátrafüred (Starý Smokovec), 1981. Forrás: Fortepan / Németh Tamás
Aztán, nem sokkal az 1989 végi „bársonyos forradalom” után, a kommunista egypártrendszer felszámolásával az addig szilárdnak tűnő csehszlovák szövetség is repedezni kezdett. Hiába került a rendszerváltó csehszlovák kormány és a közös parlament élére is egy-egy szlovák (Marián Čalfa és a „veterán“ Alexander Dubček), a szlovák politikai és értelmiségi elit egyre hangosabban és határozottabban tiltakozott a „prágai centralizmus” vélt és valós megnyilvánulásai ellen. Ennek jelképes epizódját alkotta 1990-ben az új címer elfogadása – a cseh és a szlovák címer egyenrangúsításával –, valamint az ún. „kötőjel-háború”, amely során végül az a kompromisszum született, hogy Csehszlovákia új neve Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság lett. Ám hamarosan további, még komolyabb problémák is jelentkeztek. Mindkét országrész vezető politikusai egyre eltérőbb elképzeléseket fogalmaztak meg a jövőt – vagyis a rendszerváltás lebonyolítását – illetően. A politikai és gazdasági érdekellentétek (például a privatizáció kapcsán) elhúzódó vitákhoz, az államszövetség kormányzásának egyre nehézkesebbé válásához vezettek. A nyílt szakítás az 1992-es választások után következett be, amikor Szlovákiában Vladimír Mečiar, Csehországban pedig Václav Klaus pártja került az élre. A két karizmatikus politikus árnyékában rohamosan jelentéktelenedtek el a szövetségi intézmények és a „közös ügyek”. Klaus szemében Szlovákia egyre inkább Csehországot fékező tehernek tűnt azon az úton, amelyen Európába szeretett volna „visszatérni”, míg Mečiar és társai még több önálló jogkört követeltek Pozsony számára. A két politikai elit közötti konfliktusokat nem sikerült feloldani, ami végül Szlovákia szuverenitásának kinyilvánításába torkollott, 1993. január elsejével pedig Csehszlovákia kettévált, átadva helyét a független Cseh és Szlovák Köztársaságnak.
Ezzel véget is ért egy, a modern nemzeti mozgalmak korai, „romantikus” szakaszában szárba szökkent eszme, a „csehszlovakizmus” politikai története. A kezdetben a pánszláv gondolatokkal rokon, a csehek és szlovákok kulturális kölcsönösségét hirdető értelmiségiek a cseh és szlovák nyelv(járások) hasonlóságából, a Morva Fejedelemség („Nagymorva Birodalom”) – a korszellemnek megfelelően jócskán mitizált – történetéből és a két nép egymásrautaltságából kiindulva konstruálták meg a „csehszlovakizmust”. A középkori cseh államiságra és annak jelenkori, még létező elemeire hivatkozó cseh nemzeti aktivisták elsősorban a német „ölelést” szerették volna ellensúlyozni a csehszlovák egység koncepciójával, míg a szlovák elit egy része a magyar nemzetállami törekvésekkel szemben keresett támaszt a csehekben. Ezt megkönnyítette, hogy a szlovák evangélikusok a – középkori cseh nyelven íródott – králicei biblia nyelvét használták irodalmi nyelvként, és hogy a nyugat-szlovák nyelvjárás is kevésbé különbözött a csehtől, mint a többi.
A csehek és szlovákok egy 19. század végi német térkép részletén. Forrás: wikipedia
A már akkor is aszimmetrikus cseh–szlovák közeledésbe azonban „bezavart” Ľudovít Štúr és köre, akik 1844-ben a közép-szlovák nyelvjárást kodifikálták mint a szlovák nyelvet. A csehek és szlovákok közös nyelve ekképp – számos cseh értelmiségi neheztelése mellett – fokozatosan lekerült a napirendről, ám az egymásrautaltság megmaradt, különösen az osztrák–magyar kiegyezést, illetve a cseh kiegyezés elmaradását követően. Az osztrák-német dominanciával küzdő cseh és a magyar nemzetépítés alá szorult szlovák nemzeti mozgalom útkeresése ugyan évtizedekig tartott, ám az első világháború újból egymáshoz közelítette a két elitet. A háborús fejlemények 1918 második felében hozták el a csehszlovák igények elismerését, és amikor már elkerülhetetlennek tűnt a központi hatalmak katonai veresége, az Osztrák-Magyar Monarchia – megkésett – reformjának alternatívájaként, 1918. október 28-án Prágában kikiáltották a közös köztársaságot, a szlovák vezetők pedig két nappal később, október 30-án nyilvánították ki Turócszentmártonban (ma: Martin) a szlovák nemzet önrendelkezését.
