2017. augusztus 30. szerda, 17:21
Gyulafehérvár, 1918, centenárium, Nagy Egyesülés, emlékezet
Kutatócsoportunk tagját, Zahorán Csabát, az erdélyi Gyulafehérvárra (Alba Iulia) vitte kutatási témája, ahol a Nagy Egyesülés Múzeumának megtekintése mellett bejárta a dél-erdélyi várost is. Fényképes összeállításunk azt szeretné érzékeltetni, miképp jelenik meg Gyulafehérvár gazdag, sokszínű múltja a mai a városképben, annak külső és belső terein.

Gyulafehérvárnak nem elhanyagolható helye van a magyar történeti tudatban, mégis mintha fokozatosan halványulna a magyarok mentális térképén. Ez a folyamat nem most kezdődött: a fejedelmi központ 17. századi pusztulása és a tágabban vett Erdély urbánus központjainak – a szász városok, Kolozsvár, majd Temesvár és Nagyvárad – konkurenciája, illetve Gyulafehérvár tágabb környezetének az újkor óta kimutatható román többsége és a magyarság Trianon utáni visszaszorulása egyaránt szerepet játszik ebben. Egykori történelmi jelentősége és egyházi központként ma is betöltött szerepe ellenére az Erdélybe látogató magyar turisták szinte csak érintik a várost – ha egyáltalán belefér a klasszikus, elsősorban a Székelyföldre és Kolozsvárra koncentráló „erdélyi körutakba”. Ezzel párhuzamosan viszont egyre erőteljesebben jelenik meg a románok mentális térképén, mégpedig a román nemzeti egység narratívájába ágyazva, annak kiemelt helyszíneként. Gyulafehérvárt napjainkban sokan Románia „másik” vagy „spirituális fővárosaként” emlegetik, de létezik az „egyesülések fővárosa” szóösszetétel is, a december elsejei román nemzeti ünnepen pedig – évente egy napra – szimbolikusan is felzárkózik Bukarest mellé.  

Ez a kettős, egymással ellentétes folyamat látványosan tükröződik a városképben is: a magyar emlékek és vonatkozások szórványosságában, valamint a román – illetve a román nemzeti narratívába „problémamentesen” beilleszthető és turisztikailag is hasznosítható – elemek bőségében. Pedig a magyar történelem szintén jól integrálható lenne ebbe a képbe – annál is inkább, hogy az is sokszínű volt, nem csak „magyar”, csakúgy, mint a későbbi korok (arról nem is beszélve, hogy a múlt amúgy sem sajátítható ki nemzeti alapon, semelyik oldalról).    

A vár és a város története dióhéjban

Gyulafehérvár meglehetősen hosszú története több évezredet ölel fel, az ókortól napjainkig számos népcsoport, felekezet keveredik benne. A dák települést a római Apulum váltotta fel, amelynek a helyén később szláv település (Bălgrad: Fehérvár), majd a Gyulák székhelye állt. A történelmi Magyar Királyságba való integrációt az erdélyi püspökség gyulafehérvári létrehozása jelképezte 1009-ben. Legnagyobb jelentőségre a 16. század közepén, a történelmi Magyarország három részre szakadásával tett szert. Gyulafehérvár A keleti Magyar Királyság, később az Erdélyi Fejedelemség központja lett, és többek közt János Zsigmond, a Báthoryak, a havasalföldi Mihai Viteazul (Vitéz Mihály), Bethlen Gábor és a Rákócziak székhelyeként szolgált. A II. Rákóczi György elleni török-tatár büntetőhadjáratok következtében azonban hanyatlásnak indult. Némi változást csak a Habsburg uralom hozott a 18. században, amikor III. Károly alatt komoly erődrendszer épült a vár helyén, a várost pedig az uralkodó után át is nevezték Károlyfehérvárra. Gyulafehérvár a Habsburgok fontos támasza lett Erdélyben, az 1848–49-es szabadságharc idején is hiába ostromolták a magyar csapatok. A román többségű régióban fekvő Gyulafehérvár lakossága a dualizmus idején lassú magyarosodásnak indult, a századfordulón a magyar anyanyelvűek aránya már meghaladta a románokét, ám ez a tendencia Trianon után megfordult.

