Az 1922. október 15-i koronázás tulajdonképpen a „Nagy Egyesülésnek” nevezett folyamat – Besszarábia, Bukovina és Erdély Romániához való csatlakozása, illetve e területek katonai meghódítása – ünnepélyes lezárásának is tekinthető. A világháború után négy évvel megtartott ceremónia Nagy-Románia megszilárdulását és belső átalakulásának előrehaladását volt hivatva demonstrálni az ország és a nemzetközi nyilvánosság előtt (igaz, az új alkotmány elfogadására még a következő évig kellett várni). Ennek érdekében – Besszarábiát és Bukovinát némileg mellőzve – az erdélyi Gyulafehérvárra szervezték meg a különleges rendezvényt. Abba a városba, amely már 1599–1600-ban a Havasalföldet, Erdélyt és Moldvát néhány hónapra egyesítő Vitéz Mihály székhelyeként szolgált, 1918. december elsején pedig itt mondták ki a magyarországi románság csatlakozását Romániához. A nagybátyja, I. Károly halála után 1914 őszén trónra lépő I. Ferdinánd és felesége, Mária ezzel az ünnepséggel erősítették meg jelképesen is uralkodásukat a több mint kétszeresére nőtt Román Királyság élén. A koronázásról beszámolt a korabeli sajtó, a századik évforduló alkalmából pedig részletesen megemlékezett róla napjaink médiája, a napi- és hetilapok mellett a Historia és a Magazin Istoric nevű történeti folyóiratok is. Reprezentatív kötetet szentelt neki továbbá a gyulafehérvári Egyesülés Nemzeti Múzeuma és a Román Akadémia is.
Az előkészületek már 1920 tavaszán megkezdődtek, amikor az akkori kormányfő, Alexandru Averescu tábornok egy bizottságot hozott létre az esemény megszervezésére. Averescu azt szerette volna, hogy 1921 szeptemberében, egy nagyszabású ceremónia keretében koronázzák meg a királyi párt, ám a háború utáni kihívások – az újjáépítés, a társadalompolitikai reformok, a gazdasági helyzet stabilizálása, az új tartományok integrációja stb. –, valamint a kiújuló politikai küzdelmek miatt az ünnepség csak egy évvel később valósulhatott meg. I. Ferdinánd állítólag arra hivatkozva halasztotta el a koronázás megtartását, hogy még nem készültek el a király és a királyné külföldről megrendelt ünnepi ruhái. 1922-re azonban nem csupán a ruhák és az e célból a gyulafehérvári erődben emelt ortodox katedrális állt készen, hanem a kormányfői székben is újra Ion I. C. Brătianu ült, aki arra törekedett, hogy konszolidálja a Nemzeti Liberális Párt hatalmát mind az Ókirályságban, mint pedig az új tartományokban, így Erdélyben is. A miniszterelnök 1922 augusztusában bejelentette, hogy a koronázás időpontját október 15-re tűzték ki.
A román királyi pár és a trónörökös: a kép bal oldalán, az első sorban Károly trónörökös (a leendő II. Károly), I. Ferdinánd és Mária királyné. Forrás: wikipedia
A tervezett ceremónia mintájául I. Károly 1881. május 9–12 közötti megkoronázása szolgált, amelyet Miron Cristea metropolita a nagyszabású bizánci koronázások külsőségeivel, ortodox szellemben képzelt el. Ferdinánd katolikus vallása miatt azonban módosítani kellett a terveken, és a gyulafehérvári esemény valamivel szerényebb lett – igaz, Bukarestben is folytatódott még két napig.
A târgoviștei fejedelmi templomot idéző, Victor G. Ștefănescu (Stephănescu) által tervezett gyulafehérvári katedrális alapkövét az erőd nyugati részén tették le 1921 márciusában. A gyorsított ütemben zajló építkezés érdekében robbantással nyitották meg az egyik bástyát, az év végére pedig már állt is a templom, igaz, a belső festmények közül még korántsem készült el mindegyik. Szerepet kapott a nemzeti büszkeség is: „a Nemzet Temploma” harangtornyának – az 1944 előtti román politikai élet egyik kulcsszereplője, Constantin Argetoianu feljegyzései szerint – mindenképpen magasabbnak kellett lennie a szomszédban álló, román stílusú római katolikus székesegyház tornyánál. A felszentelésre végül 1922. október 8-án került sor, az épületegyüttest pedig Szent Mihály és Gábriel arkangyalok, illetve a Szentháromság védelmébe ajánlották.