Tömegtüntetés a prágai Vencel téren 1918. október 28-án. Forrás: wikipedia
Az egykori kulturális koncepció tehát politikai formában vált egy új ország, Csehszlovákia ideológiai alapjává. Ez az eszme azonban nem bizonyult túl szilárdnak, mivel szinte mindenki mást értett alatta, és másképp képzelte el a megvalósítását is. A cseh értelmiség jó része ugyanis a szlovákokban tulajdonképpen olyan cseheket látott, akik kissé más nyelvjárásokat beszélnek, a történelmi Magyarország keretein belül pedig kulturálisan és politikailag is „elfejlődtek” a csehektől. Az utóbbiaknak – és az erős csehszlovák államnak – így az a küldetése, hogy felszabadítsák és felemeljék a szlovákságot, akik lehet, hogy idővel nyelvileg is beolvadnak a cseh nemzetbe. Valahogy úgy, mint a morvák – ők ugyan megőrizték néhány regionális néprajzi és kulturális sajátosságukat, ám ezeken kívül teljes mértékben integrálódtak a modern cseh nemzetbe. Bár Csehszlovákia egyik „alapító atyja” és első elnöke, Tomáš Garrigue Masaryk nem törekedett a szlovákok elcsehesítésére, az ő számára, aki a cseh (morva)–szlovák határvidékről származott, a csehszlovakizmus nemcsak mint politikai koncepció tűnt reálisnak, hanem azon is túlmutatott. Így vált az új ország államalkotó nemzetévé a „csehszlovák nemzet”, amelynek egyik ága Csehországban a cseh, a másik pedig Szlovákiában a szlovák nyelvet használja.
A „csehszlovák nemzet” azonban még politikai nemzeteszmeként sem tudott gyökeret ereszteni. Prága hiába tudta 1918–1919 folyamán letörni a német és magyar önrendelkezési kísérleteket, a cseh–szlovák feszültségek kezdettől fogva meghatározták Csehszlovákia történetét. Pedig a szlovákok a domináns nemzet részévé váltak, és számos korábban elzárt vagy csak elmagyarosodva járható mobilitási pálya nyílt meg előttük a politikai és kulturális életben: képviselőik és pártjaik bekerültek az ország törvényhozásába – sőt 1935-ben egy szlovák, Milan Hodža lett Csehszlovákia miniszterelnöke –, Pozsonyban szlovák egyetem alakult (a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem helyén), továbbá szlovák oktatási és kulturális intézmények sora jött létre, felvirágzott a szlovák nyelvű művészet és újságírás, és a hétköznapi életben is elhárultak az akadályok a szlovák nyelvű ügyintézés elől.
A prágai Óváros tér 1938-ban. Forrás: Fortepan / Fortepan
Mindennek köszönhetően Csehszlovákia keretein belül befejeződhetett a szlovák nemzetté válás 1918-ig nehézkesen zajló – a magyar nemzetállam-építés által akadályozott – folyamata. Ám a szlovák elit egyik része nem volt elégedett az új berendezkedéssel. Az ugyanis az ő szemükben egyet jelentett a prágai fennhatósággal, a jóval fejlettebb cseh ipar terjeszkedésével, a szlováknál szekularizáltabb cseh mentalitás térnyerésével – vagy legalább annak veszélyével. Sokakat irritált, hogy Csehországból nagy számban érkeztek Szlovákiába (és Kárpátaljára) cseh tanárok, katona- és rendőrtisztek, értelmiségiek és hivatalnokok, jóllehet az is egyértelmű volt, hogy nélkülük az első időszakban biztosan nem tudták volna megfelelően működtetni a keleti országrészt. Bizonyos cseh–szlovák aszimmetria pedig már a két nemzet eltérő méretéből adódóan is elkerülhetetlen volt: Csehország lakossága 1930-ban meghaladta a 10,6 milliót (amiből vagy 7,3 milliót soroltak a „csehszlovák” nemzetiségűek közé és vagy 3 millióan vallották magukat németnek), míg Szlovákiában mindössze 3,3 millióan éltek (ebből 2,35 millió „csehszlovák”, 572 ezer magyar és 150 ezer német) – a „csehszlovák” kategória azt is sikeresen fedte el, hogy a csehek és szlovákok államában valójában több német élt, mint szlovák…
A szlovák autonomisták, élükön Andrej Hlinkával gyorsan szembekerültek a központosított Csehszlovákia híveivel (köztük több szlovák politikussal is). Az utóbbiak viszont azzal érveltek a szlovák autonómia ellen, hogy még nem elég erős hozzá az évtizedes magyarosításnak kitett szlovák elit, másrészt mert az precedenst jelenthetett volna a többi népcsoport – a németek, magyarok és ruszinok – számára is. Hiába mondta Masaryk elnök, hogy a csehszlovák demokráciának ötven évre lenne szüksége ahhoz, hogy kellőképpen stabilizálódjon, ennyi idő nem adatott meg az első köztársaságnak. Csehszlovákia 1938–1939-es bukását ugyan elsősorban nem a cseh–szlovák kérdés okozta, hanem a náci Németország expanziója, ám az államalkotó politikai nemzeten belüli konfliktusok is hozzájárultak ahhoz, hogy az ország nem tudott megbirkózni az 1930-as évek végére egyre komolyabb kihívásokkal. A csehszlovakizmusra súlyos csapást jelentett a német nyomásra kikiáltott szlovák állam elköteleződése a tengelyhatalmak mellett, ami az alig húsz éve létrejött ország keleti felét a háborúban is szembeállította a Szövetségesek oldalán álló emigráns csehszlovák kormányzattal.
