Magyarország az első világháború végén leghamarabb déli irányban veszített területet. A magyar kormány által 1918. november 13-án – tehát csupán néhány nappal a Monarchia padovai fegyverletétele és a Német Birodalom compiègne-i kapitulációja után – Belgrádban aláírt fegyverszüneti megállapodás Dél- és Délkelet-Magyarország jelentős részét antant-megszállás alá helyezte. A fegyverszüneti vonal Erdély északkeleti részén, Besztercénél indult, a tiszai torkolatig a Maros vonalát követte, majd Szabadkán, Baján és Pécsen át a Dráváig húzódott, magába foglalva az említett városokat is. Az ettől délre fekvő területeket az önállósodó Magyarország fegyveres erőinek ki kellett üríteniük, a közigazgatás azonban formálisan megmaradhatott. A fegyverszüneti egyezmény ugyanakkor lehetővé tette az antant számára Magyarország bármely pontjának katonai megszállását is.
A belgrádi fegyverszüneti megállapodás aláírásával az addig csak a Monarchia társországaként szerepet kapott Magyarország önálló aláíró félként lépett fel. A konvenciót az antant balkáni vezénylő tábornoka írta alá, aki komoly kritikákat kapott azért, amiért megtett egy ilyen, érdemi külpolitikai következményekkel járó lépést. Eltekintve a diplomáciai bonyodalmaktól és a fegyverszüneti vonal erdélyi sorsától, a megállapodás azt jelentette, hogy Magyarország déli részére már 1918. novemberében és december elején az antant és az alakuló Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai vonultak be, a megszállt terület határa pedig jóval északabbra húzódott, mint a végül Trianonban megállapított, ma is érvényes államhatár.
Az első nehézséget az jelentette, hogy a megállapodás szerinti – és meglehetősen elnagyolt – „Maros–Szabadka–Baja–Pécs–Dráva” vonal pontosan hol húzódjon a valóságban. A bevonuló szerb hadsereg ezt ugyanis igen szabadon értelmezte. A Károlyi-kormány és az antant-misszió közti levelezést tanulmányozva 1919. január 19-i datálással találjuk meg azt a levelet, amelyben az antant immár a falvak szintjén (tehát nagyjából a leendő trianoni határleírás pontosságával) megadja a fegyverszüneti vonal futását. A gyakorlatban ettől függetlenül (és az itt megadott vonalat némiképp túllépve) a Szabadka–Baja–Bátaszék–Pécs–Barcs vasútvonal jelentette a megszállási vonal stratégiai végpontját, azt észak felől valamekkora puffer-távolságig, pl. a Mecsek főgerincéig túllépve. A megszállási vonal nyugati végpontján Barcs különleges jelentőségét az adta, hogy akkor még (a második világháborúig) vasúti hídja is volt, amely a fent megadott vasútvonalat összekötötte a szlavóniai hálózattal. A megszállási vonal államhatárként való véglegesítése így egy újabb kényelmes – és Magyarországnak igen hátrányos – vasúti határt hozott volna létre.
A fegyverszüneti vonal és a mai államhatár közti terület meglehetősen nagy – egy kisebb megyényi – volt, ilyen mértékű területcsonkításra még a színmagyar területeken is volt példa (Csallóköz, Duna-mente), miközben a szerb megszállás alá került terület etnikailag sokkal vegyesebb összetételű volt a csehszlovákok által megszerzett Duna-vidékhez képest. Pécs és a Duna között német többség és délszláv szórvány volt jellemző, a magyar lakosság egyedül Pécs déli előterében és attól nyugatra volt egyértelmű túlsúlyban. Pécs, Baja, Siklós és Barcs is magyar városok voltak, de többségében Szabadka is az volt. Fennállt tehát a terület elcsatolásának veszélye, a délszláv hadsereg és közigazgatás 1918 végétől több évig itt ténylegesen birtokon belül volt.
Érdekes, hogy a szerb állam csak meglehetősen későn eszmélt rá erre a lehetőségre, olyannyira, hogy akkor az már nem is volt valódi lehetőség. A békekonferenciára benyújtott első memorandumban ebben az irányban kb. a mostani államhatár vonalát jelölték meg a kért terület északi határaként. Később észbe kaptak és felvetették a Mecseken és Bajától északra húzódó határ lehetőségét, addigra azonban a konferencia már nagyjából eldöntötte a kérdést, válaszként az ismételt felvetésre egy – a már megítélt területek egy részére is kiterjesztett – népszavazás lehetőségét vetette fel. Ettől a szerbek joggal tartottak, és inkább visszakoztak az eredeti javaslatuk vonalára. Mindeközben a szerb csapatok többször is megsértették a fegyverszüneti vonalat: a Duna–Tisza közén ideiglenesen Jánoshalmáig (Jankovác) nyomultak, a Dunántúlon pedig egy időre megszállták a komlói szénmedencét, ami igen súlyosan érintette a maradék Magyarország energiaellátását.
