Miközben egyes – főleg amerikai – elképzelések szerint a terület magyar fennhatóság alatt maradhatott volna, a győztesek oldalán álló Románia, valamint a formálódó Csehszlovákia is igényt tartott a régióra, és az ő esélyeik sokkal jobbak voltak erre. A Tanácsköztársaság idején, 1919 áprilisáig e két ország katonailag birtokba is vette Kárpátalját, a románok nagyjából a Tiszaújlaktól kezdődő, Nagyszőlőstől és Huszttól északra, a Tarac felső völgyéig húzódó vonalig nyomultak előre, megszerezve a terület mintegy harmadát, míg ettől nyugatra a cseh katonaság lett az úr, bár helyzetük a Tanácsköztársaság északi hadjárata miatt kissé megingott. A román hadsereg a Tiszántúl áprilisi megszállásakor a terület déli határára is felvonult, Csapnál megszerezte a tiszai átkelőket.
A békekonferencia a gondos csehszlovák előkészítés eredményeképp úgy döntött, hogy Kárpátalját Csehszlovákiának juttatja. Az 1919 augusztusi magyar katonai összeomlás után ennek egyetlen akadálya volt: Románia, amely a terület egy részén továbbra is birtokon belül volt katonailag, bár csapatait a békekonferencia döntése után fokozatosan visszavonta a Tiszáig. Végül az 1920. augusztus 10-én megkötött sèvres-i szerződés (amely a hely és a dátum egyezése ellenére sem tévesztendő össze az első török békével) pontosította a csehszlovák és a román állam közti leendő határt.
A határvonal megadása a trianoni szerződéshez hasonlóan, 1:1 millió méretarányú térképmelléklettel igen vázlatosan történt: ez a falu ide, az oda, innen idáig a vízválasztón, majd onnan valamely vízfolyáson haladjon a határ vonala. A megállapodás pillanatában a leendő határ mindkét oldalán, három falu kivételével a román csapatok álltak, és Románia aspirációi – elsősorban a kisebb románlakta területek, részben pedig a vasút miatt – megmaradtak a terület egy részére.
Végül a két fél 1921. május 4-én megállapodott a végleges határvonalról, amely így a határszakasz kb. felén módosult. Változatlan maradt a határ az Avas gerincének egy részén, a Tisza vonalán és a keleti, magashegységi vízválasztón, a többi rész esetén viszont a felek változtatásokban állapodtak meg, amely érdemi román területnyereséget eredményezett. A magyar határ mentén Románia átadott egy területsávot Csehszlovákiának, míg a csehek két nagyobb és egy kisebb területet engedtek át a románoknak.
A csehszlovák–román határ a sèvres-i egyezmény (1920. augusztus 10.) és a csehszlovák–román területcsere (1921. május 4.) után. Határvonalak a trianoni és a sèvres-i vázlat alapján: kék: vízfolyáson húzódó határ; barna: vízválasztón futó határ; zöld: „helyszínen kijelölendő vonal”. Vízszintes csíkozás: cseh területnyereség, Függőleges csíkozás: román területnyereség. 1: Fertősalmás, Nagypalád és Akli; 2: a Batár felső völgye; 3: Pálosremete térsége; 4: Visóvölgy vasútállomás és előtere.
A magyar határ menti Fertősalmás, Nagypalád és Akli településeket zömmel magyarok lakták, így Csehszlovákia magyar kisebbsége ennyivel növekedett. A két nagyobb román nyereség közül a Batár felső völgye valóban többségében románok lakta vidék volt. Nemzetiségi szempontból nehezebben érthető a kárpátaljai Técsővel átellenben a Tisza déli partján Pálosremete átengedése a románoknak: a település ruszin többségű volt, míg a környező kisebb külterületek is inkább magyar és német, mint román lakosságúak voltak. Erre halad viszont a Máramarosszigetet Szatmárnémetivel összekötő főút az Avas hágóján (ma is), így ennek megszerzése motiválhatta a románokat. Keletebbre, a Tisza és a Visó összefolyásánál megtett kisebb határkorrekció viszont egyértelműen közlekedési motivációjú: a Máramarosszigettől délre, a Visó völgyében haladó vasút így végig román kézben maradhatott. A Felső-Tisza völgyének vasútvonalát az új határ így is elvágta: Máramarossziget és Visóvölgy között román, minden más helyen csehszlovák területen húzódott a vonal.
Az új román–csehszlovák határvidék nemzetiségi viszonyai az 1910-es nemzetiségi térkép alapján. Piros: magyar; lila: román; barna: ruszin; narancs: német.
Érdekes kérdés, hogy Csehszlovákia miért ment bele egy számára nyilvánvaló területveszteséget jelentő egyezménybe? Egyrészt Kárpátalja déli határa a szlovák és főleg a cseh településterülettől nagyon távol fekszik, valódi nemzetiségi gondot ez számukra nem jelentett, míg Kárpátalján így is maradt néhány falunyi románság Máramarosszigettől északra. Csehszlovákia emellett jelentősen „túlnyerte” magát a Párizs-környéki békékben, Románia elsősorban a Bánságban, másodsorban pontosan itt gondolta komolyan a tiszai határt. És ne feledkezzünk meg a két kisantant állam relatív erőviszonyairól sem: Románia évtizedek óta működő állam volt, Csehszlovákia pedig akkor alakult, és miközben Románia még az erdélyi nyereségével együtt is elég stabil nemzetállamot tudott alkotni, Csehszlovákia esetében az „életképesség” nem volt teljesen nyilvánvaló. A lengyelekkel való összetűzés után Benešnek inkább érdeke volt megállapodni azzal a Romániával, amely így az egyetlen szövetségese lett a határai mentén, és ezzel hozzájárulni a kisantant létrehozásához, amelytől joggal várhatta új határai stabilizálását. Az viszont „természetesen” fel sem merült, hogy a határ menti magyar falvak ne ezen osztozkodás részei legyenek, hanem Magyarországhoz tartozzanak.
A tényleges terepi határkijelölés csak az 1921. májusi egyezmény után, az abban megállapított vonalra történt meg; részleteket itt olvashatunk (193–196. oldal). Érdekesség, hogy a cseh–román területcsere következtében a román–csehszlovák–magyar hármashatár pontja (az ún. triplex) délebbre került, amelyet így már nem a magyar–román, hanem a magyar–csehszlovák határmegállapító bizottság kezelt és jelölte ki annak végleges vonalát.
Timár Gábor (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)