A második világháború végére az egykori államalapítók közül még életben lévő Edvard Beneš elnöknek is be kellett látnia, hogy a szlovákok nem fognak beolvadni a csehszlovák nemzetbe. Az 1945-ben kibocsátott Kassai Kormányprogram elismerte az önálló szlovák nemzet létét és a szlovákok és csehek Csehszlovákián belüli egyenrangúságát. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel azonban másfelé terelte a cseh–szlovák viszony alakulását. A Kárpátalja, az elűzött és kitelepített németek, továbbá az átmenetileg jogfosztott magyar kisebbség nélkül a csehek és a szlovákok államaként újjáalakított Csehszlovákiában az egész társadalom szovjetizálása lett a prioritás. Bár a kiépülő egypártrendszerben számos szlovák kommunista is fontos pozícióba került, az új alkotmány pedig két egyenjogú nemzet – a csehek és szlovákok – népi demokráciájává nyilvánította Csehszlovákiát, az ötvenes évek elején leszámoltak a párton belüli szlovák „burzsoá nacionalistákkal” – például Gustáv Husákkal –, és a hatalom egyre inkább a központi pártvezetés kezében összpontosult. Az ország államjogi berendezkedése továbbra is aszimmetrikus maradt, igaz, a szocialista időszak alatt Szlovákiában jelentős fejlesztésekre és ipari beruházásokra került sor, amelyek következtében az országrész lendületesen modernizálódott.
A Szlovák Rádió 1983-ban befejezett épülete Pozsonyban. Forrás: a szerző felvétele (2012)
A szlovák kommunisták mindenesetre nem adták fel, a „prágai centralizáció” elleni küzdelmük pedig az 1968-as prágai tavasz egyik kiemelt programpontja lett. A párt első titkára, a szlovák Alexander Dubček nevével fémjelzett reformkísérlet megvalósította Csehszlovákia régóta vágyott föderalizálását, kialakítva a szövetségi és helyi – köztársasági – testületek bonyolult struktúráját. Bár a föderáció túlélte a Varsói Szerződés csapatainak invázióját, a „normalizációnak” nevezett visszarendeződés újfent központosítással járt. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság a gyakorlatban egységes államként működött tovább, egészen az 1989-es politikai fordulatig.
A szlovák nyelvű és szlovák motívumokkal ellátott csehszlovák ötszázkoronás. Forrás
Az 1990-es évek legelején, az első köztársaság utáni cseh nosztalgiák, a masaryki örökség újrafelfedezése láttán több szlovák értelmiségi is azzal vádolta a cseh elitet, hogy tulajdonképpen a két világháború közötti, cseh-dominanciájú csehszlovakizmust akarja feltámasztani. A demokrácia első éveiben egyre szaporodó nézeteltéréseket nem sikerült elsimítani, így – ahogy arról fentebb már szó esett – alig három év alatt Csehszlovákia újra megszűnt létezni, végleg az eszmetörténetbe száműzve a csehszlovakizmus koncepcióját.
