Az elmúlt években több kutató több oldalról is igyekezett megválaszolni a kérdést, kezdve a fogalom problematikus voltánál, hiszen a „trianoni menekült” oly megfoghatatlan kifejezés, ami eleve lehetetlenné teszi a megbízható kvantifikálást. Vegyük rögtön azokat, akik a mai országterületen születtek, és életük egy szakaszában – például munkavállalóként – kerültek egy később elcsatolt országrészbe. Ugyanez a kérdés azoknál is felvethető, akik Trianont követően Magyarországra menekültek, de végül mégis visszatelepültek szülőföldjükre, mint tette azt a Kisbaconba hazatérő Benedek Elek is. A trianoni menekültek számára vonatkozóan tehát megállapítható, hogy egyrészt nincs remény még az 1918 és 1924 között érkezettek pontos számának meghatározására sem (sem az akkori adminisztrációs körülmények, sem pedig megbízható primer forrás nem áll ehhez rendelkezésünkre). Másrészt viszont az eddig közkeletű 350 ezer fő helyett a különböző vizsgálatok statisztikai becslését egybevetve lényegesen több, 450 ezer–félmillió körüli lehet az érintettek száma, ami nem kevés: az akkori Magyarország lakosságának körülbelül 5,99%-a.
Ez a kissé lehangoló bevezetés azonban közel sem jelenti azt, hogy ne lenne lehetőségünk arra, hogy ezt az információt tovább finomítsuk. Sőt, voltaképp ezután következik az igazán izgalmas folytatás. A digitálisan is mindenki számára elérhető népszámlálások ugyanis a két háború közötti korszakban rendszeresen közölték a népesség születési hely szerinti értékeit is, de kétségtelen, hogy a jelesebb (azaz törvényi jogú) városokon túl csak vármegyei bontásban rendelkezésünkre álló adatok mérsékelt izgalmakra adhattak okok, hiszen az összegzett értékek elfedték a finom, megyén belüli eltéréseket. Az elmúlt hónapokban viszont sikerült az 1930. évi népszámlálás feldolgozási táblái alapján járási szintre bontva megvizsgálni a más helyen születettek megoszlását, és ezzel egy sokkal cizelláltabb megoszlás rajzolódott ki (a forrás különben a Magyar Nemzeti Levéltár anyagában található, HU-MNL-OL-XXXII-23-h-1930-126 jelzés alatt). Az alábbiakban tehát a trianoni határon túl, de a történeti országhatárokon belül születettek arányára vonatkozóan emelek ki néhány fontos megállapítást, az 1930. évi népszámlálás járási és (törvényi jogú, valamint megyei) városi értékeire vonatkoztatva. Az eredmények megjelenítésében Nagy Béla térképei válnak segítségünkre.
A népszámlálás adatai alapján 5,82% – saját értékeim szerint 5,92% – volt a határon túliak aránya 1930-ban. A különbség abból adódik, hogy néhány város adatlapja hiányzik, így például Csepelé, Hatvané és Orosházáé. A hat százalékhoz közelítő arány alapján elfogadható, hogy a területi elhelyezkedés a trianoni menekültek eloszlását is tükrözi, még ha konkrétan az 1930. évi népszámlálási értékek azokat is magukban foglalják, akik 1918 előtt, illetve 1924 után jöttek Magyarországra (és persze egyáltalán nem ad fogódzót ahhoz, hogy hányan lehettek a hazatérők).
Az első térkép segítségével egyből észrevehető, hogy a határon kívül születettek Budapesten és a határmenti járásokban települtek le. Különösen fontosnak tekinthető Komárom (23,11%), Balassagyarmat (21,02%) és Sátoraljaújhely (20,39%), ahol a teljes lakosság több mint ötödét ők alkották. A menekültek megjelenése így leginkább ezeken a településeken, de számos más, elsősorban észak-magyarországi és dél-alföldi településünkön vált érzékelhetővé, ahogy azt a második térkép diagramjai mutatják.
A harmadik térkép nemcsak még inkább láthatóvá teszi az eddigi megállapításokat, de arra is ráirányítja a figyelmet, hogy ugyanezekben a régiókban, tehát az észak-magyarországi és dél-alföldi határmenti járásokban volt jelentős a határon túliak aránya. Szembetűnő és további kutatásra sarkallhat a Torontáli járás helyzete, amelyben a legmagasabb mértékben, több mint 10 százakkal meghaladja az országos eloszlást a történeti országterületen születettek aránya. Esetében nyilvánvalóan fontos szerepet játszhatott a tény, hogy a jelentős kiterjedésű vármegyében, ám mégis Magyarországon maradni szándékozók elsősorban ide tömörülhettek. Az ország belsejét tekintve Budapest helyzete külön taglalást kíván, de ugyancsak szembetűnő a Balaton keleti fele körüli járások elkülönülése a közép-dunántúli átlagértéktől. Ebben részben Veszprém szerepe lehetett meghatározó, de a déli part vonatkozásában ez nem bizonyulhat kimerítő válasznak.
Budapest esetében a vizsgált személyek a bel-budai és bel-pesti kerületekben helyezkedtek el, de csak egyetlen árnyalattal éltek közülük kevesebben a X. és XIV. kerületben, valamint Rákospalotán és Újpesten. Érthető, hiszen roppant eltérő társadalmi csoportokat vonzott a főváros. Érdemes itt azt is megemlíteni, hogy a legtöbben Nyitrából és Bács-Bodrogból érkeztek, mindkét helyről közel 30–30 ezer fő. Kisebb számban, igaz, de több tízezren érkeztek Pozsony és Bihar megyékből is, tehát egyaránt találni a határhoz közelebbi és távolabbi kibocsátó vármegyéket, amiből egyrészt kiolvasható a megyén belül, vagy a valahol annak közelében való megtelepülés vágya, míg a nagyobb távolság vállalása, úgy tűnik, jórészt a fővárosba való költözéssel járhatott együtt.
Bár a fenti adatok hangsúlyozottan mindazokat magukban foglalják, akik már 1918 előtt vagy a húszas évek közepét követően jöttek át a határon és maradtak is itt, mégis, mivel a korábbi becslések alapján számukban túlnyomórészt itt valóban a trianoni menekültekről van szó, a térképek alapján látható, hogy eloszlásuk jórészt Budapestre és szorosan a határok mentére koncentrálódott. A térképek roppant nagy haszna továbbá, hogy megmutatja, mely települések, mikrorégiók helytörténetét érdemes tovább elemeznünk.
Koloh Gábor