A gyulafehérvári ortodox koronázási katedrális és a római katolikus érseki székesegyház. Forrás: a szerző felvétele (2017)
De készült a város is. Zajlott a közterek – például a városi park – rendezése és a Ion Luca Caragiale nevére átkeresztelt színház modernizálása, a várban pedig elsősorban az 1918. december elsejei események központi helyszínének, az Egyesülés Termének az előkészítése került a középpontba. 1922. október 7-én a Vestea nevű helyi napilapban jelent meg Aurel Sava gyulafehérvári polgármester rendelete az ünnepség lebonyolításáról, amely felhívta a figyelmet az utcák tisztaságának fontosságára, előírta a házak, porták, középületek feldíszítését – a királyi pár portréival és nemzetiszínű zászlókkal –, tájékoztatott az iskolai rendezvényekről és istentiszteletekről, valamint a három napig tartó munkaszünetről. A szállodákat lefoglalták, a helyi lakosokat pedig elárasztották az ország minden részéről és külföldről egyaránt érkezők szállásigényei. Az 1920-as évek elején alig 12 000 lakosú Gyulafehérvárra rengeteg embert vártak: a királyi család illusztris vendégein – például Albert yorki hercegen (a leendő VI. György brit királyon), Beatrice spanyol infánsnőn, Foch marsallon és Berthelot tábornokon – kívül vagy 400 parlamenti képviselőt, 35 püspököt, 1000 polgármestert, diplomatákat, újságírókat és természetesen egyszerű emberek tömegét is.
Az ünnepség előtti napon, október 14-én érkeztek a városba a koronázási ékszerek: a király koronáját Ion I. C. Brătianu, a királynéét pedig Gheorghe Mărdărescu tábornok hozta. A királyi család különvonata másnap reggel futott be Gyulafehérvárra, a vasútállomáson a kormány felsorakozott tagjai – élükön a miniszterelnökkel – és számos külföldi diplomata fogadta őket. Ezt követően a díszes menet az erőd felé vette az irányt, a katedrálisban pedig Nicolae Bălan erdélyi metropolita és Miron Cristea, Románia főmetropolitája tartották meg az ünnepi hálaadást. Az uralkodói jelvények megszentelése után, a harangtorony előtt felállított baldachin alatt álló román király átvette és a saját fejére helyezte az 1877–1878-as függetlenségi háborúban egy oszmánoktól zsákmányolt ágyú anyagából öntött acélkoronát, majd megkoronázta Máriát is az erdélyi hegyek aranyából készített díszes ékszerrel. Erre megszólaltak a harangok, és 101 ágyú sortüze üdvözölte az uralkodókat.
A királyi pár a koronázási katedrális előtt felállított baldachin alatt. Forrás: wikipedia.
Mind a Romániát az első világháborúba az antant oldalán beléptető, majd az (ország-)„gyarapító” jelzőt megkapó Ferdinánd – aki emiatt még a Hohenzollern-Sigmaringen családból való kizárást is vállalta –, mind a brit és az orosz uralkodói házból származó, a háborúban végig kitartó Mária számára magasztos pillanat volt ez. De Ion I. C. Brătianu miniszterelnök is úgy érezhette, hogy állhatatos politikája meghozta gyümölcsét. A ceremónia nem csupán az ő törekvéseiket „koronázta meg”, hanem szimbolikusan a 19. század derekától egyre nyíltabban megfogalmazott román egységtörekvések beteljesülését és Erdély integrációját is. Ez köszönt vissza az aznap kibocsátott koronázási kiáltványban is, amelyben Románia civilizációs küldetésén túl Ferdinánd megemlékezett azoknak az áldozatos munkájáról is, akik lehetővé tették a nemzeti egységet, és üdvözölte azokat, akik ezt egyhangúan kinyilvánították „a Tiszától a Dnyeszterig és a tengerig”. Ugyanakkor azt is hozzátette: „azt akarom, hogy Nagy-Románia határai között az ország minden hűséges, jó fia, vallástól és nemzetiségtől függetlenül, éljen az összes románnal egyenlő jogaival, hogy minden erejükből segíthesse az államot, amelyben a Fennebbvaló elrendelte, hogy velünk együtt éljen.”