Dióhéjban összefoglalva ez a történeti kontextusa annak a kiváló tanulmánykötetnek, amely a Cseh Tudományos Akadémia Jelenkortörténeti Intézete és a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének együttműködésében jelent meg 2019-ben Cseh/szlovakizmus (Čecho/slovakismus) címmel. A neves cseh és szlovák történészek – Adam Hudek, Michal Kopeček és Jan Mervart – által szerkesztett kiadvány Michal Kopeček bevezető tanulmányán kívül húsz cseh és szlovák történész tizenhat írását tartalmazza. A legújabb cseh–szlovák együttműködés nemcsak a kötet cseh és szlovák nyelvű írásaiban és a vegyes szerzőgárdában ölt testet, hanem az 1918/100/2018-as – Csehszlovákia kikiáltásának közösen felidézett századik évfordulóját jelképező – logóban is. A könyv Czechoslovakism címmel 2021 őszén angol nyelven is megjelent a Routledge gondozásában.
A bevezető tanulmányban Michal Kopeček körüljárja a csehszlovakizmus fogalmát, és bemutatja a kérdés eddigi feldolgozását is, leszögezve, hogy a kötet szerzői a csehszlovakizmust alapvetően mint koncepciót – és annak történeti változásait – szerették volna megvizsgálni. Ezt követően ismerteti a Csehszlovakizmus egyes írásait – a következőkben az ő gondolataira is támaszkodva mutatom be a kiadvány tartalmát.
A könyv Kollártól Masarykig címet viselő első részének írásai az előzményeket, vagyis többnyire a Csehszlovákia létrejöttét megelőző korszakot dolgozzák fel, amely során a romantika nemzetébresztőinek fellépésétől a cseh–szlovák kölcsönösség elterjedéséig – legyűrve a két nemzeteszme közötti különbségeket is – megszületett a csehszlovakizmus koncepciója.
A kötet borítója
Vratislav Doubek tanulmánya (A látens csehszlovakizmus mint a 19. századi liberális elitek politizációjának témája) az eszme 19. századi kulturális gyökereiig nyúl vissza, bemutatva, hogyan öltött egyre inkább politikai jelleget a cseh és a szlovák nemzeti mozgalmak kulturális programja. Különösen érdekesek azok az idézetek, amelyek rávilágítanak a cseh értelmiségiek szlovákságról alkotott képére, valamint annak a folyamatnak az ábrázolása, ahogy időnként egymáshoz közelítve vagy távolodva alakultak a cseh és szlovák nemzeti törekvések. Míg a jóval erősebb cseh elit a Cseh Királyság történelmi hagyományaira is alapozott, a szlovák nemzeti mozgalom a 19. század második felében az önálló nemzetépítést választotta, ami átmenetileg különböző pályákra állította az elképzeléseiket, amelyek csak a 20. század elején értek ismét össze.
Karol Hollý A csehszlovakista érvelés a 19–20. század fordulóján című írásában mintegy Doubek témáját folytatva elemzi a csehszlovakizmus további sorsát. Kiemeli, hogy a századforduló cseh értelmiségi és politikai közegében ez a koncepció marginálisnak számított, annak ellenére, hogy volt néhány tekintélyes híve – mint az értelmiségi-politikus Tomáš Garrigue Masaryk –, illetve hogy ez csak röviddel az első világháború előtt kezdett megváltozni. Hollý kitér a Doubek által is érintett témákra – a nemzeti nyelvre (a szlovák mint a cseh nyelvjárása), a közös régmúltra (Sámo birodalma, majd Nagy-Morávia), végül pedig a politikai egymásrautaltságra is.
Vörös László tanulmánya – A magyar kormányok, közigazgatási és felügyeleti szervek és a csehszlovakista mozgalom 1895–1914 között: megfigyelés, dezinterpretáció és ellenintézkedések – a dualista magyar kormányok nemzetiségi politikája felől közelíti meg a csehszlovakista eszme történetét. Vizsgálatának háttere az első világháborút megelőző két évtized, amelyek során egyszerre vált erőteljesebbé a magyar nemzetállam építése – a soknemzetiségű Magyar Királyság nemzetiesítése –, és a nemzetiségi mozgalmak tömegesedése. A szerző a „pánszláv“ és csehszlovák irányzatok példáján mutatja be, hogy Bánffy Dezső miniszterelnökségétől kezdődően hogyan professzionalizálódott és intézményesült a nemzetiségi aktivizmus kormányzati megfigyelése, szemléltetve a kérdést taglaló sajtó korabeli diskurzusát is. Miközben felfedi, hogy voltak, akik pontosan észlelték a szlovák nemzetiségi mozgalom belső differenciálódását, arra is rámutat, hogyan alakultak ki azok a jellegzetes sztereotípiák, amelyek később képesek voltak félrevinni a megfigyelésekből levont következtetéseket – idetartozik például a Prágában 1896-ban megalapított „Csehszláv Egység“ [„Českoslovanská jednota“] nevű egyesület következetes „Cseh-tót [azaz csehszlovák] Egységként“ való emlegetése vagy a cseh bankok magyarországi terjeszkedésének eltúlzása. A magyar hatóságok nem túl hatékony intézkedései mellett kitér azokra a javaslatokra is – köztük Samuel Czambel neves szlovák nyelvtudós és a magyar állameszméhez lojális tiszviselő írásaira – amelyek siker esetén akár el is téríthették volna a szlovák nemzeti mozgalmat a csehszlovakista irányból, ám ezek végül nem valósultak meg.
