Az olaszországi magyar hadifoglyok és a Tanácsköztársaság: vágyak, tervek – és ami lett belőlük

Blog

2019. szeptember 19. csütörtök, 15:06
• első világháború, hadifoglyok, Olaszország, Osztrák-Magyar Monarchia, Tanácsköztársaság, Juhász Balázs

1919 májusában osztrák-magyar hadifoglyok kis csoportja egy búcsúlevelet fogalmazott meg, mielőtt otthagyták az olaszországi munkaszázadot. Levelükben azzal indokolták a döntésüket, hogy a bolsevizmus terjedése és a román támadás miatt nem ülhettek tétlenül, Magyarország megmentése érdekében el kellett szökniük. Juhász Balázs írása.

Scuber Leonhard őrmestert, Lindner Bernát őrmestert, Singer Jozef őrmestert, Rőhling Pál szakaszvezetőt és László Mihály zászlóst a fennmaradt iratok alapján nem fogták el. Az olasz fronton hadifogságba esett magyar katonák életéből kiragadott epizód, a meglehetősen bizarr levélen túl, azért is érdekes, mert rávilágít a már igencsak hazavágyó, de bizonytalanságban tartott hadifoglyok világára.

Kedves Barátok!

Már hosszabb ideje gondoltunk a szökésre, de óvakodtunk ettől a parancsnokunkra való tekintettel. A bolsevizmus minden országban megveti a lábát és sehol sem nyugszik meg. Megvárjuk, amíg velünk is ez történjen? Nem, soha. Mit kockáztatunk, ha nem sikerül? Akkor pedig tetteinkért egy magasabb bírónak fogunk elszámolással tartozni. Rengeteg ismeretlen fog meghalni és lehet, hogy mi is a saját hibánkból így fogunk járni, de elhatározásunkat nem fogjuk megváltoztatni. Ha kell akkor a fogságból a halottakon keresztül is átvágjuk magunkat. Hosszú időn keresztül a tisztek bolondságnak tekintették ezt, azonban az első pillanatban amikor tudomást szereztünk róla követtük a hazánk hívását. A fiatal magyarok egy ilyen hívásnak nem tudhattak ellenállni. Egy olyan nép mint a román előtt, amely mostanában magyar városokat akar uralma alá hajtani egy magyar soha nem térdelhet le és ez igen könnyen belátható. Emiatt búcsút intünk Nektek bajtársaink a talán mielőbbi viszontlátás reményében. Titeket üdvözölve szomorúsággal telítve fog fájni szívünk kedves századosunkért, és a Tiszt Urakért is, akik oly sok jót tettek velünk, akik meg fognak minket érteni és meg fognak nekünk bocsátani azért a szent célért, amely miatt útnak indultunk. A jövő legyen mindenki számára boldogabb!!!

A ti [olvashatatlan]!

Barátaink!

Fájdalmasan búcsút veszünk tőletek, de mennünk kell. Ez utóbbi időszak a táborban nagyon elszomorított minket, mert közöttünk, magyarok között vannak olyan emberek, akik szeretik megkötözve és kifüggesztve látni a testvéreket. Hiányozni fog a Százados Úr, különösen miatta sajnálkozunk, ugyanis az utóbbi időben túl sokszor fordult hozzánk, hogy bármelyikünk is elfelejthetné.

Utoljára nagy és külön hálánkról kívánjuk biztosítani a Százados Urat és a kedves barátokat. A vágy és a vasakarat a Hazáért kiállt.

Scuber Leonhard őrmester

Lindner Bernát őrmester

Singer Jozef őrmester

Rőhling Pál szakaszvezető

László Mihály zászlós

A levél Rómában, a Szárazföldi Erők Vezérkar Történeti Hivatal Levéltárában található. Németül, kézzel és ceruzával írták egy hadifoglyokat összesítő táblázat hátuljára, amit amúgy szintén németül töltöttek ki. Ehhez tartozik de’Medici ezredes, a Hátországi Hadbiztosság vezérkari főnökének kísérő levele, amellyel 1919. május 31-én felterjesztette a Főparancsnokság Mozgósítási és Szervezési Hivatalának a búcsúlevél olasz nyelvű, tollal írt fordítását. Ezen kísérő levélből tudjuk, hogy a szökevények a 609. munkaszázadból távoztak. Az egész dokumentumköteget pedig a Főparancsnokság Mozgósítási és Szervezési Hivatalának vezetője, Ago dandártábornok 1919. június 7-én továbbította kísérő levelével a titkárságra, ahol valószínűleg ad acta tehették az ügyet.

