2017. május 6. szombat, 09:43
Eperjes, zsidóság, emlékezet, első világháború, Csehszlovákia
Ez a rövid, de sokszereplős történet tömören összefoglalja, hogy az első világháború emlékezete mennyire megosztotta az egyes nemzetiségi csoportokat, s adott esetben micsoda konfliktusokat gerjesztett a kis közösségeken belül. De talán még többet mond el zsidók és nem zsidók, zsidók és magyarok viszonyáról.

Nem lennék meglepve, ha tíz eperjesiből (Eperjes – szlovákul Prešov – Szlovákia harmadik legnagyobb városa) ma egy sem tudná megmondani, hogy kik és hol avatták fel a város első Nagy Háborús emlékművét 1937. május 6-án. Pedig az annak idején nagy port kavart esemény éppen 80 évvel ezelőtt történt a neológ zsidó temető északi végében, az eperjesi neológ Szent Egylet, a Chevra Kadisa és a helyi kisebbségi magyar elit prominens képviselői, valamint néhány első világháborús veterán és az eperjesi rendőrfelügyelőség beosztottjainak jelenlétében. A leleplezés időpontjának kiválasztása is szimbolikus volt, 1887. május 6-án, vagyis kerek 130 éve tört ki az utolsó nagy eperjesi tűzvész, amely a város jókora részét elpusztította. A pusztulás-újjáépítés és a háború-konszolidáció párhuzama nem másnak, mint Fábry Viktor evangélikus lelkésznek jutott eszébe, aki erre a költői képre építette fel terjedelmes avatóbeszédét is. Ez az írás nem a tűzvészről szól, hanem arról, hogy kinek jutott az eszébe az emlékmű megvalósítása, és ki tudott vele azonosulni.

Az eperjesi hősök emlékműve - háttérben az Őrheggyel

 

„Az élő lelkiismeret harangját kongatom”

Az eredeti elképzelés szerint egy gigantikus emlékmű épült volna az eperjesi Fő utca közepén, nem messze a ma is álló Neptun-szobortól, amely Hollander Márk zsidó kereskedő adományából készült az 1820-as években. Az eperjesi hősök emlékművének tervét jó száz évvel később Spányi Artúr helyi vállalkozó és újságíró vetette fel 1927 őszén megjelent szenvedélyes cikkében. A végzetes módon lokálpatrióta, de magát egyébként magyarnak valló Spányi, akit a korabeli rendőrségi jelentések csak „zsidó szerkesztőként” emlegettek, úgy gondolta, hogy mindenekelőtt az eperjesiek áldozatkészségét és „testvériesülését” kell szoborba önteni, s az ünnepélyes leleplezést az első világháború lezárásának, egyben Csehszlovákia hivatalos megalakulásának tizedik évfordulójára, 1928. október 28-ára kell időzíteni. Felhívásában az eperjesiek lelkiismeretét kívánta felébreszteni, azt követelte, hogy a helyi képviselő-testület vegye elő és újítsa meg a háború alatt létrehozott emlékműalapot.

Noha a közlemény címlapon jelent meg a város legolvasottabb hetilapjában, s maga a gyűjtés is beindult, megvalósítására kevés esély mutatkozott. A helyi cseh és szlovák körökben hallani sem akartak arról, hogy bármilyen, a Monarchiára emlékeztető építmény díszítse a belvárost, amelynek szerintük amúgy is szlovákosodni kellene, ezért a helyi képviselő-testület napirendre sem tűzte a kérdést. Spányi ugyanakkor főként az időzítéssel lőtt mellé, hiszen cikke megjelenésével párhuzamosan Csehszlovákia-szerte zajlottak a Rothermere-ellenes tüntetések, amelyeknek keretében Eperjesen is többszörösen nemet mondtak a trianoni határok etnikai revíziójának felvetésére. Az eperjesiek összetartozását hirdető háborús emlékmű ötlete tehát gyorsan hamvába holt. A hivatalos köröket az sem hatotta meg, hogy az elképzelést egy, a csehszlovák állam konszolidációját állandó jelleggel hangoztató háborús veterán fogalmazta meg. Néhány évvel később, 1931 októberében már Tomáš Garrigue Masaryk köztársasági elnök többméteres hasonmásával néztek farkasszemet az eperjesiek a Fő utcából lett Masaryk utca közepén, pontosan azon a helyen, ahol Spányi a maga emlékezési pontját megálmodta. Ez a politikai döntés mindennél világosabban jelezte, hogy az aktuális csehszlovák elitnek nem állt érdekében a Nagy Háborúra össztársadalmi módon, minden nemzetiséget bevonva emlékezni.

A Bárkány trevezte 1929-es síremlék

 

„A világháború hősi halottainak”

Mindeközben a helyi neológ zsidó hitközség önálló akcióba kezdett. Temetkezési egyletük, a Chevra Kadisa a neológ zsidó temető rendezésével párhuzamosan díszes síremléket emeltetett az ott fekvő tizenhárom háborús halott számára. A síregyüttest nem más, mint Bárkány Jenő mérnök, műgyűjtő, művészettörténész (az 1928-ban megnyílt eperjesi Zsidó Múzeum megálmodója) tervezte, s 1929. október 13-án, különösebb felhajtás és ünnepség nélkül avatták fel. Ma elég magyarul tudni ahhoz, hogy bárki megtalálja a temetőben. Rajta magyarul is olvasható „A világháború hősi halottainak” felirat, amely egyúttal a közösség egykori többnyelvűségének is emléket állít.