A csehszlovakizmus etnikai – a csehek és szlovákok nemzeti egységét valló – felfogásának kirekesztő megnyilvánulásait mutatja be Miloslav Szabó a zsidóság példáján („A zsidók Szlovákia szerencsétlensége“: a csehszlovakizmus és az antiszemitizmus a 19. század végén és a 20. század első felében). A szerző az Osztrák-Magyar Monarchiától a csehszlovák állam létrehozásán át az 1920-1930-as évek fordulójáig tekinti át a témát. Bemutatja, hogy az első időszakban számos szlovák nemzeti aktivistánál az antiszemita diskurzusba illeszkedett a magyarosítás kritikája. Például Svetozár Hurban Vajanský úgy vélte, hogy a zsidók a magyarosítással azért szítják a nemzetek közötti konfliktusokat, hogy így könnyebben alávethessék őket, míg a cseh Karel Kálal antiszemita nézeteinek egyszerre voltak nacionalista és szociális gyökerei. Szabó az első világháború alatt, majd a bolsevik fenyegetésre Csehországban is felerősödött zsidóellenességre vezeti vissza a Csehszlovákia megalapításakor is megfigyelhető antiszemita megnyilvánulásokat. Noha az 1920-as évekre ezek háttérbe szorultak, nem tűntek el teljesen, és a zsidók állítólagos illojalitásáról, revizionizmusáról vagy múltbéli bűneiről szóló vádak formájában a későbbiekben is felbukkantak – és például az „idegen“ egyetemi hallgatók elleni tiltakozásokban öltöttek testet.
Zsinagóga Trencsénben. Forrás: a szerző felvétele (2012)
A következő rész, A csehszlovakizmus a „nemzetállam” építésének és fenyegetettségének korában az első köztársaság időszakával foglalkozik, amikor az eszmét megpróbálták átültetni a gyakorlatba.
Milan Ducháček írásában – A csehszlovakizmus a Csehszlovák Köztársaság első félidejében – államalkotó koncepció vagy üres frázis? – azt ismerteti, hogy az első világháború utáni csehszlovák tudományos életben hogyan folytatódtak a csehszlovakizmus kulturális vagy politikai jellegéről szóló viták. Ám a koncepció legitimálására tett kísérletek a jog-, földrajz-, történet-, irodalom-, nyelv- és néprajztudományban végül nem vezettek sikerre, a két nemzet egységét hirdető ideológia pedig fokozatosan kiüresedett.
A fő szlovák politikai irányzatok álláspontjai a két világháború közötti időszakban című tanulmányban Róbert Arpáš és Matej Hanula a szlovák politikai színteret végigpásztázva mutatják be a centralista és az autonomista blokk pártjainak eszméi közötti különbségeket. Azon túl, hogy feltárják a nagy pártok csehszlovakizmushoz való viszonyulásának belső dinamikáit, a szlovák autonomisták újabb nemzedékének radikalizálódását is érzékeltetik, amely az 1930-as években egyre láthatóbbá vált.
Zdenko Maršálek írásában – A csehszlovakizmus állampolgári koncepciójának kudarca: a kisebbségek a hadseregben 1918–1945 között – a csehszlovák állameszme és az ország határai közé került kisebbségek konfliktusát bontja ki, amely kezdettől fogva jelen volt a csehszlovákiai közéletben. A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy a hadseregben a csehszlovakizmus etnikai vagy állampolgári változata érvényesült-e jobban – és arra jut, hogy az ellentétes törekvések dacára mind a legénység, mind pedig a tisztikar inkább az előbbi felé hajlott, ráadásul kifejezetten cseh dominanciával. Rámutat a főképp a németekkel és a magyarokkal – továbbá a németül vagy magyarul beszélő zsidókkal – szembeni, folyamatosnak tekinthető diszkriminációra, és plasztikusan jeleníti meg, hogyan váltak egymás után „megbízhatatlanná” a köztársaság egyes csoportjai: először a „nem szláv” németek és a magyarok, 1938 őszétől a lengyelek, az ukránok és az „államalkotó” nemzet kisebbik felét kitevő szlovákok, 1939 elejétől pedig a zsidók is, míg végül a csehek maradtak az állam egyedüli „megbízható” támaszai. Ezt a folyamatot a háború alatti emigráns csehszlovák vezetés vitte végig, amely a „nem szláv kisebbségek” kizárásával képzelte el a „nemzeti homogenitás” elérését, miközben fel kellett adnia a két világháború közötti csehszlovakizmust.