A szerb megszállás vonala Baranyában és Észak-Bácskában, 1918 novembere és 1921 augusztusa között (szaggatott vonal). Narancssárga vonal: a trianoni szerződésben a régi magyar–horvát határként megadott határszakasz. Zöld vonalak: a trianoni szerződésben „helyszínen megállapítandó vonalak”. Fekete körök: ugyanitt „helyszínen kiválasztandó pontok”. Keresztcsíkozott vonal: a Verőce–Barcs–Pécs–Baja–Szabadka vasútvonal.
Bár az itt tárgyalt területtől távol, nyugatra fekszik, megemlítendő, hogy a délszláv csapatok először 1918 utolsó napjaiban a zömmel horvátok lakta Muraközt, majd 1919 augusztusában a Muravidéket is megszállták, ez a fegyverszüneti konvenció megsértésének számított. Az első esetben sorozatos magyar tiltakozások után hagyta jóvá a megszállást az antant, a második eset idején, a Tanácsköztársaság bukása után nem is volt igazán olyan magyar irányító testület, amely kifogást emelhetett volna. A Tiszától keletre a ma Magyarországhoz tartozó Tisza–Maros-szög és Újszeged is szerb megszállás alatt volt, ez azonban a belgrádi konvenció következménye volt.
dőrendben a következő lényeges mozzanat a trianoni határvázlat megszületése és a trianoni szerződés részeként történő aláírása volt – ezt Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is megtette. Az 1920. júniusi aláírást követő egy évben, amíg a szerződést megfelelő számú (három) antant-nagyhatalom ratifikálta, nem sok minden történt, a fegyverszüneti vonal déli oldala szinte a délszláv állam részeként funkcionált. A trianoni szerződés 1921. július végén lépett hatályba, ekkor állt fel a délszláv–magyar határmegállapító bizottság is, majd 1921 augusztusában a szerbek kiürítették a Trianonban Magyarországnak ítélt területek nagy részét.
A megszállás időszakában a délszláv vezetés érdekes „komplementer-politikát” folytatott. A Tanácsköztársaság idején Pécsett a jobboldali magyar politikusoknak kínáltak egyfajta életlehetőséget, majd amikor a tanácskormány baloldali vezetőinek kellett menekülniük, őket fogadták be. Ez vezetett a szerb kivonulást megelőző napokban a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltásához is, azonban a délszlávok által erősen patronált alakulatnak semmilyen nemzetközi jogi bázisa nem volt. A magyar csapatok a területet 1921. augusztus 21-én a trianoni szerződésnek megfelelően birtokba vették.
Határbizottsági javaslatok Szabadka–Szeged térségében. Szaggatott vonal: magyar határjavaslat. Pontozott vonal: délszláv határjavaslat. Csíkozott terület: Szabadka kataszteri határának vitatott északi része; a későbbi Csikéria, Tompa és Kelebia települések határa. Zöld vonalak és pontok körökkel: a trianoni szerződés értelmében helyszínen kiválasztandó határvonalak és határpontok. Világoskék vonalak: vízfolyásokon és tavakon húzódó határ a trianoni szerződés szerint.
Ezt követően már csak a határ „finomhangolása” volt hátra. A magyar fél (illetve a határ nyugati szakaszán a határmegállapító bizottság antant-többsége) mérsékelt korrekciós javaslatokkal élt, elsősorban a Tisza nyugati partján illetve a baranyai háromszögben. A délszláv delegátus ezeket nem fogadta el, minden javaslatra konzekvensen ellenjavaslattal válaszolt. A szerb javaslatok közül a legveszélyesebb a hatalmas kataszteri kiterjedésű Szabadka városnak a nyilvánvaló trianoni határvonaltól északra maradt, kb. 160 négyzetkilométernyi kiterjedésű részét célozta. Ezt a helyi magyar közigazgatás azzal védte ki, hogy hirtelenjében „megalapította” Tompa és Csikéria településeket, saját kataszteri területtel (Kelebia pár évvel később, már a határmegállapítás után alakult meg Tompa keleti részén), maguk közt sebtében kiválasztott jegyzőkkel és bírákkal. A határmegállapító bizottság látogatására az iskolaépületekben rendezték be a „községházát”. A bizottság meg is hajlott mindezen „tények” előtt, és jóváhagyta a nagyjából eredeti trianoni határt.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