Az első világháború végén Gyulafehérvár a történelmi Magyarország felbomlásának egyik fontos színhelye lett. 1918. december elsején az erdélyi román politikai elit itt, egy százezer fős román népgyűlésen mondta ki Erdély Romániához való csatlakozását. Gyulafehérvár ezt követően a román nemzeti egység szimbólumává lépett elő, 1922-ben itt tartották I. Ferdinánd és Mária királyné ünnepélyes megkoronázását is. Ugyanakkor az erdélyi román regionalizmust képviselő Nemzeti Parasztpárt is „használta” a helyet: 1928-ban nagyszabású politikai gyűlést szerveztek, amely a nemzeti liberális párti kormányzás ellen tiltakozott. A magyar lakosság gyulafehérvári térvesztése a második bécsi döntés (1940) után, majd az államszocialista időszakot jellemző iparosítás következtében folytatódott: 1956-ra a magyar nemzetiségűek aránya 10% alá csökkent, napjainkban (2011) pedig a magyarok aránya 1,5% körül van a municípiumban. A szocialista modernizáció ugyanakkor a városképet is radikálisan megváltoztatta: a lakótelepek és a panelházak nemcsak, hogy – eufemisztikus kifejezéssel – átstrukturálták a belvárost, de részben annak helyén jöttek létre, ami számos műemlék épület eltűnésével járt. A vár továbbra is katonai objektumként szolgált, elhanyagoltságának csupán az 1990-es évek közepétől kezdődő nagyszabású felújítási munkálatok vetettek véget. 

A római katolikus Szent Mihály-székesegyház nemrég részben magyarországi és uniós támogatásnak köszönhetően újult meg. 

A román, gótikus, reneszánsz és más stílusjegyeket hordozó templomot évszázadokon át építették, és a tatár, szász és török pusztítások ellenére monumentális eleganciája ma Erdély egyik legszebb műemlékévé teszi. 

De itt található a magyar történelem számos fontos személyiségének sírhelye is: többek közt Hunyadi Jánosé, Fráter Györgyé, Izabella királynéé és János Zsigmondé, I. Rákóczi Györgyé, Bethlen Gáboré és Márton Áron püspöké, ami kiemelt státuszt biztosít a templomnak. 

Ugyanakkor nemcsak az „emlékezet helye”, hanem az erdélyi püspökség – 1991 óta a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség – székesegyházaként az erdélyi katolicizmus élő központja is.

A székesegyház mögött, a Mihai Viteazul (Vitéz Mihály) utca egyik kis terén áll az Erdélyt 1599 végén, Moldvát pedig 1600 tavaszán meghódító, és néhány hónapon át Havasalfölddel együtt kormányzó Vitéz Mihály fejedelem szobra. A fejedelem jelentőségét – az Oszmán Birodalom elleni harcokban szerzett érdemein túl – az adja, hogy a 19. századi romantikus-nacionalista román történeti és politikai diskurzus őt tette meg a román nemzeti törekvések egyik előfutárává, a román nemzetépítő történelemszemlélet szerint a „három román ország” első egyesítőjévé. Noha motivációjától bizonyára távol állt az – akkor még modern formájában ismeretlen – nemzeti eszme, és a hódításai is csak átmeneti ideig tartottak, Mihály személye később a román nemzeti egység szimbólumává, tettei pedig fontos hivatkozási ponttá váltak. Kultusza az egész országban jelen van, Gyulafehérváron még egy katonai középiskola is viseli a nevét. 