Az első Csehszlovák köztársaság térképe. Forrás: wikipedia
A következő tanulmányban – Az állami ünnepek és a csehszlovák nemzeti összetartozás megteremtése – Miroslav Michela az új köztársaság állameszméjét legitimáló emlékezetpolitikára koncentrál. Áttekinti az állami ünnepeket, az őket rögzítő 1925-ös törvény kapcsán pedig megjegyzi, hogy már a szabályozás is nagymértékben nemzetállamként jelenítette meg Csehszlovákiát, ami az ünnepek lebonyolításában is tükröződött. Ezt követően a csehszlovakizmus szempontjából elemzi a világháború előtti hagyományokra építő – ekképp a középkori „kulturális örökséget” instrumentalizáló – július 6-i Cirill és Metód-ünnep változásait, valamint az államalapítás október 28-i évfordulójának – a „szabadság napjának” – a megszervezését és korabeli tematizálását. Noha a kisebbségi aktivizmus segítségével részben sikerült „nem csehszlovákokat” – főleg németeket, zsidókat és magyarokat – is bevonni az ünneplésbe, ez még nem garantálta az ő azonosulásukat a csehszlovák nemzeti ideológiával. A szerző megállapítja, hogy a csehszlovakista emlékezetpolitika minden erőfeszítés ellenére nem vezetett eredményre: egyrészt gyakran nem kívánt konfliktusokat is gerjeszthetett, másrészt ha egyes csoportoknak – például az ellenzéki szlovák autonomistáknak – sikerült eltéríteniük, akkor még akár az eredeti szándékkal ellentétes célokat is szolgálhatott.
A „csehszlovák identitás” oktatás által történő építését mutatja be Dana Šmajstrlová írása, A csehszlovakizmus eszméje az 1918–1938 között kiadott cseh történelem- és állampolgári ismeretek-tankönyvekben. A szerző cseh általános és középiskolai történelem- és állampolgári ismeretek-tankönyveket és tanterveket nézett át, és kimutatta, hogy azok nem igazán erőltették a csehszlovakizmus népszerűsítését, és tulajdonképpen a cseh nacionalizmus korábbi államjogi programjának folytatásaként kezelték a közös „nemzetállam” koncepcióját. Nagy-Morávia felidézésén túl az egységes csehszlovák nemzetet inkább negatív módon, az „ellenséggel” – vagyis a németekkel és magyarokkal – szemben és az 1918 előtti nemzeti elnyomásra („osztrák-magyar rabszolgaságra” vagy „Habsburg igára”) hivatkozva fogalmazták meg. Šmajstrlová a két ellenség cseh és szlovák ábrázolásában egy apró – bár nem túl meglepő – különbségre is felfigyel: míg a cseh tankönyvekben a németek a nagy-morva időktől fogva tűnnek fel negatív színben, a szlovákok visszafogottabbak a germán törzsek megítélésében, helyettük a morva államalakulatot szétziláló barbár magyarok töltik be ezt a szerepet. A cseh tankönyvekben ehhez képest inkább a csehszlovák nemzet két testvéri ágának megosztását róják fel a magyaroknak – a szlovák kiadványokban taglalt „vadságukat“ kevésbé.
Milena Bartlová a csehszlovakizmushoz a kultúra felől közelít, azt nézve meg, hogy mit kezdett ezzel a koncepcióval a cseh és a szlovák képzőművészet (A csehszlovák képzőművészet). A szerző arra a következtetésre jut, hogy már maga a csehszlovák művészet kategóriája is problematikus volt, mégpedig az ország fennállásának teljes időtartama alatt. Az első köztársaság idején nem igazán sikerült tartalommal megtölteni, az 1945 utáni évtizedekben pedig fokozatosan teljesen formálissá vált. A szokásos cseh–szlovák aszimmetria ezen a területen is jól megfigyelhető volt – cseh részről ugyanis a csehszlovák művészetet általában a cseh művészettel azonosították, míg a szlovákok csak a szlovák művészettörténettel foglalkoztak.