Egy 1918. augusztus 10-én keltezett irat szerint a 609. hadifogoly munkaszázad a Hátországi Hadbiztosság alárendeltségébe tartozott. 1919 elején a munkaszázadot 353 magyar hadifogoly alkotta, akik Ghertele településen állomásoztak és dolgoztak: itt hadianyagot kellett összegyűjteniük a Hétközség-fennsík és Grappa-vidék Újrahasznosítási Hivatala irányítása alatt, és egy széljegyzet szerint mindvégig hadianyaggyűjtéssel foglalkoztak. Mivel a hadifogoly munkaszázadok létszáma általában az idő haladtával csökkent, ezért az előbbi valószínűleg egy év eleji kimutatás volt. 1919. május 1-jével ugyanis már csak 258 magyar katonából állt a század, akik a Lusiana Menetparancsnokság felügyelete alatt és a Breganze Újrahasznosítási Hivatal megbízásából gyűjtötték össze a hadianyagot. A szökésre valószínűleg ezen a környéken került sor. A munkaszázadot végül a Val di Non-ban kialakított telephelyen oszlatták fel 1919. október 16-án.

Azt már sajnos nem sikerült megállapítani, hogy a munkaszázadot alkotó hadifoglyok mely táborokból érkeztek, mikor estek fogságba, és a feloszlatást követően mikor térhettek haza. A levélírók által szemmel láthatóan kedvelt parancsnok személyéről sem maradt fenn adat. A munkaszázad megbízatása viszont ismert: Luigi Meschinelli, a Vicenza megyei népi mezőgazdasági tanszék elnöke 1918. november 11-én 9 ezer hadifoglyot kért a Hadügyminisztériumtól:

– a Hétközség-fennsíkra 4000 főt;

– a Monte Grappa nyugati lejtőjére 2000 főt;

– a Brenta völgyébe 1000 főt;

– a Rio Freddo és a Posina völgyébe 500 főt;

– a Tonezza-fennsíkra 500 főt;

– az Astico-völgybe is 500 főt;

– illetve a Leogra-völgybe és Novegnóba további 500 főt.

A hadifoglyok feladata a háború során kiásott lövészárkok betemetése, a fémhulladék és a robbanóanyagok összegyűjtése, illetve a földek mezőgazdasági termelésre történő előkészítése volt. Amennyiben mindezt nem lehetett kellő gyorsasággal véghezvinni, akkor legalább a legeléshez szükséges állapot elérését tartotta célszerűnek a kérelmező. A Hadügyminisztérium valószínűleg csak a Hétközség-fennsíkra biztosított 4000 hadifoglyot, mert 1919. január 8-án a tanszék már ezen munkaerő visszarendelése miatt tiltakozott, miközben a 9000 fős létszám elérését sürgette. A 609. hadifogoly munkaszázad tevékenységének leírása és munkakörzete alapján a szökevények is ezen helyreállítási munkálat keretében tevékenykedtek.

A búcsúlevél szerint a parancsnokuk személye miatt sokáig tartózkodtak a szökéstől, de a hazatérés bizonytalansága miatt elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A parancsnokot valóban megbüntették mind sikeres, mind sikertelen szökés esetén, a hazatérés folyamata pedig egy közönséges hadifogoly számára valóban kiszámíthatatlannak tűnhetett. 1919 áprilisában és májusában ugyanis ez már javában elkezdődött, viszont egyelőre csak a munkára alkalmatlanokat érintette.

