Kollégánk, Zahorán Csaba november végét és december elejét Erdélyben töltötte, ahol – kutatási témájából kifolyólag – közvetlen közelből láthatta a december 1-i ünnepségeket.
Az ünnepi programok nem jelentettek különösebb meglepetést, Marosvásárhelyen idén viszonylag rövid ideig, alig másfél óráig tartott a hivatalos ünnepség. Az emelkedett hangnemű beszédeket és az egyházi szertartást lírai betétek és egy hatalmas román trikolórral a főtéren landoló ejtőernyős megjelenése tarkította, ami után megkoszorúzták a capitoliumi farkas helyi mását. Ezt követően került sor a szokásos katonai parádéra, amelyen a hadsereg, a karhatalom, a tűzoltóság stb. egységei és képviselői mellett még egy búvárokkal tömött motorcsónakot is megcsodálhatott a nézőközönség. Egyszóval egy átlagos nemzeti ünnep volt, olyan, mint bárhol máshol a világon, a kissé „militarista” hangulatot az esti néptánc és rock-koncert, illetve a kirakodóvásár oldotta.
Új vagy váratlan jelenségnek az évfordulóval kapcsolatos magyar–román „feszültségeket” sem tekinthetjük. (Igaz, ez belpolitikai szempontból sincs másképp, mivel Magyarországhoz hasonlóan a román nemzeti ünnep is teljesen átpolitizálódott.) Már 1990-ben – az ünnepség bevezetésének első évében – nem éppen ünnepélyes módon fogadták Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára és szenátora beszédét Gyulafehérváron (értsd: kifütyülték); 2001-ben a Csíkszeredába(!) tervezett nagyszabású rendezvény váltotta ki a helyi magyar politikusok heves tiltakozását, amire viszont a román nyilvánosság reagált nem kevesebb sértődöttséggel; 2014. december elsejének reggelén fekete zászlók lobogtak a román trikolórok helyett Kézdivásárhely főterén, tavaly pedig az antiterrorista alakulatok szintén kézdivásárhelyi bevetése borzolta a kedélyeket, amellyel egy – feltételezett – magyar nacionalista terrorakciót(!) akadályoztak meg. Idén a magyar külügyminiszter rendelkezése – a magyar diplomaták eltiltása a román ünnepen való részvételtől – váltott ki felháborodást román részről, de a hangulatot tovább fokozta egy, az interneten viharos gyorsasággal terjedő felvétel egy ortodox pap rövid, de politikailag annál inkorrektebb („mongolozó”) beszédével a sepsiszentgyörgyi ünnepségen.
Az előzmények ismeretében tehát nem kellene nagyon csodálkozni Traian Băsescu volt román elnök facebookos bejegyzésén sem, amelyben a személyeskedésen túl komoly diplomáciai választ követelt a magyar külügyi intézkedésre, felemlegetve a román hadsereg 1919-es és 1944-1945-ös magyarországi szerepvállalásait is. Az incidens, Băsescu megfogalmazásainak szokatlanul durva stílusa mellett (választási kampány ide vagy oda) a történelmi utalások szempontjából érdemel figyelmet. A csörte ugyanis már azt vetíti előre, hogy rosszabb esetben mi minden várható 2018-ban, amikor Erdély Romániához való csatlakozásának századik évfordulóját tervezik megünnepelni keleti szomszédunknál. A „Nagy Egyesülés” centenáriumának méltó lebonyolítására már idén nyáron megalakult egy, a miniszterelnök alá tartozó főosztály, és számos elképzelésről, ötletről hallani a kerek évforduló kapcsán, amit csak felerősít Románia aktuális és egyre nyíltabban hangoztatott „nemzeti projektje”: Moldova „reintegrálásának” előmozdítása. Az biztos, hogy román emlékezet- és nemzetpolitikai szempontból kiemelkedő és sűrű év lesz 2018.
Ez pedig érinteni fogja a magyar és a román nyilvánosságot is. Nem is annyira a kampányízű „beszólások” szintjén – 2018 is választási év lesz, a változatosság kedvéért Magyarországon –, mivel a kampányok amúgy is egyre inkább állandósulni látszanak, szavatosságuk pedig korlátozott, hanem mélyebben, a nemzeti identitás és a történeti tudat szintjén. Először is negatív hatással lehet az erdélyiek komfortérzetére, magyarokéra és románokéra egyaránt. A közbeszéd vulgarizálódása főképp az ő otthonosságukat, együttélésüket zavarhatja meg. De érvényes ez a történelmi Magyarország felbomlásának – vagyis Gyulafehérvárnak és Trianonnak – a megítélésére is. Ami pedig közvetlenül érinti a történészeket is. Ebben a hangulatban ugyanis könnyen megtörténhet, hogy a magyar–román közös múlt etnocentrikus mítoszainak, és sztereotípiáinak lassú lebontását, amelyen számos román és magyar értelmiségi dolgozik már jó ideje, ismét a régi narratívák és tendenciózus értelmezések reneszánsza, illetve a múlt gátlástalan instrumentalizálása váltja fel. „Román álnoksággal”, „tiszai határral”, „örökös magyar irredentizmussal” és a többi jól ismert klisével.
Van-e „tanulság”? Talán az, hogy nem árt tudatosítani a történészek felelősségét mindebben. Főképp abban, hogy szakmai lelkiismeretüknek megfelelően, ideológiáktól függetlenül beszéljenek és írjanak a történtekről. Az első világháborúról, az 1918–19-es eseményekről, de a következményekről és az előzményekről is. Például 1848-ról, amit a román társadalom jó része máig úgy él meg, mint Erdély egyoldalú Magyarországhoz csatolását – és ekképp is viszonyul a március 15-i magyar nemzeti ünnephez, okkal vagy ok nélkül. Egyértelmű, viszont hogy itt nemcsak a múltról van szó, hiszen az, hogy mit jelentett „Gyulafehérvár” és „Trianon” a világháború, valamint a nagyhatalmi és kisállami érdekérvényesítés összefüggésrendszerében, ma is aktuális kérdés.