Az, hogy a cseh–szlovák feszültségek a második világháború után, illetve az 1948. februári kommunista államcsínyt követően sem jutottak nyugvópontra, kitűnik A csehszlovakizmus a kommunista diktatúra és a demokratikus átalakulások idejében című harmadik rész szövegeiből. Nem csoda, hiszen a szlovák emancipatorikus igények továbbra is jelen voltak, és mivel a tényleges szlovák autonómia nem fért össze a pártállam diktatórikus és központosító hatalomgyakorlásával, a probléma rendszeresen előkerült.
Ludvík Svoboda köztársasági elnök és Gustáv Husák, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára 1969-ben Besztercebányán. Forrás: wikipedia.
Juraj Benko és Adam Hudek tanulmánya (A csehszlovakizmus ideológiája és a szlovák kommunisták) a Lenin által is megfogalmazott önrendelkezési elvig tekint vissza, illetve hogy azt hogyan fogadták el – nem éppen zökkenőmentesen – a cseh és szlovák kommunisták. A szerzők a szlovák „nemzeti kommunisták” csehszlovakizmushoz fűződő ellentmondásos viszonyára koncentrálnak: az első köztársaság törvényhozásában hangoztatott frázisoktól („Szlovákia mint a cseh burzsoázia gyarmata”) a világháború alatti „szovjet Szlovákia” elképzelését is érintve eljutnak a csehszlovakizmus marxista változatának érvényesítéséig. Különösen izgalmas a csehszlovák kommunista eliten belüli konfliktusok elemzése, amelyben Benko és Hudek rámutatnak, hogyan ágyazott meg az ország föderalizálását szorgalmazó szlovák nemzeti kommunisták 1968-as fellépése Gustáv Husák „normalizációs” rezsimjének.
Zdeněk Doskočil Viták a csehszlovakizmusról és a ľudák mozgalomról a hatvanas évek reformjainak korszakában című írásának középpontjába azok az eszmecserék kerültek, amelyeket a szlovák és cseh értelmiség folytatott a – cseh nacionalizmus megnyilvánulásának tekintett – csehszlovakizmusról, az autonomizmusról és a centralizmusról a hatvanas évek második felében. A szerző szerint ezek a tovább élő szlovák elégedetlenséget tükrözték, mintegy előrevetítve az 1968-as, a demokratizálódás vagy a föderalizálás elsőbbségére vonatkozó vitákat is. Doskočil úgy véli, hogy az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés, a ľudák-mozgalom – mint a cseh nacionalizmusra adott válasz –, valamint a cseh és szlovák nemzeteszme értékelése tulajdonképpen történeti köntösbe csomagolta az egyébként nem megengedett aktuális politikai kritikát, mivel a csehszlovakizmus a hatvanas évek végére valójában már „halott koncepciónak“ számított.
Ugyancsak a kommunista ideológia és a nemzetiségi kérdés kapcsolatából indul ki Jan Mervart is, amikor a kommunisták csehszlovakizmusát vizsgálja meg a sztálinizmus alatt, a poszt-sztálini időszakban és a normalizáció évbeiben (Az ún. nemzetiségi kérdés pártelmélete és a csehszlovakizmus). Mervart elsősorban arra volt kíváncsi, hogyan gondolkodtak ebben a korszakban a csehek és szlovákok közötti viszonyról, és miképp kapcsolódott a szocialista nemzetiségpolitika – és a „szocialista hazafiság“ – a két világháború közötti csehszlovakizmushoz.
A Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság címere (1990–1992). Forrás: wikipedia
Mivel alig harminc évvel ezelőtti eseményekről számol be, különösen izgalmas, ahogy Tomáš Zahradníček összefoglalja Csehszlovákia rendszerváltás utáni agóniáját a Viták a csehszlovakizmusról és Csehszlovákiáról a föderáció végén című munkájában. A szerző pontosan érzékelteti azt a megdöbbenést, ahogy a cseh értelmiség és társadalom reagált az 1989-es politikai fordulatot követően újra szabadon megfogalmazott szlovák igényekre és a csehszlovakizmus negatív szlovák értelmezésére. Az, hogy a csehek sokszor reflektálatlanul nyúltak vissza az első köztársasághoz (a cseh nosztalgia egyik sajátos megnyilvánulása volt, hogy a közbeszédben felmerült Kárpátalja esetleges visszacsatolása Csehszlovákiához), többen pedig továbbra sem tekintették egyenrangú partnereknek a szlovákokat – amit Vladimír Mináč csak „új csehszlovakizmusnak“ nevezett –, éles bírálatokat váltott ki szlovák részről. Mindez pedig Csehszlovákia megújításának kudarcához vezetett – a szimbolikus küzdelmektől a gazdasági nézeteltéréseken át a közös intézményrendszer ellehetetlenüléséig. A csehszlovakizmus mint eszme végső kudarcát jól mutatja, hogy bár volt olyan (cseh) szociológus, aki 1991 tavaszán több millió csehszlovák identitású állampolgárral számolt, az 1992. őszi népszámlálás szerint csak 3500 fő vallotta magát „csehszlováknak“ – Szlovákiában pedig mindössze 59.