A koronázási aktust követően a királyi család és vendégeik – összesen több mint ezer fő – részt vettek az Egyesülés Termében és a színházban megtartott ünnepi ebéden, amelynek gazdag étlapján kaviár, borjúszelet, aszpikos libamáj és pezsgő is szerepelt. A kevésbé fontos vendégeket a katedrális környékén felállított barakkokban szolgálták ki. A rendezvényt délután katonai parádé zárta, amelyen 15 000 katona vonult fel, majd az uralkodó és családja visszatért Bukarestbe.
A koronázás alkalmából az ország számos további városában – Nagyváradtól Brăiláig – harangoztak és tartottak istentiszteleteket, az ünnepség második fele pedig a fővárosban zajlott. Október 16-án délelőtt a királyi különvonat befutott a Bukarest melletti Mogoșoaia pályaudvarára, ahol fogadták őket a külföldi meghívottak, diplomaták, vezető tisztségviselők és tábornokok. Ezt követően az uralkodói menet végigvonult a feldíszített városon, áthaladva az újonnan emelt Diadalív alatt is, ahol a bukaresti polgármester kenyérrel és sóval fogadta őket. A metropólián Miron Cristea tartott hálaadást, a délutáni programot pedig a Vitéz Mihály szobra mellett emelt pavilonból szemlélhette meg Ferdinánd és Mária, valamint legfontosabb vendégeik. A katonai parádé után egy jelmezes, az ókortól 1918-ig tartó román történelem panteonjának fontosabb figuráit megelevenítő felvonulásra került sor. Egymást követték a dákok, rómaiak és középkori vajdák – például Nagy István (Ștefan cel Mare), Karós Vád (Vlad Țepeș) és Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) –, az erdélyi parasztfelkelés vezérei, Horea, Cloșca és Crișan, valamint az oszmánok ellen 1821-ben fegyvert fogó Tudor Vladimirescu, az 1848–1849-es felkelő, Avram Iancu. A sort végül az 1877–1878-as függetlenségi háború és a „nagy háború” allegorikus megjelenítései zárták. Utánuk az egész országból érkezett vagy tízezer polgármester menete következett. A bukaresti ünnepség másnapján egy nagyszabású, az I. Károly parkban megtartott fogadáson látták vendégül a meghívott polgármestereket, míg a királyi ebédre a Cotroceni-palotában került sor, majd gálarendezvény tette emlékezetessé a napot.
Az 1922-es koronázási ünnepre felépült bukaresti Diadalív. A sietős munkálatok miatt a díszelemek állapota hamarosan romlásnak indult, így az 1930-as évek közepén fel kellett újítani a diadalkaput, amely 1936-ra nyerte el mai formáját. Forrás: wikipedia
A koronázás kétségkívül kielégítette azt az igényt, amely az első világháború szenvedései, Erdély és a többi tartomány meghódítása – román nézőpontból: felszabadítása – után jelentkezett a román társadalomban, ahogy arra Adrian Cioroianu román történész is rámutatott. Ugyanakkor a gyulafehérvári ünnepség arra is jó alkalmat biztosított, hogy a regáti elit a szimbolikus politika síkján is megvesse a lábát Erdélyben, még ha a királyi pár népszerűségét már megalapozták a korábbi látogatások és az uralkodóknak mintegy „automatikusan” kijáró tisztelet. A ceremónia – amelyet úgy is emlegettek, mint „Erdély betáblázását Romániára” – valódi médiaeseménnyé is vált. Nemcsak, hogy filmre vették, de a sajtó részletekbe menően beszámolt a legkülönfélébb összefüggésekről is: az egyes programokról, a helyszínekről és az ünnepi fogadásokról, a politikai és társasági ügyekről – beleértve természetesen a botrányokat és pletykákat is. A koronázás alkalmából emlékérméket és emlékbélyegeket is kibocsátottak, és szuveníreket is lehetett kapni.
Az események fényét azonban nem csak az időnként ősziesre forduló időjárás, hanem további kellemetlen körülmények is tompították. A Ferdinánd király katolikus vallásából és az ortodox koronázásból fakadó ellentétet ugyan sikerült áthidalni, de a katolikus és görög katolikus főpapok nem voltak hajlandók belépni a gyulafehérvári ortodox katedrális területére, és külön hálaadást tartottak az uralkodók tiszteletére. A román titkosrendőrség, a Siguranța nyomozói pedig olyan nagy buzgalommal őrizték a rendet, elkülönítve az „egyszerű népet” a fontos vendégektől és magától a ceremóniától is, hogy a paraszti tömegek csak tisztes távolságból lehettek részesei az ünnepségnek. A rendkívüli elővigyázatosságot a román napilapok szerint az is indokolta, hogy a rendőrség állítólag leleplezett egy merénylettervet, amelynek a szálai Budapestig értek. Az újságok szerint az „Ébredő magyarok” nevű szervezet által küldött „banda” célja maga a királyi család meggyilkolása volt még 1922 folyamán.