Az 1968-ban, a „Nagy Egyesülés” ötvenedik évfordulóján felavatott lovas emlékműve az erdélyi fejedelmek egykori palotája előtt áll, amelynek falán dombormű kapcsolja össze Vitéz Mihály hódítását a román nép azon „történelmi jogával”, hogy „egységesen, szabadon és függetlenül éljen”. A Habsburg uralom alatt kaszárnyává alakított fejedelmi palota az államszocializmus alatt is a gyulafehérvári helyőrséget szolgálta, és alig egy évtizede, 2009-ben került a város kezelésébe, renoválása évek óta tart.

Az épületen és a katolikus templomon kívül azonban az Erdélyt vagy 150 évig uraló fejedelmeknek nem sok nyoma látható a városban, és csak például a várbeli Bethlen Gábor utca vagy a múzeum egyes termei idézik fel emléküket.

A tömegturizmus a történelmet és az emlékezetet is popularizálta és termékké tette, így a gyulafehérvári várból sem hiányozhatnak a dák, római, nagy-román és egyéb motívumokkal díszített nemzeti szuvenírek

A múzeum, noha a „Nagy Egyesülés” nevét viseli (Muzeul Național al Marii Unirii, https://mnuai.ro/), korántsem csak az 1918-as eseménynek állít emléket, annál sokkal több: helytörténeti, régészeti, egyháztörténeti gyűjteményekkel várja a látogatókat, időben pedig az őskortól a 20. századig terjedő időszakot fogja át. 

A múzeum előzményeit még az Osztrák-Magyar Monarchiában kereshetjük: az Alsó-Fehér Megyei Történeti és Régészeti Egyesület Múzeuma az 1880-as években jött létre Gyulafehérváron. 

Erdély Romániához való csatolása után a gyűjteményt átszervezték, mai helyére, az „Egyesülés termével” szemben álló, „Babilonnak” nevezett volt tiszti pavilonba pedig a hatvanas évek végén került. Az új múzeumegyüttest az 1918-as események ötvenedik évfordulóján nyitották meg, majd 1975-ben – Vitéz Mihály havasalföldi vajda erdélyi hódításának 375. évfordulója alkalmából – újra átszervezték. Azóta viszont a tárlat alig változott – bár a kommunizmust dicsőítő és a Ceaușescu-házaspár személyi kultuszát szolgáló elemeket eltávolították, a koncepció és a múlt bemutatása lényegében ugyanaz maradt. 

A múzeum – rendkívül barátságos és nyitott – munkatársai szerint a „Nagy Egyesülés” centenáriumának közeledtével az egész komplexumot korszerűsítik és átszervezik, a munkálatok pedig hamarosan meg is kezdődnek. 

Az Egyesülés terme előtt és mögött sorakozó, 1998-ban felavatott bronz mellszobrok azokat a jelentős személyiségeket idézik fel a román nemzeti panteonból, akik hozzájárultak az 1918-as egyesüléshez. 

Az Egyesülés terme mögötti tágas téren található – a Legio XIII. Geminának otthont adó – római castrum történetét bemutató Principia Múzeum: http://castrul-apulum.ro/, de a római múltat idézi a kissé odébb látható épületrekonstrukció és domborművel díszített tábla is.

Az egykori római provincia életét alkalmanként római és dák katonáknak és civileknek öltözött hagyományőrzők felvonulásai elevenítik még fel.

A téren látható, 1906-ban emelt Custozza-obeliszk az egykor a várban állomásozó 50. osztrák gyalogezred katonáinak állít emléket, akik az 1866-os osztrák–olasz háborúban estek el, valamint a Bem tábornok ellen vívott 1849. februári piski csatában halálosan megsebesült Ludwig von Losenau császári ezredes emlékműve. 

A várban sétálgatva számos ún. zsánerszoborba lehet botlani. 

A múltbéli életképeket megformáló alkotások műfajáról ugyan megoszlanak a vélemények, mindenesetre a gyulafehérvári vár utcáin változatos példáival lehet találkozni – papoktól osztrák katonáig.  