Ugyanezt a témát taglalja Norbert Kmeť tanulmánya, A csehszlovakizmus ügye Szlovákiában 1989 novembere után. A szerző a csehszlovakizmus koncepciójának a cseh kontextushoz képest jóval sokszínűbb szlovákiai használatát bemutatva arra világít rá, hogy a fogalom a keleti országrészben nemcsak cseh–szlovák viszonylatban játszott szerepet – szlovák szemmel egyöntetűen negatív színezetet kapva –, hanem a szlovák politikai élet belső polarizálódásában, illetve a nemzeti és az állampolgári elv szembeállításában is. Kmeť szerint a csehszlovakizmussal kapcsolatos szlovák viták lezáratlanságáról tanúskodik az október 28-i évfordulóhoz való szlovák viszonyulás is – azaz hogy legyen-e Szlovákiában is nemzeti ünnep Csehszlovákia kikiáltásának dátuma, vagy sem.
Csehszlovákia nyomai – régi csehszlovák címer a pozsonyi műszaki egyetem egyik épületének homlokzatán. Forrás: a szerző felvétele (2012)
A kötet záró tanulmánya – Ondřej Vojtěchovský, Boris Mosković és Jan Pelikán: A jugoszlávság fő fejlődési tendenciái a 20. század folyamán – kissé kakukktojásnak tűnhet, ugyanis nem Csehszlovákiáról, hanem nagyrészt egy másik egykori államszövetségről, Jugoszláviáról szól. Pontosabban annak az eszmének – a jugoszlavizmusnak – a történetét követi végig, amelyet szintén a 19. századtól fogalmaztak meg a délszláv térségben, és az első világháború végén ugyanúgy egy új állam létrejöttében öltött testet, mint a csehszlovakizmus. És ahhoz hasonlóan vallott kudarcot a királyi Jugoszláviában, hogy a második világháború alatt újradefiniált, szocialista formában szülessen újjá, virágozzon fel, majd bukjon ismét el a kilencvenes évek elején. A szerzők a jugoszláv eszmét összehasonlítják a csehszlovakizmussal, ami egyúttal ahhoz is hozzájárul, hogy mindkét, 1918-ban diadalra vitt állam/nemzeteszmét tágabb közép-európai kontextusban is el lehessen helyezni.
Összességében véve a cseh és szlovák történészek rendkívül alaposan, kritikusan és a hagyományos cseh és szlovák nemzeti narratíváktól eltávolodva elemzik a csehszlovakizmus eszméjét és történeti hátterének folyamatait és jelenségeit. A közel 480 oldalas tanulmánykötetnek ugyan mindössze néhány szövege érinti a trianoni kérdéskört, mindazonáltal hallatlanul izgalmas tanulságokkal szolgálhat a történelmi Magyarországra – a magyar nemzetállam-építésre és 1918-as kudarcára – nézve is. A csehek és szlovákok abbéli elképzelése, hogy a német/osztrák–magyar nyomás alól az összefogás, majd egy közös nemzet/állam létrehozása jelenthet kiutat, ugyan átmenetileg reálisnak tűnt, ám sem a nyelvi közelség, sem a viszonylag sok kulturális kapcsolat nem volt elegendő ahhoz, hogy a két nemzet megmaradjon Csehszlovákia keretei között. Ez a végeredmény – kiegészítve Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlásával – nem túl biztató a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország megreformálásának perspektíváit illetően sem, legyen szó a meghiúsult trialista koncepciókról, Ferenc Ferdinánd terveiről vagy Jászi Oszkár Keleti Svájcáról. Még akkor sem, ha a közép- és kelet-európai nemzetállamok a 21. század elején az Európai Unió formájában egy újabb, még nagyobb transznacionális struktúrába integrálódtak vissza.
Zahorán Csaba, Trianon 100 Kutatócsoport