De a viszonylag alacsony nézőszámra egy még komolyabb konfliktus is magyarázatot kínál: az erdélyi Román Nemzeti Párt bojkottja. Az 1918–1919-es egyesülést követő össznemzeti eufória ugyanis viszonylag korán lecsengett, és láthatóvá váltak az ókirálysági és a regionális román elitek közötti ellentétek. Az egyik oka a bukaresti centralizáció és hatalomkoncentráció volt: 1920 tavaszán, a besszarábiai és bukovinai irányító testületek mellett megszüntették az erdélyi Kormányzótanácsot is, a kormányfővé kinevezett Brătianu pedig – az ellenzék szerint példátlan terrorral lebonyolított, „ellopott és elcsalt” választásokkal – biztosította be a Nemzeti Liberális Párt hatalmát 1922 márciusában. Így Erdélynek hiába jutott kitüntetett szerep a koronázás alkalmából, a regáti Parasztpárt vezetőjén kívül a két legbefolyásosabb erdélyi román politikus, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod is kijelentette, hogy a nemzeti liberálisok visszaélései miatt nem vesznek részt az ünnepségen. Ettől a döntéstől pedig maga a király sem tudta őket eltántorítani. Ennek megfelelően számolt be az eseményekről az ellenzéki és az erdélyi sajtó is: például az erdélyi Román Nemzeti Párt lapja, a Patria egyik, október 18-i cikkének címe azt kérdezte a kormányfőtől, hogy „Hol van a nép, Brătianu úr?” – utalva a koronázás aktusától távol maradó, illetve távoltartott közemberekre… Az erdélyiek bojkottjával szemben viszont a román közélet több nagy, egymással régóta rivalizáló szereplője részt vett a gyulafehérvári rendezvényen – a sértettségét legyőző Alexandru Averescu és Constantin Prezan tábornokok, Nicolae Iorga és Octavian Goga, valamint Alexandru Marghiloman is jelen voltak.
Magyar szemmel – a trianoni békeszerződés aláírása után alig több mint két évvel – a koronázás nem tűnhetett kifejezetten felemelő ünnepségnek. Hiszen a ceremónia tulajdonképpen a magyar térvesztést testesítette meg: a „magyar Erdéllyel” szemben, vagyis alapvetően annak rovására épülő „román Erdély” reprezentációjának fokozatos megszilárdulását. Ám mivel a kezdeti tanácstalanság, útkeresés és passzivitás után ekkor már javában folyt az erdélyi magyar elit nemzeti önszerveződése, a magyar egyházi vezetőkön kívül a Magyar Szövetség (az 1922 végén megalakuló Országos Magyar Párt elődje) két vezető politikusa, Jósika Samu és Sándor József is részt vett az ünnepségen.
Az erdélyi magyarok lojalitásának visszafogott kifejezésétől viszont jelentősen elütött az ünnepséget beharangozó több magyarországi cikk hangneme. Ezek a szövegek híven tükrözték a magyar trianoni frusztrációt. A Budapesti Hírlap újságírója a székesfehérvári Aranybulla-évfordulóval állította párhuzamba a gyulafehérvári eseményt: „Talán csak véletlenségből, de talán a végzet kifürkészhetetlen akaratából, ugyanazon a napon, a mikor az egyik Fehérvárott, Székesfehérvárott, a magyar állam alkotó erő ünnepét ülik, – a másik Fehérvárott, Gyulafehérvárott, a szószegésen és álnokságon alapult oláh »államalkotó erő« jóvoltából Ferdinánd király fejére helyezik a Párisból hozatott, többkilós aranykoronát. A fák azonban nem nőnek a(z) egekig és mi hisszük, hogy II. Endre király alkotmánylevelének aranypecsétje maradandóbb lesz annál a párkilós párisi aranykoronánál, a mellyel holnap Ferdinánd királyt és feleségét, a sziguranca által beengedett megbizható alattvalók körében felékesitik. Mert ennek az aranykoronának de a dicső oláh nemzetnek még hire sem volt még akkor, a mikor Magyarország az aranybullával már az első helyet foglalta el a kultur nemzetek sorában.” (A két Fehérvár. Budapesti Hírlap, 1922. október 15. 3. o.)