A következő kimutatás az 1919 április–májusában a főbb igazgatási egységek szerint csoportosítva, illetve nemzetiségi bontásban a munkaképtelenség miatt hazaküldött vagy meghalt hadifoglyokat összesíti:

	Olasz front		Albán front		Macedón front
	meghalt	hazaszállították	meghalt	hazaszállították	meghalt	hazaszállították
osztrák-németek	55	247	118	1	-	-
magyarok	25	1105	22	-	-	-
lengyelek	1	44	4	-	-	-
olaszok	-	62	-	-	-	-
ruténok	25	140	11	-	-	-
jugoszlávok	33	813	12	-	-	-
románok	3	18	1	-	-	-
csehszlovákok	-	83	9	-	-	-
ukránok	3	5	5	-	-	-
oroszok	-	4	-	-	-	-
bolgárok	-	-	-	-	8	158
összesen	145	2521	182	1	8	158

A beteg magyar hadifoglyok tehát meglehetősen nagy számban térhettek haza, de amennyiben az akkori hadifogoly-létszámhoz viszonyítjuk a kimutatásban szereplő adatokat, úgy meglehetősen jelentéktelen számokról volt szó. 1919. május 1-jével ugyanis így oszlottak meg nemzetiség szerint a hadiövezetben (A hadiövezetet a caporettói áttörést követően Észak-Olaszország jelentős részére kiterjesztették, és az adriai partokon túl például a Messinai-szoros vidékét is ide sorolták. Ehhez társult még a Balkánon szolgáló olasz katonák által ellenőrzött terület.) tartózkodó, és úgy általában az olasz hatóságok felügyelete alatt álló hadifoglyok:

	Olasz hátország			Hadiövezet			Összesen
		táborok és kórházak	nemzetiségi légiók	összesen	Olaszország	Balkán	Összesen
Olaszok	838	-	838	-	122	122	960
Osztrák-németek	52 750	-	52 750	37 996	7073	45 069	97 819
Magyarok	50 528	-	50 528	27 318	4026	31 344	81 872
Csehszlovákok	3832	37 617	41 449	-	139	139	41 588
Románok	5754	17 873	23 627	-	11	11	23 638
Jugoszlávok	21 440	-	21 440	18 972	946	1918	41 358
Lengyelek	3889	8659	12 558	-	400	400	12 958
Ruténok	25 123	-	25 123	11 337	2482	13 819	38 942
Egyéb	15 255	-	15 255	485	22	507	15 762
Összesen	179 419	64 149	243 568	96 108	15 221	111 329	354 897

Azt feltétlenül meg kell említeni, hogy az olasz hatóságoknak nehézséget jelentett, amikor az utódállamok alapján kellett összeállítani a nemzetiségi kimutatás rubrikáit. A fenti egy meglehetősen jól összeszedett kimutatás, de korábbi példányoknál az is előfordult, hogy az osztrák–német rubrika mellett szerepelt egy karniai és egy tiroli kategória is. Az viszont fontosabb, hogy ennek a jó 350 ezer hadifogolynak a szökés idejére körülbelül csak 0,85%-kkal csökkent a létszáma. Ez a szinte érzékelhetetlen hazatérési ráta pedig teljesen érthetővé teszi a hadifoglyok bizonytalanság érzetét, amit csak tovább fokoztak az otthoni hírek. A hadifoglyok ugyanis olvashattak újságot, és az olasz, vagy akár a külföldi napisajtóból minden fontos részletről értesültek. A tiszteket nem vihették el dolgozni, így nekik több idejük volt az olvasottak megemésztésére (volt, akinek arra is volt ideje Asinara szigetén, hogy főleg olasz és francia cikkeket lefordítva dokumentálja a Tanácsköztársaság történetét), de a fenti levél tanúsítja, hogy a legénységi állomány egy része is komolyan politizált. Az persze egy külön érdekessége a történetnek, hogy a homogén magyar munkaszázad szökésre vállalkozó tagjai milyen formában reagálták le a Magyarországot ért román támadást. Nem ők voltak az egyedüliek, akikben a háborús tapasztalatok hatására megerősödtek a nacionalista indulatok.