A Batthyáneum barokk kolostorépületébe a 18. század végén gróf Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök telepítette a könyvtárát, és alakíttatott ki egy csillagvizsgálót. A könyvtár értékes kéziratok, ősnyomtatványok százait, több tízezer kötetet és dokumentumot tartalmaz, ám a román állam és a római katolikus egyház közötti, évek óta folyó restitúciós per miatt tulajdonjoga továbbra is vitatott. A masszív építmény mellett áll a reneszánsz Apor-palota, amely ma az „1918. december 1. Egyetem” rektori hivatalának ad otthont.

Gyulafehérvár kétségkívül leglátványosabb és leghíresebb műemléke a 18. század első felében kiépült, kiterjedt méretével és kinézetével egyaránt lenyűgöző, Vauban-típusú erődítmény. A csillag alakú, 70 hektáron elterülő erődrendszer Közép- és Kelet-Európa egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) vára lett, hét monumentális bástyával. A műemlékek jórészt uniós forrásokból finanszírozott – valóban látványos – megújulásának, illetve a szolgáltatások javulásának köszönhetően a turisták száma is megsokszorozódott.

Az erőd építményei, csakúgy, mint a benne időnként 18. századi egyenruhákban felvonuló hagyományőrzők a Habsburgok korát idézik fel, ami a főkapu, a barokk díszekkel – köztük egy jókora kétfejű sassal is – gazdagon ellátott ún. harmadik kapu előtt érvényesül a legjobban. A kapu előtti téren tornyosul az 1784-es Horea–Cloșca-féle felkelés emlékére 1937-ben emelt obeliszk. A több mint húszméteres gránitoszlop alján egy, a parasztvezérek rabságát jelképező cella található, de emlékmű áll a vár szomszédságában lévő vesztőhelyen is, ahol a két felkelőt nyilvánosan kerékbe törték.

Az erődbe vezető kapuktól nem messze álló fatemplom a 16. század végén, Vitéz Mihály által alapított, majd az erőd építése miatt lerombolt ortodox templomnak, az erdélyi metropólia központjának állít emléket.

A vár másik bejárata előtti Avram Iancu-szobor az 1848-49-es erdélyi román nemzeti ellenállás szimbolikus – magyar szemmel inkább ellentmondásos – alakját idézi fel, aki a város mögötti „havasok királyaként” szorosan együttműködött a gyulafehérvári erődrendszert tartó Habsburg erőkkel.

A román nemzeti egységtörekvések emlékezetét az „Egyesülés terme” mellett a legjobban a „Koronázási” vagy az „Egyesítés katedrálisának” is nevezett, Mihály és Gábriel arkangyalnak szentelt ortodox templom testesíti meg.

A templom 1921–1922 között épült, 1922. október 15-én Nagy-Románia első királya, I. Ferdinánd és felesége, Mária koronázási ünnepségének színhelyeként szolgált. A királyi pár mellszobrait a „Nagy Egyesülés” 90. évfordulója alkalmából, 2008-ban helyezték el az épületegyüttes harangtornya előtt.

De ápolják Vitéz Mihály emlékét is, hiszen a fejedelem az átmenetileg uralma alá került Erdélyben az ortodoxia emancipációját szorgalmazta: a bevett felekezetek közé emelte, az ortodox papokat pedig kiemelte a jobbágysorból.  

 

Felhasznált irodalom:

Erdély története I-III. (főszerkesztő: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.); Magyar történelmi városok (szerk.: Karádi Ilona, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.); Ioan-Aurel Pop–Ioan Bolovan: Istoria Transilvaniei (Editura Eikon–Academia Română-CST, Cluj-Napoca, 2013.); Erdély kincsei: Alba Iulia/Gyulafehérvár/Karlsburg (Târgu-Mureș: Romghid 2009.); Județul Alba – Ghid turistic (Consiliul Județean Alba, Alba Iulia 2016.); wikipedia; http://nepszamlalas.adatbank.transindex.ro/?pg=etnikai&id=4063www.adevarul.rohttp://delerdely.eloerdely.ro/

 

 

 

Twitter megosztás Google+ megosztás