Magyar irredenta képeslap a gyulafehérvári erőd egyik kapujával.
Milotay István a Magyarságban, szintén október 15-én megjelent vezércikkében még durvábban fogalmazott, „settenkedő hódítókat”, „balkáni gőgöt” és „a cigányimperializmus olcsó külsőségeit” emlegetve. A szerző szerint „Nagyromániát nemcsak belső kisértetek gyötrik, nemcsak azért gyujt most ünnepi máglyákat, hogy ezek sötétjét és rémeit elüzze. Kifelé, kivülről is sötét felhők gyülnek az összerabolt, összetákolt birodalom feje felett. A királyság, melyet nem belső feszitő erők szereztek össze, hanem Oroszország felé éppugy, mint Magyarországgal szemben egy pillanatnyi hazug konjunktura megrablása, most, hogy ennek a konjunkturának alkonyodni kezd, rossz sejtelmektől gyötörve a hatalmi tüntetés káprázataihoz menekül. (…) Nagyrománia rosszakat álmodik s koronázási ünnepélyekkel kábitja magát és a világot. Siet, mintha tudná, hogy mindaz, amit négy év alatt összehordott, nem éri meg a holnapot, egy roppant hazugság robajával összeomlani készül. Az a bizanci dóm, amelyet a gyulafehérvári várhegyen épitettek, kiáltó szimbóluma ennek: a mesterséges, szines kulisszákból, vakolatból és hamis aranyból összeragasztott hazugságnak. Hogy helyet csináljanak neki, le kellett rombolni azokat a régi bástyákat, amelyeket évszázadokon át a magyar kar emelt és erősitett meg. (…) Háromszáz évvel ezelőtt Mihály vajdát is a mostanihoz hasonló pillanatnyi konjunktura emelte föl havasalföldi piszkos fakastélyából, a hoszpodárság névtelen balkáni semmiségéből az erdélyi fejedelmi szék magasságába. A lázálomnyi szerencse jóvoltából ő is meglakta Gyulafehérvárat, hogy aztán egész hóditása, mint muló kisértetjárás éljen századokon át Erdély emlékezetében. A történelem csakugyan megismétli önmagát. Az első oláh hóditót, aki át merte lépni az erdélyi havasokat, ugyanugy a Nyugattal való szövetség használta céljai eszközéül, mint a mostani másodikat. (…) A gyulafehérvári szarkofágok pedig és fölöttük a magyar erő, magyar jog és történelem szimbóluma, a Szent Mihály székesegyház állani fog, mikor uj vetélytársa, melynek falai között egy uj történelem akar most fészket rakni, vakolat és szolid tartókapcsok hijján már régen összedőlt. Romjait ugy fogják majd mutogatni, mint groteszk emlékét egy kába erőlködésnek, amely a jogot, az erőt és a történelmet egyaránt meghazudtolni próbálta.” (Milotay István: Gyulafehérvár. Magyarság 1922. október 15. 1–2. o.)
Magáról a koronázásról azonban már tárgyilagosabban tudósítottak a magyarországi lapok is, igaz a Pesti Napló beszámolója „nevetségesen túlzott óvintézkedésekről”, „hermetikusan lezárt” határokról is írt, és a Magyarság is kiemelte a magyarok elleni „terrort”, amely az 1916-os háborús időkre emlékeztetett.
A koronázás újrajátszása az Egyesülés Termében a századik évforduló alkalmából. Forrás: a Muzeul Național al Unirii din Alba Iulia facebook-oldala
A gyulafehérvári koronázás idei felidézése a Nagy-Románia születése kapcsán négy évvel korábban, 2018-ban kezdődött „centenáriumi ciklus” lezárása is volt egyben. A „Nagy Egyesülés” századik évfordulóján Gyulafehérvár vezetése nagy erőbedobással népszerűsítette a várost – erre szolgált az „Egyesülés fővárosa” vagy „Románia második fővárosa” megnevezések sűrű használata is a nyilvánosságban. A néhány éve igényesen restaurált, Vauban-típusú erődrendszer és közvetlen környéke valóban jó helyszínnek bizonyult a december elsejei ünnepségek számára, de a múltidézés azóta is tart. A történelmi és katonai „re-enactmentet” egyébként is előszeretettel űzik Gyulafehérváron, ahol az erődben gyakran látni masírozó római legionáriusokat vagy dák harcosokat, december elsején pedig rendszerint a Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyenruháiba bújt hagyományőrzők próbálják meg visszaadni az 1918 végi napok hangulatát.