 

„Emlékjel”, „városunkban az első”

Az emlékmű terve ezután sem hagyta nyugodni Austerlitz Tivadart, a Chevra Kadisa elnökét, (aki foglalkozását tekintve ügyvéd volt és a helyi Zsidó Múzeum másik alapítója). Ő lett a központi figurája az 1937 májusában felavatott háborús emlékoszlopnak, amellyel tizennégy (közülük tizenkettő idegen földben nyugvó) eperjesi zsidó katona emléke előtt tisztelegtek. Noha az emlékművet teljes egészében a neológ hitközség finanszírozta, a helyi magyar elittel való együttműködés mind a koncepció, mind az üzenet és az emlékünnepély megszervezése tekintetében tagadhatatlan. A felavató ceremóniát Austerlitz szlovák és magyar nyelvű beszéde vezette fel. A szlovák részben utalás történt Masarykra, és „a minden embert testvérré összeforrasztó békére,” amelyet Austerlitz a legfontosabb zsidó jelszóként jelölt meg. A magyar részben az emlékmű fő motívumát, a kötelességtudatot és az önfeláldozást, az „égő áldozatot” emelte ki, az elhunyt hősöket pedig „Sáros földjének embertestvériségét hirdető, valló és megvalósító istenszolgáinak” nevezte. A fő mondanivalót, az eperjesiek összetartozásának gondolatát fűzte tovább és emelte a magasba Fábry Viktor. A háború alatt tábori lelkészként szolgáló Fábry joggal érezte az egész város emlékjelének a zsidók által emeltetett oszlopot, rengetegen voltak ugyanis, akik nem zsidó, hanem magyar katonaként emlékeztek a tizennégy háborús hős valamelyikére. A lelkész hangsúlyozta, hogy az emlékmű előtt mindenkinek fejet kell hajtania és kezet kell fognia felekezeti, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül. Pontosan ilyen összefogás révén épült újjá a tűzvész utáni Eperjes.

A Bárkány-féle sírkő háromnyelvű emléktáblája

Az esemény jó alkalmat szolgáltatott a helyi rendőrségnek arra, hogy a neológia és a magyar kisebbség összefonódásáról elkészítse sokadik elmarasztaló jelentését. A szlovák értelmiség mindeközben számon kérte a szervezőkön, hogy senkit sem hívtak meg az állam képviselői közül, és kifogásolta a magyar párti politikusok nagyszámú jelenlétét is. Különösen Rosenberg Mór, ortodox zsidó ügyvéd, a magyar ügyek legfőbb helyi pártfogója volt a begyükben, aki állítólag addig nyaggatta Austerlitzet, amíg az a csehszlovák közvélemény számára sértő programot össze nem állította. Az emlékünnepséget követő támadások igencsak megviselték a Chevra Kadisa elnökét, aki semmiképpen sem érezte jogosnak a vádakat, ezért úgy döntött, lemond az egylet vezetéséről. Egy későbbi cikkében szelíden elmagyarázta, hogy ha a temetőben „héberírások és keresztek békés testvériséggel néznek egymásra”, a mindennapi valóságban is erre kellene törekedni, s az emlékmű is ezt a célt szolgálja. A történtekkel kapcsolatos mondandóját szokásához híven egy magyar klasszikussal zárta: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, Ki sárból, napsugárból összegyúrva, Tudásra törpe és vakságra nagy” (Madách Imre: Az ember tragédiája).

Az eperjesi neológ zsidó temető

A háborús oszlopot Grossmann Gyula tervezte. A rajta egykor található bronzplakett, amelynek elkészítésével egy római katolikus papot, Mikital Antalt kértek fel, azonban mára sajnos eltűnt. Próbáljuk meg elképzelni, hogy Ábrahám áldozatát ábrázolta. A helyén jelenleg két, valószínűleg az 1990-es évek után elhelyezett emléktábla díszeleg. Az egyik szlovák nyelvű, s kiderül belőle, hogy első világháborús emlékműről van szó. A másikon a tizennégy katona neve olvasható. Az emlékoszlop elhelyezkedése mindazonáltal tökéletes: a hősök előtt fejet hajtó látogatót az Eperjestől északra elterülő Őrhegy (szlovákul: Stráž) fenséges látványa fogadja. Aki mindezt maga is megnézné, 50 euró fejében (a kapukulcs letétje) be tud menni a nem is olyan rég tisztességesen rendbetett, bár a csalántól helyenként túlburjánzó sírkertbe. A bejárattól jobbra helyezkedik el a ravatalozó épülete, melyet Szántó Lajos zsidó építész tervezett. Fia, Juraj Szántó nemrég kedélyesen mesélte el nekem, hogy az apja annak idején (kb. száz éve) jókat kártyázott Fábry Viktorral, „no nem nagyba, csak pár fillérbe”.

Az Austerlitz család sírja

Ez a rövid, de sokszereplős történet tömören összefoglalja, hogy az első világháború emlékezete mennyire megosztotta az egyes nemzetiségi csoportokat, s adott esetben micsoda konfliktusokat gerjesztett a kis közösségeken belül. De talán még többet mond el zsidók és nem zsidók, zsidók és magyarok viszonyáról. A neológ zsidó közösség volt tehát, amely az első Nagy Háborús emlékművet adta Eperjesnek. A múltjuk akkor még jócskán a magyarokhoz kötötte őket, ezért az emlékezés, a bajtársak iránt lerótt kegyelet aktusa közös maradt. Jövőjüket azonban az emlékoszlop felavatása után már csak egy évig fennálló demokratikus Csehszlovákiához kötötték, ezért annak felállítása révén a békében és konszolidációban játszott szerepüket kívánták megerősíteni. Marian Kotleba szélsőjobboldali pártjának parlamentbe jutása óta a szlovákiai zsidóság múltjának kérdése különös aktualitását éli. Kíváncsian várom, hogy Eperjesen eszébe jut-e még valakinek az éppen 80 éve történt esemény!

Twitter megosztás Google+ megosztás