Osztrák-magyar hadifoglyok szicíliai munkaszázada. (Forrás)

Nem maradt fenn kimutatás, amely az összes szökést dokumentálta volna, így a sikertelen szökési kísérletekről sem készült összesítés. A sikeresek száma viszont 1919-ben jelentős mértékben megugrott, ami már az olasz hivatalokat is aggasztotta, így nekiálltak a kimutatás készítésnek. Ennek az eredménye az alábbi kimutatás, amely az 1919. június végén már hat hónapja szökésben lévő hadifoglyokat összesítette:

	Dalmát	Osztr-német	Jugoszl.	Rutén	Magyar	Ukrán	Csehszlov.	Lengyel	Szerb	Román	Bolgár	Német	Szlovén	Össz.
1. hadsereg		138	53	24	82									297
3. hadsereg	65	18	31		6				2			10		132
4. hadsereg		24	17	42	13									96
8. hadsereg		27	8		23	2		3					1	64
Velencei Tengeri Kormányzóság		23	31											54
Hátországi Hadbiztosság		72	31	23	51			3		1				181
Légierő Főparancsnokság					1									1
Műszaki Főparancsnokság		67	86	10	61	11	12	4	1					252
Albániai Csapatok Parancsnoksága		4	4	1	1		1		4	1				16
Keleti Expedíciós hadtest											204	1		205

A lengyel, román és csehszlovák hadifoglyokat jellemzően nem munkaszázadokba, hanem nemzetiségi alapon szerveződő légiókba sorolta be az olasz kormány, ahonnan valóban nehezebb volt megszökni. Ezen nemzetiségek esetében tehát érthető, miért volt ennyire alacsony a sikeres szökések száma. Maga a szökés viszont általános jelenségként mindenkit érintett, vagyis nem csak a magyar hadifoglyok szerettek volna minél hamarább hazatérni. A jellemzően ekkor már munkaszázadokba beosztott, tehát nem a jól őrzött hadifogolytáborokban tartózkodó foglyok számára pedig könnyebbé vált a szökés megvalósítása.

A sors iróniája, hogy a magyarok esetében a Tanácsköztársaság is kérte a magyar hadifoglyok hazaengedését, illetve a számos hazatérést célzó indok között a Tanácsköztársaság elleni harc is szerepelt. A bécsi magyar Antibolsevista Comité (ABC) keretei között operáló Gömbös Gyula ugyanis egy tervet dolgozott ki 1919. március végén, miszerint:

– kérte az ABC elismerését az Antant részéről, és áttelepülésének engedélyezését Bécsből Dárdára;

– az antant engedje meg egy magyar bizottságnak, hogy Olaszországba menjen, ahol segíthessen megszervezni és hazaszállítani a hadifoglyokat;

– az antant adjon pénzt és hadianyagot két hadosztály, hat páncélvonat, gépjárműpark és légierő felszerelésére;

– Olaszország járuljon hozzá a magyar hadifoglyok felfegyverzéséhez, és a Graz–Fehring vonalon csapataival, illetve páncélvonatokkal támogassa a bolsevikellenes beavatkozást.

A terv számos gyenge pontja közül az egyik az volt, hogy Gömbös a mozgósítást Csáktornyán, Pécsett és Zombor városában, tehát részben a jugoszlávoknak szánt területen kívánta megvalósítani, amit az olasz hatóságok nem fogadhattak el, illetve semmit sem tudott felajánlani ellentételezésként a segítségért. Így cseppet sem meglepő, hogy az ütőképes magyar hadsereg megszervezését tiltó francia levélváltást követően az olaszok hamar ad acta tették az ügyet. 1919. július 21-én, amikorra a magyarországi olasz befolyás eljelentéktelenedett, olasz külpolitikai körökben ez utóbbinak a javítása érdekében újra felmerült a Gömbös-féle terv megvalósításának lehetősége. A családi emlékezet alapján az olaszok a hadifogságban tartózkodó Schamschula Rezső altábornagyot fel is kérték a hadifoglyokból szerveződő alakulat vezetésére, aki viszont nemet mondott erre, mondván nem vezet hadat a saját hazája ellen. A tervből végül nem lett semmi, hiszen a Tanácsköztársaság megbuktatásához a román hadsereg is elegendőnek bizonyult, 1919. augusztus végétől pedig a magyar hadifoglyok tömeges hazaszállítása is elkezdődött. A sors tréfájaként a baloldali gondolatok a hazafelé vezető úton „veszélyeztették” a hadifoglyokat, ami pedig a táborokban még nem sikerült. A Károlyi- és a Berinkey-kormányok hasonló jellegű próbálkozásait utánozva a Tanácsköztársaság Külügyi Népbiztossága is vöröskeresztes küldöttség útján kívánta meglátogatni az olaszországi magyar hadifoglyokat. Ezekre a látogatásokra az olasz hatóságok végig nemet mondtak. A hazafelé vezető út viszont Ausztrián keresztül vezetett, ahol Villachnál, az első hadifogoly csoportot fogadó magyar tiszt, Szekulits Milán százados szerint:

– a hazatérők hangulata jó volt, a rendet élvezték, a tisztekben bíztak, a hadifoglyok politikai ítélőképessége meglepően jó volt, bolsevista, kommunista elemet az első szállítmányban (44 fő) nem talált;

– az osztrákok között viszont a szocialisták és a kommunisták erős propagandát fejtettek ki. A villachi osztrák parancsnokság ellenezte a dolgot, de nem tudott kellőképpen fellépni ellene. Szekulits Magyarországon javasolta a hazatérők elzárását ragály- vagy tetűveszélyre hivatkozva, illetve ellenpropaganda kifejtését, amit már Olaszországban el kívánt kezdeni.

Az ausztriai baloldali agitáció a hazatérőknek a Nemzeti Hadseregbe történő belépését kívánta megakadályozni, ennek hatékonyságát viszont egyes magyar katonák jelentősen túldimenzionálták (Kárpáthy Kamilló ezredes, a Honvédelmi Minisztérium I. csoportjának főnöke már a fegyverszüneti antant missziók figyelmét is fel kívánta hívni a problémára). Végül, a korábbi tapasztalatokból okulva, a magyar hatóságok nem kérték megelőző jellegű olaszországi agitáló bizottság kiküldésének az engedélyezését, illetve a határ menti agitáció megfékezésével a jelenlévő magyar tisztek maguk is megbirkóztak, hiszen az átszállás körülbelül három óráig tartott, ennyi idő alatt pedig nem volt valószínű, hogy marandó kár keletkezzen.

Az olasz hatóságok ezt a hazaküldést is meglehetősen improvizatív módon oldották meg, ugyanis az új határokról csak szeptember közepén, vagyis majdnem egy hónapos késéssel kértek egy térképet az olasz Külügyminisztériumtól. A magyar hatóságok így olyanokat is „megkaptak”, akik amúgy a trianoni határ másik oldalára kerültek volna. Velük ambivalens volt a viszony, ugyanis Villach elhagyása után a hadifoglyokat a zalaegerszegi és a csóti táborba kellett szállítani, ahol megbízható, illetve nem megbízható kategóriákba kellett őket sorolni. A megbízható szegedieket, dunántúliakat, meg nem szállt területről származó felvidékieket sorozhatónak minősítették kéthavi pihenés után. Akik megszállt területről származtak, azokat viszont csak önkéntes jelentkezés esetén sorozhatták. A nem megbízható szegedieket, dunántúliakat, meg nem szállt felvidéki területről származókat a zalaegerszegi és a csóti táborban tartották, az ország többi részéről származókat pedig a Nemzeti Hadsereg átadta a megszálló hadseregnek.

A poszt megírásához szükséges kutatásokat az Eötvös ösztöndíj tette lehetővé.

Források és felhasznált irodalom: AUSSME; MNL OL; Szöllősy Aladár: Szerb hadifogság. Szerbia, Albánia, Itália 1914–1918. Szöllősy Aladár naplója.; Giovanna Procacci: La società come una caserma. La svolta repressiva degli anni di guerra.; Juhász Balázs (vál. és ford.): Trianon és az olasz diplomácia. Dokumentumok a békeszerződés előkészítéséről, 1919–1920.; Kiss Antal: Adalékok a magyarországi bolsevizmus történetéhez. Összegyűjtve az asinárai olasz hadifogságban, olasz és francia lapok híradásai nyomán.; Schamschula György (Schamschula Rezső unokája) e-mailes közlése.