A koronázási ünnep századik évfordulójára is már évek óta készült Gyulafehérvár. A város, a megyei tanács, az Egyesülés Múzeuma és a román királyi család együttműködésében tavaly is sor került több rendezvényre, a 2022-es évben pedig folytatódtak a programok. Fotókiállítások, koncertek, szoboravatások, könyvbemutatók, tematikus kiállítások, konferenciák sora (köztük a román történészek nemzeti kongresszusa) várta az érdeklődőket. Október 13–16. között többnapos rendezvénysorozatot tartottak, filmvetítésekkel, koncertekkel, könyvbemutatókkal. A csúcspontot a 15-i események jelentették: a katonai és hagyományőrző felvonulások, a Daniel pátriárka és más egyházi méltóságok, tisztviselők és a királyi család néhány tagja – Margit hercegnő (a kommunisták által lemondatott utolsó román király, I. Mihály legidősebb lánya) és férje, Radu herceg, valamint Szófia hercegnő – részvételével megtartott megemlékezések, re-enactment, istentisztelet és tűzijáték.
Az évforduló alkalmából Nicolae Ciucă miniszterelnök is megnyilatkozott. Üzenetében kiemelte, hogy a koronázás nem csupán a királyságról szólt, hanem „egy hatalmas konszenzust fejezett ki a társadalom és a Nagy Egyesülés politikai elitjei között egy nemzeti projekt kapcsán”. Ezért ma is azt jelképezi, hogy semmilyen politikai rendszert nem lehet felépíteni konszenzus, az ország szeretete, hagyományok és a saját nép iránti lojalitás nélkül.
A centenárium alkalmából kibocsátott emlékbélyegek
És emlékérme. Forrás: Romfilatelia.ro és bnr.ro
A száz évvel korábbi eseményekről Gyulafehérváron kívüli helyszíneken is megemlékeztek. Szeptemberben a tengerparti Constanțában idézték fel a koronázást, Bukarestben ünnepi ülésen foglalkozott vele a Román Akadémia, és számos kiállítást szenteltek neki országszerte: az akadémián, az „I. Ferdinánd Nemzeti Katonai Múzeumban”, a sinaiai Peleș-kastélyban stb. Az egyik legnagyobb vállalkozás a „koronázási centenárium karavánja” volt, amely a királyi család 1919–1927 közötti látogatásai nyomában haladva bejárta Romániát, és eljutott a Moldovai Köztársaságba is. Az egyes városokban tartott történelmi előadásokat kiállításmegnyitók és filmvetítések egészítették ki. Az 1922-es bélyeg- és érmekibocsátáshoz hasonlóan a kerek évforduló alkalmából is megjelentek emlékbélyegek és érmék a koronázás motívumaival.
További korabeli képek és filmrészletek találhatók a koronázásról a reginamaria.org oldalon.
Felhasznált irodalom:
Tudor Roșu, Ioana Rustoiu, Marius Cristea: Încoronarea de la Alba Iulia. Editura Muzeului Național al Unirii, Alba Iulia–Editura Mega, Cluj-Napoca, 2022.
Valer Moga: Încoronarea regelui Ferdinand la Alba Iulia: 15 octombrie 1922 – 15 octombrie 2022. Editura Cognitiv–Editura Academia Română, Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca, 2022.
Ioan Scurtu–Gheorghe Buzatu: Istoria românilor în secolul XX. (1918–1948) Paideia, București, 1999.
Historia special 2022/40. 100: 1922–2022 Cum s-au încoronat suveranii României.
Magazin Istoric (Octombrie 2022)
Patria, Magyarság, Budapesti Hírlap
Címkép: A gyulafehérvári koronázás helyet kapott a bukaresti Ateneul Român nagyszabású történelmi freskóján is: a részleten Ion I. C. Brătianu miniszterelnök (a tervrajzzal), Alexandru Averescu és Constantin Prezan tábornokok (lóháton), valamint a királyi pár a koronázási katedrális előtt.
